Reggel tehát kiléptem a kalyibából, s kis híján odafagytam a küszöb elé őrszemnek. Lehet, hogy hidegbajos vagyok, nem szégyellem bevallani. Pofázmányom is hidegtől pirult, nem a szégyentől. Vissza is fordultam rögvest a kalyiba fészekmelegébe.
Két házigazdánk éppen indulóban volt. Meglehetős mogorván mentek el mellettem, puskával a vállukon. Nem is köszöntünk egymásnak, bár lehet, ők talán morogtak valamit, de olyan gyorsan húztam be magam után az ajtót, hogy köszönésüket nem hallhattam, mint ahogy Beethoven sem hallhatta már utolsó szimfóniáját, noha annak semmi köze nem volt a hideghez.
Én mindig azt mondtam, ismeretlenekben kell bízni. Barátban nem lehet, mert az már ismer téged, olyan vagy előtte, akár a nyitott könyv üres lapokkal, amikre azt ír, amit akar. Egy ilyen könyvbe egy idegen is azt jegyezhet be, amit jónak lát, de megvan az esélyed, hogy éppen téged lát annak. Egy barát csak sajátmagát képzeli jónak, rólad még azt is feltételezi, amit te sem tudsz magadról.
Ezen megfontolásból bíztam én is a két torzonborz alakban. Nem úgy Zárevics, akit rögtön kétségek kezdtek gyötörni, amint Grigorij és Leonyid eltávoztak.
– Hova tűnt az a két jómadár? – kérdezte gyanakodva. S miután nem kapott választ, így folytatta: – Megvan mindenünk?
Zár Atyuska végigtapogatta magát. Derekánál jártak fürge ujjai, amikor elbizonytalanodott.
– Azt hiszem. Vagy talán mégse?
Potyajegy ráripakodott.
– Nehogy azt mondja, hiányzik valamije!
– Nem vagyok benne biztos, de…
– Csak az esze hiányozhat, az meg nem kell a vendéglátóinknak.
Zár Atyuska elhallgatott, de Zárevics nem fért a bőrében, az éjszaka kihízhatta vagy összement rajta a hidegtől.
– Meglátják, ez a két vadember ki fog fosztani minket mindenünkből – suttogta alig hallhatóan, miként az összeesküvők teszik, amikor összevissza esküsznek mindenre, csakhogy semmi se maradjon úgy, ahogy addig volt.
– Csak a sárga sálamat sajnálnám – mondta Potyajegy –, de nem hiszem, hogy azért emésztené őket a sárga irigység. Még az éjjel elszedhették volna tőlem.
– Semmit sem lopnak olyan forrón – replikázott Zárevics valamivel hangosabban. – Előbb elaltatják az éberségünket, és azután…
Sokat sejtetően elhallgatott.
– Ettől nem kell félni – szóltam én is közbe. – Amíg maga meg a papája úgy horkolnak, ahogy azt az éjszaka is tették, én nagyon is éberen alszom. Azaz, hogy nem alszom, csak szeretnék.
Zárevics az apja felé fordult, tőle várt támogatást.
– Meg fognak ölni minket! – mondta.
Éppen ekkor csapódott ki nagy robajjal az ajtó. Keretében Grigorij (vagy Leonyid?) jelent meg, puskával a kezében.
– Levetni a báli maskarákat! – rivallt ránk, és én láttam, hogy Zárevicsnek összekoccannak a térdei.
– Ugye, megmondtam! – rebegte az akasztófa alatt álló mártírok elégedettségével.
Félelme mégis alaptalannak bizonyult.
Leonyid (vagy Grigorij?) ugyanis félrelökte komáját az ajtóból, és egy halom prémbundát dobott elénk.
– Ezt vegyék magukra – dörögte –, ne az ügyész vádjait. Ez egy tisztességes öltözék, amiben már a lábukat is kitehetik a szabad levegőre.
Merthogy addig a kalyiba melegét élveztük sérelmezett ruházatunkban.
Bolond, aki azt állítja, ruha teszi az embert. Amint átöltöztünk, a tajga is egészen más színben tűnt fel előttem. Ebből csak azt tudom leszűrni, hogy a ruha a környezetet változtatja meg, s nem az embert.
Kilépve ismét a kalyiba elé, úgy láttam, még a fák is hajladoznak. Lehet persze, hogy nem a megjelenésemre, hanem a szél kényszerítette őket tiszteletadásra, ebben azonban nem voltam biztos, mert magát a szelet nem láttam, és a bundán keresztül sem éreztem, hogy tapogatna. Ilyen fogadtatás után én is barátságosabbnak mutatkoztam környezetem iránt. Szerettem volna magamhoz szorítani egy medvét, attól azonban mégis féltem, hátha a medve szorít magához, és a kettő nem ugyanaz. Így csak egy madárnak füttyentettem, amelyik vissza is rikkantott vidáman, mintegy jelezve, elfogadott a tajga.
(folytatjuk)
Hozzászólások