Rigolyev vagyok, ismerőseimnek csak Zár Atyuska, és jogos jussomat hajszolom szüntelen. Azt, ami engem illet, mint családom örökös tagját, őseim tulajdonának örökösét. Azt a jussot, ami illetékbélyeg nélkül került illetéktelen kezekbe. Előbb a cár száműzte nagyapámat Szibériába, vagyonelkobzásból kifolyólag, mivel áldott jó nagyapámnak csak a lelke volt nemes, származása nem. Polgár volt ő, nem cári udvarba bejáró bojár, aki két szorgos kezével szerezte vagyonát, s mint ilyen, az egyén jogosultsága, valamint az ember alkotta mányos demokrácia híve. Fennen hangoztatta mindig, a Duma nem arra való, hogy dumáljanak, hanem tegyenek is 
valamit. Rá is fogták, hogy menjsevik, és ő el is ment Szibériába, ahol a kemény földet forgatta tőkéje helyett, egészen haláláig. A család kevéske megmaradt vagyona apámra szállt, arra meg a bolsevikok tették rá kezüket a nép nevében. Szentpétervári házunkat is kisajátították saját hatáskörükbe, s ennél fogva benépesítették a Néva-parti épületet több száz családdal. Nekünk a legkisebb szoba maradt, abban cseperedtem fel, látva anyám szüntelen szenvedését. Őt ugyanis nagyon bántotta, hogy a családi ékszerek egy másik szobában maradtak, abban, amelyikbe egy tatár klánt helyezett el a nép gondoskodása. Ezek a tatárok elég zárkózottak voltak, senkit sem engedtek az ékszerek közelébe. Én azonban, mint bíbelődésre hajlamos, ügyes kezű gyerek, kitanultam a lakatos mesterség fortélyait, így aztán idővel minden nehézség nélkül bejutottam a tatárokhoz. Már csak egy gyémánt gyűrű akadt a kezembe, amit természetesen azonnal visszajuttattam drága jó anyámnak. Ettől, sajnos, ha lehet, még betegebb lett, hiszen a gyűrűt még otthon is csak éjszakánként merte az ujjára húzni, nem akart feltűnési viszketegség miatt a nyilvánosság előtt vakarózni. Így hát a sötétség leple alatt játszott a gyűrűjével, ujján csavargatta, tekergette, míg át nem szédült a feltételezhetően minden 
földi jóval ellátott túlvilágra. Apám, akár csak minden másban, ebben is követte anyám példáját. Én meg az életemet szenteltem arra, hogy visszaszerezzem mindazt, ami egykor a családunké volt. Zár és lakat nem jelentett akadályt, be is jutottam számtalan helyre, ámde sajnálattal kell kijelentenem, hogy nem sok eredménnyel. Azaz, annyit sikerült e tevékenységemmel elérni, hogy előbb a Néva, majd a Moszkva folyók mindkét partján felforgató elemnek neveztek ki, amiben lehetett is némi igazság, mert a nagy keresés közepette valóban felforgattam egyet s mást. Viszont nyomára akadtam néhány fontos dokumentumnak, amelyek azt bizonyítják, hogy nagyapám hagyatékának egy része Jekatyerinburgban, a cári csontváz alatt nyugszik. Ez a felismerés, meg az, hogy Moszkvában is forró lett talpam alatt a nyár, késztetett engem vonatra szállni, ahol is e két úrral hozott össze a kalauz balszerencséje.
A két torzonborz alak – mondom én, hogy ikrek! – egyszerre bólintott, s ez valami jelzésféle volt, hogy Zár Atyuska ellen nincs kifogásuk, vagy ha van is, akkor azt későbbre tartogatják.
– Nos, én máshonnan jövök – kezdte Potyajegy, miután az egyik szakállas rámutatott göcsörtös ujjával –, még akkor is, ha ugyanabban a cipőben járok, mint Zár Atyuska.
Rigolyev álmélkodva tekintett le lábfejére, nehezen tudta elképzelni, miként fér el amúgy is szűk cipőjében Potyajegy lába is.
– Szóval, én is azután járok, ami jár. Nekem. Az én őseimre azt mondták, lumpenproletárok, bár egyikről sem tudom, hogy valaha is lumpolt volna. A mi családunkban már egy kiadós pirog vacsora is dőzsölésnek számított, szegény nagyanyám pironkodott is emiatt éppen eleget. Így aztán én örökségről nem beszélhetek, legfeljebb az őrök seggéről, de az most nem tartozik ide. Ennek ellenére nekem sehogy sem tetszik ez a proletárok diktálta túra, amire én sohasem fizettem be. Szívesebben járom a magam útját. S mivel a fronton még a fájós fogamat sem volt szívem otthagyni, ezért a háború alatt a hátországban tettem nélkülözhetetlenné magam, mint a Komszomol által kinevezett felvigyázó. Nagyobb nyugalom uralkodott az Ural keleti oldalán, ahol lányok és fiatalasszonyok gyári munkáját felügyeltem. Nekem kellett gondoskodnom arról, hogy az előírt mennyiséget megtermeljék, s az általam vezetett jegyzőkönyvben ez nem is hibádzott. Egy rosszakaróm azonban hadbíróság elé akart állíttatni, mert szerinte a csak papíron létező tankokkal nem lehet harcolni a németek ellen. Ez hülyeség, mert a papírtankokat lőheti az ellenség halomra, akkor sem éri kár a Vörös Hadsereget. Mégsem vitatkoztam vele, ehelyett visszatértem Moszkvába.
(folytatjuk)
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások