Úgy képzeltem, egy nagydarab és bivalyerős ember elé állít minket, akiről majd messziről látszik, hogy több matrózlázadás főszereplője volt, s éppen ezért csömört kapott mindenféle engedetlenségtől, amit itt, a környezetében sem tűr meg. Ehelyett egy vézna, szemüveges és meglehetősen alacsony férfi színe elé kerültünk, aki látható gyanakvással tekintett ránk.
– Az emberem nem beszélt elég világosan? – kérdezte hiéna módján elragadó mosollyal a képén.
– Ó, dehogynem! – feleltem. – Úgy ittuk minden szavát, mint tavaszi mező a fényt árasztó napsugarakat. Csak melege nem volt annak, amit mondott. Tudja, olyan meleg, ami átjárja az ember testét-lelkét egy átfagyoskodott éjszaka után, úgy, hogy majd megolvad tőle.
A vézna alak megcsóválta fejét.
– Nehéz a felfogásuk – mondta. – Félő, hogy a mérleg összeroskad alatta.
– Nem baj. Legfeljebb nem fogunk méricskélni.
– Úgy látszik mindenáron azt akarják, hogy erőszakhoz folyamodjak.
Összenéztünk Potyajeggyel. Egyforma gondolataink voltak. Ez a mitugrász nem tréfál. Ez komolyan gondolja. Minden azon múlik, kik a társai. Mert ha minden segítség nélkül, egyedül akar erőszakhoz folyamodni, akkor nincs nagy baj. Nyugodtan a tyúkszememre léphet. Ennél durvább erőszakra senki sem számíthat tőle.
Az őrök, mérlegeltem, pártatlanok, sehol sem állnak. Se mellettünk, se a csenevézna mellett, erről gondoskodott a borókapálinka. Fegyvereik a mi kezünkbe kerültek. Csak a közvetlenül mögötte állók támogatását élvezhette. Voltak vagy hatan, nem éppen marcona alakok.
Igyekeztem magabiztosnak látszani.
– Többféle erőszakot ismerek – mondtam. – Melyik módját akarja választani?
– Természetesen a legártalmasabbat, ha nem állnak el szándékaiktól.
– Nem vagyunk dunsztolt befőttek, nem állunk el.
– Hát, akkor…
Kezével intett, s a mögötte állók közül négyen fenyegetően előreléptek.
Én is intettem Grigorijnak, aki megőrzésre magához vette az egyik őr géppisztolyát.
– Ez az ember nem folyamodik erőszakhoz – mutattam Jurijra –, de van olyan ravasz, hogy meghúzza a ravaszt.
A csenevézna elsápadt, mint a felhőkből kilépő holdacska.
– Te is fiam, Grigorij? – kérdezte elhaló hangon.
Jurij összeszorította száját, láthatóan nehezére esett, de bólintott.
Ami ezután történt, arra nem számítottam.
A négy előre lépő alak egyszerre mondta:
– Mi is apánk, Habarov.
Úgy éreztem nyeregbe kerültem, csak ló nincs alattam. Ami nem is volt nagy baj, eszem ágában sem volt lovagolni. Az mindenesetre hízelgett, hogy Habarovnak kaput. És mi nyitottuk ki neki a kaput.
Ám, hogy akkoriban mennyire tapasztalatlan voltam még, mi sem bizonyítja jobban, minthogy vissza akartam térni Leonyid és Grigorij szerény, de vendégszerető hajlékába. A szolidaritás tartott vissza. Zár Atyuska meg Zárevics Leonyiddal együtt még mindig száradtak valahol. Hiába, lassan szárad az, aki a sárga földig elázott.
– Meg kell várnunk, amíg Zár Atyuskáék magukhoz térnek. Addig nem mehetünk vissza – mondtam Potyajegynek.
Úgy elhűlt, akár az ablakba helyezett reggeli kávé.
– Maga vissza akar menni? – kérdezte.
– Itt már elvégeztük, amit kellett – feleltem neki.
– Az ám! De még hogy elvégeztük! Mint Lenin a forradalmat. Most jön csak a java.
– Honnan? – érdeklődtem, s még körbe is néztem, merről látom a javát közeledni.
– Mindenfelől. Nem vette észre?
– Eddig nem. Pedig épp most néztem körül.
– Habarovot tönkretettük, és arról a tönkről már senki sem akarja levenni őt.
– Majd lekászálódik magától.
– Csakhogy azt nem fogják megengedni neki. Az embereknek, ha nem vette volna észre, elegük van belőle. Új vezér kell nekik.
– Azt akarja mondani, hogy én…
Potyajegy sokat sejtetően bólogatott.
Szitya jutott eszembe, aki a Taganyka utcáin úgy lett vezér, holott ukrán volt, nem is lett, hogy Szerjozsát seggberúgta a sarki rendőr, ő meg nem tudott visszarúgni, mert be volt gipszelve a lába. Én ugyan még sohasem próbáltam, de biztos, hogy törött lábbal képtelenség bárkit is seggberúgni. Szityát se tudta, aki így azután meg is maradt bandavezérnek. És mi volt az első teendője? Alvezéreket választott maga mellé.
