Rendszeres látogatói voltunk az Arbat meg a Szmolenszkaja üzleteinek, többnyire persze éjszaka, hogy az eladóknak ne kelljen miattunk is dolgozni. A házmestert is elláttuk minden jóval, ő meg ennek fejében igazolta, hogy a pincét nem komisz kölykök, hanem a Komiszomol vette birtokba. Így aztán zavartalanul élhettük világunkat, egészen addig, míg a szerelem közbe nem szólt.
Petya barátunk ugyanis beleszeretett egy lányba, akinek csekista volt az apja. Amikor a papa tudomására jutott, hogy leánykája csak erőszak hatására viszonozta Petyuska szerelmét, ő is erőszakhoz folyamodott. Legelőször is letartóztatták a házmestert, aki hosszantartó faggatás következtében olyasmit is állított rólunk, amit a rendőrök legfeljebb csak feltételeztek. Kiküldtek a házhoz egy rajt, hogy rajtaütésszerűen invitáljanak meg minket a rendőrségre.
Én akkor éppen beszerző körúton voltam Porkolábisevvel, így mi ketten kimaradtunk a vendéglátásból. Porkolábisev később csatlakozott a házigazdákhoz, mert ahogy mondta, jobb kiszolgálónak lenni, mint kiszolgáltatottnak. Megmaradt azért jó barátnak, éppen hogy ő volt, aki a tajgára küldött. Mert szerinte itt olyan élet vár rám, amilyet elképzelni sem tudok.
Az egyik torzonborz figura rábólintott.
– Nem bizony – mondta. – Akkora fantáziája még Verne Gyulának sem volt, hogy elképzelje a tajgalakók életét.
Csak később jöttem rá, hogy igaza van.
Szásenyka csak annyit mondott, ő a Zár Atyuska fia, miszerint is ő a Zárevics. A két torzonborz alaknak ennyi is elég volt, ebből már leszűrték következtetéseiket. Ugyanúgy, ahogy a párt is teszi. Egy fiú csakis ugyanolyan lehet, mint az apja. Még a lány is, ha elég ronda hozzá.
A vademberek elégedetten néztek ránk, nem kutattak tovább a múltunkban, s a jövőnket sem jósolták meg, noha azt igazán megtehették volna.
A légkör felengedett, valahonnan vodka is került az asztalra, amitől Potyajegy is nekibátorodott.
– És maguk? – kérdezte bizalmasan.
– Leonyid vagyok – mondta az egyik.
– Grigorij – mondta a másik.
Így is nehéz volt megkülönböztetni őket.
– És maguk? Hogy kerültek ide?
A két torzonborz összenézett. Végül a Leonyidnak nevezett alak szólalt meg.
– Vlaszov hadseregében szolgáltam a háború alatt és kétszer estem fogságba. Először, amikor a tábornok kapitulált a németek előtt. Másodszor ugyanaz a hadsereg ejtett fogságba, amelyik besorozott katonának. Rám fogták, hogy a fasiszták szolgálatába szegődtem, holott csak a tyúkszaros életemet féltettem. A tűzvonalban is nagyobb az esély a túlélésre, mint akár a német, akár a szovjet fogolytáborokban. A moszkvai hadbíróság halálra ítélt, ám még időben sikerült megszöknöm. Itt a tajgán nincs mitől félnem. Akadnak ugyan vadállatok, de azok emberségesek.
– Én meg volgai német vagyok – vette át a szót Grigorij. – A háború alatt kitelepítették és szétszórták családomat. Mint a Szovjetunió polgára, addig úgy hittem, ez a hatalmas ország a hazám, s a Volga mellett van az otthonom. Aztán, ahogy összekuszálódtak a dolgok, rájöttem, hogy a Volga mellett van a hazám és itt az otthonom. Elég tágas.
– Remélem, mi is elférünk benne – mondta Potyajegy.
– Attól függ, mihez akarnak kezdeni?
Fogas kérdés volt, amire nem is tudtunk kapásból válaszolni.
Szásenyka tanácstalanul nézett az apjára, vajon mit kezdhet magával egy lakatos olyan vidéken, amely többnyire lakatlan. Felnyitni itt csak a szemét fogja reggelente, amikor kijózanodik, s lehet ugyan, hogy nem kenődik el annyira, mint egy üres páncélszekrény látványától, de lelkesedésre sem fog okot találni.
És Potyajegy?
Jóllehet ravaszabb a rókánál, csakhogy itt még az állatok nyelvén is érteni kéne, márpedig azok csivitelnek, dörmögnek, makognak, röfögnek vagy mekegnek felfoghatatlanul, egyedül a farkas vonyításából lehet megérteni, hogy éhes. Annak viszont nehéz lesz élelmiszerjegyekkel befogni a száját.
Magamat már meg sem említem, hiszen engem is hatalmába kerített a honvágy. Hiányzott a taganykai utcák nyüzsgése, amiből csak a nyű maradt meg. Mi a nyűnek jöttem ide? Porkolábisev úgy festette le a tajgát, akár egy üdülőtelepet, ami szebb és élvezhetőbb Szocsinál meg a Fekete-tenger napsugaras partvidékénél. Ha valós prospektusokat mutogat, holtbiztos, hogy nem jövök ide.
De ha már itt vagyunk, ehhez az új környezethez kell alkalmazkodnunk.
– Hallottak már maguk farsangi álarcosbálról? – kérdezte Leonyid. Tétova bólogatás volt a válasz. – Na, ez az, ami itt nincs. Maguk mégis úgy vannak öltözve. Nekem ugyan semmi kifogásom sincs az öltözékük ellen, hanem maguknak lesz holnap reggel.
És igaza lett.
Reggel, amint kiléptem a kalyibából, máris hiányzott az esernyő, amivel Moszkvában verekedni szoktam. Az is bosszantott, hogy a ljubjankai nacsalnyik, akinek kölcsönvettem a ruháját, nem volt fázósabb természetű. Mert öltözködhetett volna melegebben is.
Potyajegy is összehúzta nyakán a sárga sálat.
– Van itt valahol egy ruhaüzlet? – kérdezte reménykedve.
– Pár száz versztára van a legközelebbi – felelte Grigorij –, de a fák között is talál magának meleg ruhát. Csak az a baj, hogy rubel helyett golyóval kell fizetni. Ha leterít egy medvét, máris lesz nagykabátja.
(folytatjuk)
Hozzászólások