Mivel ez az egész rabtalanítás pofonegyszerű dolognak látszott, nem is volt semmi elképzelésem, azon kívül, hogy összecsődítem a láger lakóit a főépület elé, s közlöm velük, e perctől fogva szabad emberek, mehet mindenki isten hírével, ki merre lát.
Egyedül attól tartottam, a rabok majd a nyakamba borulnak határtalan nagy örömükben, és sok hálálkodó fogoly bizony képes agyontiporni egy embert. Mivel én már akkor is úgy képzeltem, élhetnék még néhány évet, ennél fogva sohasem fontolgattam, milyen halálnemet is válasszak magamnak. Mindenesetre a hálahaláltól megriadtam.
Éppen ezért az egyemeletes kőépület legfelső ablakából közöltem a ház előtt felsorakozó emberekkel, hogy évek óta dédelgetett álmuk e pillanatban válik valóra. Senki sem őrzi őket tovább.
– A kapu tárva nyitva áll – kiáltottam lelkesen a tömeg felé, s utána elégedetten néztem a mellettem álló Potyajegyre.
Éreztem, hogy szétárad bennem valami jóleső érzés, amit csak azok tapasztalhatnak meg, akik önzetlenül szétosztják a lopott holmit. Hát én több jót cselekedtem, mint az összes iskola pionírcsapatai együttvéve.
És mi volt a köszönet?
Előbb még csak dermedt csend, ami olyankor áll be, amikor egészen váratlanul és egyszerre mindenki elhallgat. Ilyenkor szokott a csend bekövetkezni. A csendet zúgolódás követte, mint általában, amikor a hallgatás már nem tud tovább feszülni az emberekben, s elemi erővel ereszt ki belőlük, akár a tűvel megszúrt léggömbből a levegő.
Összevissza kiabált mindenki, szavukat sem értettem, csak azt láttam, hogy háborog az embertömeg, öklök emelkednek a magasba.
– Lehet, hogy nem örülnek a szabadságnak? — kérdeztem Potyajegytől kétségbeesetten.
Potyajegy vállat vont.
– Olvastam egyszer, hogy valamelyik csendes óceáni szigeten kannibálok élnek, s náluk szabadabb ember nem létezik a földön. Aztán kiderült, hogy a törzsfőnök fiát nem ehetik meg reggelire.
– És vacsorára?
– Vacsorára sem.
– Mi köze ennek a szabadsághoz?
– Sok. Szabadság is csak korlátok között létezik. Ha semmi sem tartja kordában, megfoghatatlan lesz, szétfolyik és élvezhetetlenné válik, mint a földre öntött vodka.
– Azt akarja mondani, hogy kiöntöttünk ezek elé egy hordónyi vodkát, és most egyik sem akarja felnyalni?
– Így valahogy.
Eltöprengtem volna a hallottakon, ha nem veregeti meg a vállam az egyik józan őr.
– Azonnal tessék lejönni a földszintre – kérlelt szinte könyörögve, miközben riadt szemeket meresztett rám. – Egy küldöttség akar beszélni a goszpogyin atamánnal.
– Az meg kicsoda?
– A kozákoknál főnacsalnyik.
Teljesen összezavarodtam. A kozákoknál fő egy nacsalnyik, akit a kannibálok nem ehetnek meg vacsorára sem. Ki érti ezt?
– Jó, jó, de mit akar tőlem?
– Ha a hatalmat a lágerparancsnok magának atta, akkor most maga itt az atamán.
– Én nem vagyok kozák! – tiltakoztam.
– A küldöttséget nem is hozzák ide. Magának kell lejönni.
– Na, mire vár? – noszogatott Potyajegy is. – Menjen és hallgassa meg őket.
Nem tehettem mást. Odaálltam a küldöttség elé. Szószólójuk azonnal rám támadt.
– Ember! Mit képzel maga? Az nem jutott eszébe, hogy ezután az jön be ide, aki akar?
Elképedtem. Erre valóban nem gondoltam. Hogy is gondolhattam volna? Egy lágerbe csak az megy önként, akit kiszemelnek erre a feladatra és viszik. Meglehet viszont, hogy önként bár, de mégsem akar menni. Akkor meg, hol itt a hiba? Mitől kell félni?
