Egy látogatás
Elmúltak már a napok,
mikor vízen tudtál járni.
Mikor járni tudtál.
A napok tovaszálltak.
Csupán egy maradt,
az, mikor megjöttél.
Az emlék nem barát,
Azt regéli neked
mi már nem vagy:
bal kezedet mozgathatod,
két sétáló láb.
Halom agyi szerkentyű.
Nézd, nézd.
Egy kéz még mozog
megragad, nem ereszt.
Nem kiképzés,
Nincs még sámli,
Ne legyen pánik.
Meséljünk a szekercékről,
melyek fajtára jók,
sok fáról mindentudók.
Így épül
egy ház, egy csónak, egy sátor.
Semmirevaló; a szerszámosláda
elutasítja igéinek megtestesülését;
a reszelő, a gyalu, az ár,
visszahull a dacos keménységre.
Felismersz bármit is? Mondtam.
Bármi ismerőst?
Igen, mondtad. Az alapot.
Jobb figyelni a patakot,
mely keresztülvág a padlón
s a napfény alkotja,
az árnyékokból sarjadzó erdőt;
jobb nézni a kandallót,
mely most egy tópart.
Testedbe menekülve
Tüdőd telik & terjeszti önmagát,
rózsaszín véred szárnyai, és csontjaid
ürítik magukat és lesznek kongóvá.
Mikor lélegzel felszállsz, mint egy légballon
s szíved is fénylik & végtelen,
dobban tiszta örömmel, nyers könnyedséggel.
A Nap fehér fuvallata átrobban rajtad,
semmi sincs feletted,
e pillanatban a Földet Faberzsének látod,
ragyogónak & szerelemmel telt tengerkéknek.
Csak álmodban vagy képes mindenre.
Felébredve, szíved remegő ököl,
finom hamu állja útját lélegzeted levegőjének;
a Nap forró súlyként nehezedik
koponyád vastag, rózsaszín kérgére.
Halhatatlan pillanat száll a halálösztönre.
Próbálsz & próbálsz emelkedni, de visszahullsz örökre.
Hozzászólások