A napot vendéglátóink faggatásával kezdtem. Mégiscsak itt élnek már, ki tudja mióta, számtalan alkalmuk volt becserkészni a környéket, többet tudhatnak a lágerről, mint én, aki mindössze egy őrrel találkoztam, és az sem akar látni soha többé.
Mekkora egy ilyen tábor, és hányan lehetnek benne?
Évekkel korábban én is eltöltöttem két hetet egy úttörőlágerben, de ott nem voltak őrök, csak goromba tanárok, akik rajtunk kísérleteztek Makarenkó elméletével, miszerint egy jól időzített pofon a pedagógia csúcsa, amit azok a tanárok percenként akartak megmászni.
És mekkora egy ilyen telephely?
A mi pionírlágerünk egész kicsi volt, a száz gyerekből tíz mindig kilógott a szélén. Jómagam is vagy hatszor a két hét alatt, minek folytán Makarenkó elméletének én lettem a legkedveltebb kísérleti alanya, aki mindig a kellő időben kapta azt a bizonyos pofont, s aki már akkor megtanulta, hogy amit megtehetsz e pillanatban, azt megteheted a következőben is, mert minden egyes pillanat a kellő időpontot hozza magával.
– Mit tudnak a lágerről? – kérdeztem Leonyidot és Grigorijt.
– Semmit.
– Nagyon keveset.
– Ugyan már! Csak jártak arra néhányszor, lehet valami fogalmuk róla.
– Mindig elkerültük.
– Egyszer-kétszer elvetődtünk arra.
– És mit tapasztaltak?
– Legjobb, ha tapasz van az ember száján.
– Szigorúan őrzik.
Pofára még mindig nem tudtam megkülönböztetni őket, de kezdtem már sejteni, melyik lehet Grigorij és melyik Leonyid.
– Azt talán csak tudják, hogy kiket őriznek ott?
– Embereket.
– Felháborító! – szólt közbe Potyajegy. – Mégiscsak aljasság, hogy mindenféle vadállat szabadon mászkálhat itt a tajgán, az embereket meg fogva tartják.
– Legfőbb érték az ember – mondta az, akit Grigorijnak véltem. – Arra vigyázni kell.
– Hát igen – vette át a szót Leonyid(?) –, az emberrel nagyon kell vigyázni. Nem véletlen, hogy van háziasszony meg háziállat, de háziember nincs. Az embert nem lehet megszelídíteni.
– És karámba terelni lehet? – háborgott továbbra is Potyajegy.
– Nem lehet, muszáj.
– Ugyan miért?
– Mert már Sztalin elvtárs is megmondta, mikor még élt, hogy az ember veszélyes a társadalomra. Az ember nemcsak halálában bomlik, életében is bomlasztó tevékenységet folytat, ami a társadalomra nézve nagyon káros. Az állat nem árt a társadalomnak, sőt, húsával táplálja, bundájával melengeti azt.
Minderről nekem is megvan a véleményem, de most nem hagyhattam, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről.
– Hagyjuk a Filo Zsófiát főzni a saját konyhájában, inkább azt vitassuk meg, miként tehetjük ártalmatlanná az őröket?
– Ezt már megbeszéltük. Leitatjuk őket. Azért hoztuk a borókapálinkát.
– És ha nem fogadják el?
– Miért ne fogadnák? A pálinka nem jótanács, amit nem szoktak elfogadni. Különben is, egy őrszem nem hagyhatja el őrhelyét, legyen hát hálás, amiért helyébe viszik az alkoholt.
Ebben volt valami igazság, ami eloszlatta kételyeimet.
Úgy egyeztünk meg, én megyek előre, engem már ismer az őr, nagyobb a bizalma velem szemben. Igaz, nem kíváncsi rám, de azt egy szóval sem említette, hogy inni sem akar.
A Sztalinyeccel mentünk a lágerkapu közelébe. Tisztes távolságra a kaputól leállítottuk a traktort. Megragadtam egy marmonkannát, és elindultam az őr felé.
Ugyanaz a tömzsi parasztlegény vigyázta a tábort, aki előző nap. Nem volt ebben semmi különös. Ugyanaz a tábor volt, miért ne lehetett volna ugyanaz az őr? Mint ahogy az is volt. Barátságosan üdvözölt.
– Sztoj! Egy lépést se tovább! Figyelmeztettem tegnap, hogy látni sem akarom.
– De azt nem mondta, hogy inni sem akar.
– Azt nem.
– Na látja! Mi van a kulacsában?
– Víz.
– A kannában meg borókapálinka. Hideg ellen még a melegnél is jobb. Ha kiönti a vizet, töltök a kulacsába.
Láttam rajta, hogy viaskodik magában. A víz régóta lehetett a kulacsában, nehéz volt megválni tőle. Egy tétova mozdulattal mégis lecsavarta a kupakot, majd megdöntötte a csutorát. Azt hittem üres, mert semmi sem csöpögött belőle.
– A hétszázát! Nem megfagyott a vizem!
Abban a pillanatban tudtam, hogy megnyertük az első ütközetet.