– Csak nem tartanak a látogatóktól? Akik esetleg ajándékot is hoznak. Persze nem is kell most már látogatókra várni, maguk mehetnek, ahova akarnak. Szabad az út.
A szószóló szúrós szemekkel nézett rám. Felsóhajtott, mint aki olyan fába vágta fejszéjét, amitől kicsorbul a balta éle.
– Tudja maga, mire vállalkozott?
– Nem szoktam semmit fontolóra venni, ha valami magától adódik.
– Hát ez nagy baj. Ha egy kicsit körültekintőbb lett volna, akkor előbb-utóbb magától is rájön, hogy ez a Szabadság láger. Kéretlenül ne hozzon ide senki még több szabadságot.
Döbbenet ülhetett ki ábrázatomra, mert a szószóló szinte sajnálkozva kérdezte.
– Fogalma sincs arról, hogy hol van?
E pillanatban úgy éreztem magam, mint a holtrészeg Zár Atyuska. Tényleg, fogalmam sem volt, hol vagyok.
– Hát akkor elmondom magának. Az ilyen és ehhez hasonló lágereket Sztalin elvtárs hozta létre nevelő célzattal olyan felnőtt emberek számára, akik már kikoptak az iskolapadból, de valami oknál fogva további nevelésre szorulnak. Sztalin elvtárs rájött, hogy senki sem nevelhetetlen, mindenkit át lehet formálni, az egész csak hely és idő kérdése. A tajgán akad elég hely a táborok számára, az idő is szinte végtelen, hiszen senki sem közölte velünk, meddig kell itt nevelődnünk. Mondanom sem kell, egy-egy ilyen lágerbe a négy égtáj minden részéről érkeztek emberek, aminek az lesz egyszer a következménye, hogy az itt megszerzett tudásunkat az ország különböző tájaira szállíthatjuk majd. Tőlünk fog tanulni a jövő nemzedéke.
Én például harkovi vagyok, és igazság szerint maradhattam volna Harkovban, de mert túl sokat járt, csak a számnak kellett eljönnie, így lett a szám űzött, én magam nem vagyok az. Ámde mihez kezdenék a szám nélkül? Itt még ráadásul egy extra számot is kaptam. 5407-es. Aztán vannak itt esztelen észtek, örmények és förmedvények, egy karél kenyérrel érkezett finnek Karéliából, lappangó lappok, fehér és zöld oroszok, csencselő csecsenek, örménytisztelő törvények, béget űző űzbégek meg koncentrált zsidók, akik régi őrzőikkel keveredtek ide. És vannak német, olasz, román meg magyar hadizsákmányok. Amikor elfogták őket, semmi nem volt náluk, a győztesnek meg jár a hadizsákmány, így hát őket vették zálogba. Mondhatni, vegyes társaság. Egy valami mégis közös bennünk: a hosszantartó háború után mindannyian nyugatra, akarom mondani nyugalomra vágyunk.
Ebbéli óhajunk sokáig teljesülni látszott, mert éveken keresztül egyetlen látogató sem bolygatta meg a tábor csendjét. Aztán egyszer csak hírül hozták, hogy Sztalin elvtárs balzsamozás áldozata lett és ma Zooleumban látható, mert a Nyevszkij Proszpekten nem volt üres kirakat.
Akkor történt, hogy az őröknek elment az eszük. Követelni kezdték a mi sorsunkat. Nem tudom, mi bajuk volt az ellátással, hiszen nyáron, tiszta napfényes időben egész messzire lehet. Ilyenkor persze nem. Most örülhet az ember, ha az orra hegyéig ellát.
Szóval ott tartottam, hogy az őrök fellázadtak és elcserélték velünk a fegyvereiket kvaszra és kvértélyra. Igen ám, csakhogy egy ekkora láger nem maradhat őrizet nélkül, mint egy moszkvai park, ahol elég kitenni a táblát: fűre lépni tilos! Mert nem győzi az állam fűmaggal. Őrök nélkül olyan a láger, akár a tengeren hányódó hajó matrózok nélkül. És ugyebár csak nem szolgáltathattuk ki magunkat a tenger kénye-kedvének vagy tajgai farkasnak, medvének.
Az új őrökre vonatkozó kérésünket azzal utasították vissza Moszkvából, hogy rendőr se jut minden közlekedési kihágásra, őr se jut hat fogolyra meg minden kivágásra. Mármint fakivágásra, mert az folyik itt, s nem a Volga. Nesze nekünk!
Megalakítottuk a láger-szovjetet, amelyiknek első dolga volt őröket állítani. Valamiképpen biztosítanunk kellett a láger életének zavartalanságát. Együttműködési szerződést kötöttünk a közeli kolhozzal, miszerint ők ellátnak bennünket minden jóval a kivágott fák fejében. Így csak abban szenvedünk hiányt, ami nincs. Embercsere is folyik közöttünk, sok muzsik ugyanis szívesebben dolgozik velünk a fakitermelésen, míg a láger néhány lakója inkább földet művel. A műveltségük megvan hozzá, elég sokan két nyelvet is beszélnek. Mert nemcsak kőműves van itt köztünk, aki azelőtt szabad volt, hanem kulák is, akinek nem adhatunk fejszét a kezébe, mert rögtön törni-zúzni kezd, a földet viszont serényen túrja, mert reméli, hogy degeszre tömheti táskáját, mert arra táska való aratáskor. És egyszer csak megjelennek maguk azzal, hogy elhozták a szabadságot, s közlik velünk, hogy nyitva áll a lágerkapu. Arra egyikük sem gondolt, mi történik, ha ezek után tömegével jönnek ide az emberek?
Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak közbe.
– Tömegével csak akkor jönnek ide, ha kitört a forradalom és le is verték.
– Igen? Mikor? – kérdezte a küldött mohó érdeklődéssel.
– Egyelőre még nem.
– Akkor új lakók sem érkeznek?
– Nemigen.
Kissé csalódottan jegyezte meg:
– Csak maguk zavarják a láger életét.
– Bocsánat a zavarásért.
Ezt persze én sem gondoltam komolyan, miképpen Potyajegynek is hasonló gondolatok járhattak a fejében. Elvégre miért kéne valóban bocsánatot kérni annak, aki fel akar kavarni egy állóvizet, egy pocsolyát, hogy a halak is élhessenek. Sültbolond ez az ember, ha azt képzeli, egyetlen szavára visszavonulunk, ahogy Szuvorov marsall Napoleon elől. Amikor több borókapálinkát áldoztunk fel, mint amennyi konyakot Napoleon valaha is látott.
Potyajegy hangot is adott véleményének.
– Drága barátom, van magánál hat alma? – kérdezte.
– Már hogy lenne! Láger ez, nem édenkert, hogy almákat szakítsunk a fáról.
– Akkor árulja el nekem, ki hatalmázta fel magát arra, hogy visszautasítson valamit, amit mi ezüst tálcán kínálunk fel maguknak, akár egy villás reggelit a cári ebédlőben. Szamár kend, ha azt hiszi csingilingit hoztunk a szamarkandi bazárból. Amit mi hoztunk, az drága. Többnyire vérrel fizetnek érte, s nem ám döglött denevérrel, hanem sűrű, cseppfolyós vörös vérrel nagy mennyiségben. És még ilyen áron sem kap mindenki belőle, hiába áll vérét hullajtani hosszú sorban a Gum áruház előtt, mert mire rá kerülne a sor, elkapkodják előle ezt is.
– Ez itt akkor is a Szabadság láger, ahol mindenki azt csinál, ami elő van írva számára.
– És akinek ez se tetszik? Mert mindig, mindenütt akad olyan, akinek semmi sincs az ínyére.
– Azt elküldjük fogorvoshoz.
– Na, ez az, barátom! Ne is fecséreljük tovább a szót. Vezess minket a fogorvos elé.
– Ha nagyon akarják – vonakodott a harkovi ember, de azért megfordult, s intett, hogy kövessük.
(folytatjuk)
Hozzászólások