A másik meglepetés a kalyibánál ért.
– Merre járt? – förmedt rám Grigorij (vagy Leonyid?), ahogy visszaértem lakhelyünkhöz.
– A csapás után balra tértem.
Láttam rajta, hogy elfehéredik, mint hóhullást követően a zöld mező.
– Arra láger van – nyögte ki.
Potyajegynek felcsillant a szeme.
– Csak láger? – kérdezte. – Pilzeni nincs?
– Semmi nincs ott a rabokon kívül. És maguknak ott semmi keresnivalójuk.
– És maguknak? Nem onnan szerezték be új ruházatunkat? Messzire nem mehettek érte.
– Nem! – csattant fel most Leonyid (vagy Grigorij?). – Mi ellenkező irányba mentünk.
– Azaz jobbra fordultak, mint Olgácska sorsa a válás után.
– Igen. Ott van egy kolhoz.
– Mit?
– Mit mit?
– Mit hoz Kolja?
– Azt nem tudom, de maguk csak bajt hoznak ránk, ha sokat kutakodnak a láger után.
– Kutakodni nem fogunk, az meghagyjuk a kútfúróknak. Hanem a foglyokat ki fogjuk szabadítani.
Grigorij (vagy Leonyid?) keresztet vetett.
– Maga megőrült!
Szásenyka, a Zárevics kezébe temette arcát.
– Látni se akarok rabokat – mondta.
– Erről van szó – feleltem neki. – Ha kiszabadítjuk őket, egyetlen rabot sem fog látni.
– Ha lakat alatt vannak, segíthetek – mondta Zár Atyuska.
– Pilzeni lesz a lágerból! – lelkesedett Potyajegy, s akkor már tudtam, hogy ötletem jó talajra hullott.
– Hogy képzeli? – érdeklődött Grigorij (vagy Leonyid), s borostás arcukon egyszerre mutatkozott rémület és kíváncsiság. Ebből azonnal rájöttem, soha életükben nem vettek még részt foglyok kiszabadításában, aminél csak az volt nagyobb baj, hogy én sem.
Minden szempár engem szurdalt, és minden egyes szemböködéssel szembekerültem a valósággal.
Ezek itten körülöttem tőlem várják a megoldást!
De miért éppen éntőlem?
– Fúrhatnánk egy alagutat – mondtam végül –, és azon keresztül szépen kikúszhatna minden rab.
– Nem jó! – ingatta fejét Potyajegy. – Mire elkészülünk az alagúttal, addigra túl öregek lesznek a foglyok, az őrök is megvénülnek, talán még meg is halnak, akkor meg a foglyok alagút nélkül is kitotyoghatnak a kapun, mi meg feleslegesen dolgoztunk.
– Megbarátkozhatnánk az őrökkel, s amikor már összemelegedtünk velük, egyszerűen leitatjuk őket – javallotta Zárevics.
Zár Atyuska hümmögött.
– Éppenséggel nem rossz ötlet – mondta –, csakhogy ilyen hidegben hosszan tart az összemelegedés. Ki győzi azt vodkával? A vodkát meg pénzzel?
– Vodkája hordószám van a kolhoznak – jegyezte meg Grigorij (vagy Leonyid), akik már kezdték felfogni, hogy az élet a tajgán is csak akkor szép, ha színes és zajlik, mint télutón a csendes Don.
– Az lehet – aggályoskodott még mindig Zár Atyuska –, ámde törvényszerű, hogy sok vodka sokba kerül.
– Egy liter is elég – vetette ellen Leonyid (vagy Grigorij?).
– Mihez?
– A raktároshoz. Ha megissza az egy litert, utána már azt ad ki, amit csak kérünk tőle. Nem fog bíbelődni elszámolással.
– Járható útnak tetszik – vidult fel Potyajegy, s én reméltem is hogy igaza lesz, a földút jobbra járhatóbbnak bizonyul majd, mint balra volt.
– Mit akarsz Grigorij? – kérdezte a raktáros, megpillantván a fülkéje elé toppanó torzonborz alakokat.
– Vendégeink jöttek – felelte Leonyid –, és szeretnének koccintani veled, hogy megismerjenek.
– Lehet róla szó. Két rubel egy kocc. Hány vendégetek van?
Leonyid és Grigorij félrehúzódtak a fülke ablaka elől, hogy láthatóvá váljunk a raktáros számára.
– Népes küldöttség – ismerte el a raktáros. – Három nevem van, kettő saját, egyet apám hagyott rám. Három kocc a bemutatkozás.
Potyajegy leszurkolt hat rubelt.
– Csak maga akar velem megismerkedni? – kérdezte a raktáros csalódottan.
– Dehogy! – mentegetőzött Potyajegy. – Természetesen a barátaim is.
– Akkor gurítson a pultra még néhány rubelt.
Mialatt Potyajegy eleget tett a felszólításnak, Zár Atyuska fülembe súgta:
– Költséges lesz, ha majd duplán fog látni minket.
– Nincs vállalkozás befektetés nélkül – vigasztaltam.
Előkerültek a poharak meg a vodkás üveg, és a raktáros bemutatkozott.
– Aleksz Alekszejevics Alekszov.
– Legyen maga csak Aleksz a Jevics, úgy mégiscsak olcsóbb valamivel – tanácsolta Zár Atyuska, akiről már kiderítettem, hogy addig nem akarja szórni a pénzt, míg kezét be nem dugta a cár csontjai alá.
A harmadik pohár után a raktáros kötélnek állt, ha ugyan állásnak lehet nevezni felvett testhelyzetét, és barátságosan hátba veregette Zár Atyuskát.
– Igazad van tovaris, én vagyok a Jevics. Nézz rám, és ha engem is úgy sajnálsz, mint a pénzedet, megértő, jó barátok leszünk.
Egy óra múlva a raktárost elhelyeztük birodalmában, az üres polcok egyikén. Féltünk ugyan, hogy polcleválása lesz, amikor felébred, de ennyi kockázatot neki is kellett vállalnia, ha már a készülődő akciónkat akciós áron támogatta, miként mi támogattuk őt a polchoz.
A raktár másik végében marmonkannák sorakoztak. Egy zöld, egy fordított. Megint egy zöld, megint egy falnak fordított, s ezekről már messziről ordított, hogy tartalmuk fajsúlya könnyebb a dízelolajénál. Biztos, ami biztos, Potyajegy beleszagolt az egyik kannába.
– Boróka pálinka – csettintett nyelvével. – Hamar meggyógyul, akit ezzel borogatnak.
– Nem betegeknek lesz – mondta Zár Atyuska.
– És maga honnan tudja, hogy mindegyik őr egészséges? Egy őr könnyen kap csömört az őrködéstől, arra meg a legjobb gyógyír a borókhatás.
Leonyid és Grigorij vendégszerető hajléka elég messze volt a kolhoztól, s nekem bizony nem sok kedvem volt teli kannákat cipelni a sáros, csúszós földúton. Elfogadható megoldáson törtem a fejem, és eszembe is jutott, hogy láttam egy Sztalinyec traktort árválkodni a raktár mellett.
– Amondó vagyok, hogy tratorral fogjuk elszállítani a pálinkát.
– Miféle traktorral? – gyanakodott Grigorij (vagy Leonyid?). – Csak nem akarja elmozdítani azt a Sztalinyecet?
– Ahhoz én gyenge vagyok, van viszont elég üzemanyag, gyújtás után mozdul az magától is.
– Hát…, nem is tudom – ódzkodott Leonyid (vagy Grigorij?) –, de ha felhoz egy elfogadható érvet, én sem tiltakozom.
– A marmonkannák cipelésétől könnyen kaphat sérvet. Akar még egy érvet?
– Mi lesz, ha keresik?
– Nagyobb baj, ha meg is találják. De nem fogják.
– Hol akarja elrejteni?
– Sehol. Amikor nem használjuk, ott vesztegel majd a vityillójuk előtt. Gondolom, az itteniek még nem találkoztak moszkvaiakkal.
– Nem hinném. Meglehetősen elzárt világban élnek.
– Na látja! Ha moszkvait sem láttak még, akkor honnan tudják, mivel érkezik valaki a fővárosból, ahol minden második ember saját traktorával szántja a betont. Potyajegy barátom majd szépen átfesti a rendszámtáblát.
– Én? – kapta fel fejét Potyajegy. – Még borotvaecset is ritkán volt a kezemben.
– És az ikont festő púpos pópától nem tanult semmit?
– Valamicskét. És mit fessek fel?
– Azt, hogy konyec. A végén van a rendszám, vagy nem? Így legalább azt is tudják majd ezek a műveletlen vidékiek, hogy hol a traktor vége.
Felpakoltuk a kannákat a Sztalinyecre, majd mi is felkapaszkodtunk rá.
Az igazság az, hogy halotti toron már voltam, de traktoron még soha. Csak azt tudom, hogy egy kályhát hogyan kell begyújtani. Egy traktor alá viszont mégsem rakhatok tüzet. Szerencsénkre Potyajegy értett a motorok nyelvén. Mondta is, hogy a háború alatt sok világtalant vezetett, egy traktort meg, ha kell, akár vakon is.
A Sztalinyec akkorát ugrott, mint egy óriásbolha, rögtön le is fulladt a sárban. Mégsem kellett mentőöv, mert Potyajegy újra indított. Szépen elszökdécseltünk a vityillóig. Tovább tartott az út, mint gyalog, de kannákat nem kellett cipelni.
Aznap este elégedetten hajtottam álomra a fejem. Tudtam, hogy másnap délután a rabokra köszönt a szabadság hajnala.
(folytatjuk)
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások