A fővárost akkor már nem fenyegette veszély, a nép viszont még mindig éhezett. Akkoriban még mindent jegyre adtak, én meg kitaláltam, hogy a jegyeket is adják jegyre. Sorszámjegyre ugyanis, a rend érdekében, hogy ne legyen fejveszett tülekedés a jegyosztó irodák előtt. Így hát sorszámokat osztogattam, s minél kisebb volt a szám, annál jobban hálálkodtak érte. Hálájuk bizonyítékaként megosztották velem élelmiszerjegyeiket egészen addig, míg a tömeg el nem kezdett háborogni. A hátul állók orra előtt igen gyakran lehúzták a redőnyt, s emiatt veréssel akarták kifejezni hálájukat. Az emberiség képtelen megérteni, hogy minden sornak két vége van, valakinek hátul is kell állni.
Aztán órákra váltottam át. Egy régi barátom, társaival együtt, elég sokat hozott a frontról. Mesélte, hogy házról házra harcoltak, és óráról órára haladtak a győzelem felé. A házakból egyet sem tudtak magukkal hozni, de az órákból elég sokat. Ezek nagyon kelendő cikkek voltak abban az időben, hiszen sok ember még soha nem látott karórát, csak karperecet, azt is csak a börtönben. Főleg a stopperóra volt nagyon kelendő, mert sokan azt hitték, a lukas zoknijukat is megstoppolhatják vele egy óra alatt. Egészen addig jól ment a bolt, amíg valaki rám nem fogta, hogy feketézek. Én, aki mindig teát iszom szamovárból!
Váltanom kellett, hogy kivehessem részem a javakból. Szerencsémre összefutottam egy púpos pópával, aki nem gyakorolhatta hivatását, persze nem a púpja, hanem kártékony volta miatt. Viszont felettébb szépen pingált az öreg, én meg rábeszéltem, fessen ikonokat. Szent György helyére Sztálin került, amint a kardját döfi a fasiszta sárkányba. Akkoriban számtalan kelet-európai járt Moszvában, hódolni a szovjet kultúra oltárán. Az öreg pópa ikonjai nagyon kapósak voltak az ő köreikben, mint egyikük mondta, nem csupán szép emlék Moszkvából, de így még a templomokba is becsempészhetik a marxizmust.
Foglalkoztam még minden mással, ami jött, meg amit vittek. Egyszer-kétszer engem is el akartak vinni, de magamat sohasem árultam, így mindig kénytelen voltam kibújni az elvitel alól. Erre legutóbb éppen fiatal barátom adott lehetőséget, akiről megtudtam, hogy a tajgára készül, én meg csatlakoztam hozzá.
– Árva vagyok – kezdtem el én is, s közben éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. Már hogyne! Jurijra gondoltam, a szomszéd gyerekre Taganykában. Annyi idős, mint én, mégis apja, anyja tartja el, veszik neki a vodkát hetente, érte mennek a rendőrségre, ha kell, hazatámogatják, ha már nem tud a lábára állni. Az ember ilyenkor tudja igazán értékelni, hogy szülei vannak. Én meg árva vagyok, ami rosszabb, mintha lelenc volnék, mert a lelencet meglelte valaki, a lelencet ismeretlenek is felkarolják, míg az árva sajátmagába zárva, akár a lárva, kitől várhat ajnározást? Ki nyúl az én hónom alá, hacsak nem csiklandozni akar? Senki.
– Árva vagyok tehát. Apám elesett a fronton, Moszkva védelmében a háború alatt. Pontosabban, önmagát védte, ám hatalmas termetű ember lévén, a védelembe Moszkva is belefért, bele kellett, hogy férjen, hiszen a németek a fővárost akarták elfoglalni, nem pedig apámat, aki már egyébként is foglalt volt anyám révén. Igazából nem is a háború alatt esett el, hanem Volokalamszknál egy tető alatt, ami a fejére roskadt. Ezt egy bajtársa mesélte, aki ugyanannak a háznak a kapujában állt őrt, nehogy a házat bevegyék a németek apámmal együtt. Szegény anyám rosszul lett, amikor meghallotta a hírt. Ő akkor a Vörös Vérsejt Kórházban volt ápolónő, s titokban mindig abban reménykedett, apámat is ő fogja ápolni, ha sor kerül rá. De nem került. Öregemet Volokalamszk mellett földelték le, mint az elektromos vezetékeket szokták gondos villanyszerelők, nehogy belécsapjon a mennykő, ami végül is anyámat érte el, amikor egy szép napon a kórházból kifelé jövet elütötte egy autó. Mondták, hogy figyelmetlen volt. Hiszen ő is tudhatta volna, abban az időben szokott a Kreml felé haladni a vezérkari konvoj, s egy tábornok sohasem fog megállni egy gyalogos miatt, miként a sakktáblán is erősebb a bástya a gyalognál.
Ez közvetlenül a háború után történt, negyvenöt nyarán, amikor a kórház még mindig zsúfolva volt sebesültekkel, és a fárasztóan hosszú dupla műszak után senki sem gondol egy konvojra, amelyik győzelmet ünneplő tábornokokat szállít Sztálin színe elé. Anyámnak is biztos azon járhatott az esze, hogy jó munkájáért hamarosan előléptetik, amikor elé lépett az autónak. Szerencsétlen teremtés sejthette volna, a generálisok sebesen száguldó ZIM autókkal járnak, nem pedig marsallmankóval, mint a felcserdében Szergej, aki tányéraknára lépett a gázpedál helyett.
Én akkor tizenegy éves voltam, s kamaszkorom hajnalán magamra maradtam, mint süket a légiriadóban. Jött értem egy mogorva ember, és közölte velem – aminek hallatán le is esett az állam –, hogy az állam fog gondozásába venni. Mondtam annak az embernek, ha már apám nem tud a nyakába ültetni, az állam se tegye, van annak éppen elég gondja-baja. Különben is, anyám nővér volt, s ha már nővér, akkor nyilván húga is van neki. A Maruszja. Így kerültem a nagynénikémhez.
Maruszja egyedül élt, az ő férje is eltűnt a háborúban, noha a rossznyelvek szerint nem a háborúban tűnt el, hanem Lettországban, ahol apa lett egy szőke szépség oldalán. Maruszja mégis úgy gyászolta, mint ahogy a hősöket illik, talpig feketében, gyakori sóhajtásokkal. Bánatát munkába temette, éjt nappá téve dolgozott a Vörös Posztó ruhagyárban, mint sztahanovista szövőnő. Rám csak annyi ideje maradt, hogy néha vacsorát főzzön, ha volt miből.
Családom a Banda lett. Mi voltunk a selejtpionírok, akikre azt mondták, csak azért van nyakukon a vörös nyakkendő, hogy legyen mivel fehúzni őket az első fára. Lefoglaltuk magunknak egy öreg ház pincéjét, az lett a tanyánk meg a raktárunk is egyben. Mert az eljövendő rossz napokra való felkészülés jegyében igyekeztünk mindent beszerezni.
(folytatjuk)
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások