Csendes, eltévedt, röpke téli szél,
Hallgat a város, alvó szenvedély
Nyugszik arcán, elhal, elvegyül,
Felgyűlik, kitör, s szenderül.
Mint apró szárnyak, lázas suhogás,
Felrebbent vándor, álma száll tovább,
Megzavart tóban csobbanó kis kő,
Halk választ vár, de nincs kitől.
Mert néma égen felhasadt a tél,
Lágy pille hull a kopasz fák felé,
– Elnyúló sóhaj, fojtott zokogás –
Kecses karú, álmos látomás.
Kihalt a tér s az utca elmerült,
Fejem lehúz, búja csendbe gyűl,
Egy lámpa szisszen, sercen, fellobog,
Majd lassan elfogy s elfogyok:
Nem nézek én már többé szerteszét
Gyűlik a hó, egy árva nemzedék,
Felhördül, felsír – lépni kell tovább! –
Arcán a bánat a néma óceán.
És a néma égen felhasadt a tél,
Hallgat a város, alvó szenvedély
Nem szólít többé, nem húz, nem zokog
Lágy arcom benne utószor mosom.
Megzavart tóban csobbanó kis kő
Még hangja szól, az elveszett erő,
Áldott látomás, csendes, vak magány,
Nem több, csak szürke vallomás.
Hozzászólások