– Oszip – mondta Oszipnak, másnak nem mondhatta, ő volt az egyetlen Oszip közöttünk –, te leszel a jobbkezem.
Oszip megmarkolta Szitya jobbkezét, hosszú ideig bámulta, aztán megkérdezte.
– Ezzel mit akarsz csinálni?
– Adok vele egy akkorát – mondta Szitya, és adott is. Osztapnak meg eleredt az orra vére. Többet nem is kérdezősködött.
Már azon voltam, én is szájbavágom Potyajegyet, de felébredt bennem a tisztelettudat. Hálás voltam neki, elvégre neki köszönhettem, hogy ide jutottunk. Hálát pedig csak akkor szabad pofonokkal kifejezésre juttatni, ha sokkal tartozik az ember. Én egyelőre még nem voltam eladósodva.
– Ezek szerint – mondtam némileg megilletődve – én lettem itt a főnacsalnyik.
– Valahogy úgy – ismerte el Potyajegy.
– Akkor alnacsalnyikokra is szükség van.
– Azokra minek? – kérdezte Potyajegy.
– Hogy legyen kire támaszkodjak.
– Ugyan! Hiszen még nincs is berúgva.
– Azt hiszi, józanul nem lehet támaszkodni?
– Lehetni lehet, de nem ildomos. Még azt hiszik az emberről, hogy zsebtolvaj.
– Ne is törődjön vele, barátom. Ha netán majd kiemelek valamit a zsebéből, egy nap múlva visszakapja hiánytalanul.
Potyajegy elhitte nekem, pedig nem úgy ismertem meg, mint aki hiszékeny ember. Hát, valahogy így kell tiszteletet parancsolni. Sztalin elvtársnak is az adott hatalmat a kezébe, aki hitt neki. És attól ő még nem volt csaló, hogy aki hitt neki, az csalódott benne. Múlt időben, persze, mert csalódással a lelkében nem sokáig él az ember.
– Akkor egyelőre maradunk – jelentettem ki. – Aztán majd kikérjük Zár Atyuska véleményét is.
– Csak ne hagyja, hogy ellenkezzen – figyelmeztetett Potyajegy. Mert az rossz vért szül.
No, hát azt már nem! Lágerben vagyunk, nem szülészeten.
Hogy én milyen egyszerűnek képzeltem mindent! Azt hittem, az emberek nem csupán a halált ismerik, hanem a hálát is. Hát csaló még akkorát nem csalódott, mint én. Nem a borókapálinkában, mert arról tudtam, hogy annak éppúgy elmúlik egyszer a hatása, mint novokainnak a foghúzás után.
Mert végül is mi történt?
Lehet, hogy a táborlakók megunták Habarov vezérségét, de rám, mint az új nacsalnyikra sem hallgattak sokáig. Hiába magyaráztam, hogy mi az a szabadság, amit elhoztunk nekik, hogy ezentúl mindenki a maga ura, és azt csinál, amit jónak lát, egyáltalán nem lelkesedtek.
Előbb csak egy-egy hang hallatszott a tömegből.
– Liberté? Téboly. Mindenki úgy önkényeskedhetik, ahogy akar.
– Egalité? Agalitás csak akkor lehet, ha mindenki tétlen. Egalitétlen. Ha mindenki csinál valamit, akkor mindenki mást csinál, az meg egy katyvasz.
– Fraternité? Hát maga egy ronda fráter.
Egyre többen zúgolódtak. Jó, jó – hangoztatták –, hogy a szabad ember azt csinál, amit akar, de mi van akkor, ha nem tudja, mit akar? A szabad ember előtt bőséges a választási lehetőség, de hány ember van, aki szabadon választott párjában is csalódott, s mire újat választhatna, már késő. A szabad ember kötetlen, de aki kötetlen pulóvert visel, az hamar megfázik.
Végül már nem tudtam, ki rossz és ki a jó. Mert közben az őrök is kijózanodtak, s a táborlakókkal együtt támadtak ránk. Menekülnünk kellett.
Nos, tovaris Vizslabíró, így kerültem az Ön színe elé. Mint már mondottam, a többiek mahorkát szívnak Mallorcán, mert én egy kicsit visszamaradtam a fejlődésben meg a futásban. De legyen ez az ő bajuk.
Hiszen már nem is bánom, hogy itt vagyok. Időközben ugyanis rájöttem, hogy a szabadság csak egy szobor New Yorkban, meg egy láger a tajgán. Itt meg majd gondoskodnak rólam. Jobban, mint szerető anyám szerette volna.
Hát nem ez az igazi szabadság? Maga a gondtalan élet. Amire mindig is vágytam.
Az illusztrációkat Takács Zoltán festő- és grafikusművész készítette
Hozzászólások