– Bizony, bizony, ez a vizek átka. A pálinka jobban bírja a hideget.
Átnyújtottam neki a marmonkannát, s tovább már biztatnom sem kellett. Nem vesződött a kulaccsal, szájához emelte a hatalmas vasedényt, s én csak néztem, ahogy gégéje ugrál a nagy nyeldeklésben.
A tekintélyes mennyiségű borókapálinka hatására hamar elfáradt. Előbb csak egy fának támaszkodott, majd néhány perc múlva elnyúlt a földön.
Az első tehát megvan, gondoltam.
Magamhoz vettem géppisztolyát, nehogy véletlenül egy erre tévedő gyerek kezébe kerüljön, és intettem a többieknek, jöhetnek.
Zár Atyuska lépett legelőször mellém.
– Kifaggatta? – kérdezte.
– Nem vagyok én vallatótiszt – feleltem. – Különben is, minek faggattam volna? Teljesen mindegy, hogy hova valósi.
– Szent igaz – ismerte el Zár Atyuska. – Mégis jó lett volna megtudni, hol vannak a többi őrök és mit csinálnak.
– Feltételezem, őrködnek. Az a dolguk.
– Ember! – jajdult fel Zár Atyuska –, és azt honnan tudja, hol őrködnek?
– Azt csak úgy tudhatjuk meg, ha felderítjük őket – szólt közbe Potyajegy.
– Ez jó. Amúgyis tudok egy jó viccet. Attól majd felderülnek. Nincs más választásunk, mint körbejárni a lágert, s útközben minden egyes őrt leitatni.
Igaz, hogy a lágert sűrű erdő vette körül, ez mégis járható útnak látszott.
Kis csapatunkat két részre osztottuk. Zár Atyuska és Zárevics Leonyiddal jobbról kezdték megkerülni a lágert, mi pedig, Grigorij, Potyajegy meg én balról.
Alig húsz méterre láttuk meg a másik őrt. Fázósan toporgott, toporgását még akkor sem hagyta abba, amikor észrevett minket. Jöttünktől biztos nem lett melegebb.
– Magukat mi szél hozta erre? Az, amelyik a hideget?
Potyajegy megemelte a marmonkannát.
– A közelben találtuk ezt a pálinkával teli óriás butykost. A tulajdonosát keressük, hogy visszaadjuk neki.
Az őr nyelt egy nagyot. Becsületes gyerek lehetett, aki két-három pofon után már az anyjának sem mer hazudni.
– Kóstoljon bele – biztatta Potyajegy. – Az ízéből meg tudja állapítani, hogy a magáé volt-e vagy sem.
Az őr, jól megtermett fiatalember, félkézzel emelte szájához a marmonkannát. Jó nagyot húzott belőle. Csillogott a szeme, amikor leengedte, és látszott rajta, hogy elbizonytalankodik.
Tökéletesen megértettem a helyzetét
A talált tárgyakkal óvatosan kell bánni. Emlékszem, egyszer – még Moszkvában – odatoltak mellém egy babakocsit, s megkérdezték, enyém-e a csöppség? Lehet, hogy én voltam az apja, bár ennek semmi nyomát nem láttam a kisbabán, de abban már nem voltam bizonyos, hogy valóban én hagytam el. Máskor meg előttem haladt egy úr a proszpekten, feltehetőleg a kulcsait kereste zsebében, és kirántott egy összegöngyölt papírpénz köteget. A pénzt felkaptam a földről, s már éppen azon voltam, hogy odaadom neki, amikor eszembe ötlött, mi történik, ha ráfogja: övé a pénz? Szóval, a talált tárgyakkal vigyázni kell.
– Igyon még! – biztattam én is a strázsát. – Az első kortyra nehéz eldönteni.
Igazam is volt, mert az őr csak a negyedik korty után dőlt el.
A következő posztossal még könnyebb dolgunk akadt. Csak annyit mondtam neki szomorúan, nyakunkra maradt vagy félkannányi pálinka, ami a kutyának se kell, s most itt állunk tanácstalanul, nem tudjuk, mihez kezdjünk vele. Csak a fejét csóválta, hogy milyen válogatós kutyák kóborolnak errefelé. Őt bezzeg más fából faragták! Nem olyanból, mint a hordókat, mert azok jobban bírják az italt.
Vidám énekszóra kaptuk fel a fejünket. A hang irányába néztem, s látom ám, hogy egy őr közeledik felénk. Az őr vállán Zár Atyuska, annak vállán meg egy géppisztoly lógott. És énekeltek. De nem csak ők. Két másik őr Leonyiddal és Záreviccsel adták hozzá a kánont.
A Zár Atyuskát szállító őrszem váratlanul megvált terhétől, s barátunkat Leonyid kapta el, aminek következtében mind a ketten a földön kötöttek ki. Az őr elém támolygott, ám alig bírt szalut állni.
– Tovaris látogató, az őrszemélyzet nevében jelentem, a láger nem hiányzik senkinek, hánytalanul átadom.
Ezt még hánytalanul tette, ám alig fejezte be, máris öklendezni kezdett.
Így vettem át a parancsnokságot.
(folytatjuk)
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások