Ez egy olyan történet, amelynek minden szereplője a sírig hallgatott róla. S amelynek mottója lehetne: semmi sem változik, csak az emberek cserélődnek.
Oldalkocsis motorkerékpár verte fel az út porát. Nyomában egy fekete Packard gépkocsi, amelyet két másik oldalkocsis motorkerékpár követett. A furcsa konvoj a kőház előtt állt meg, s a motorkerékpárokról katonák ugráltak le. Fegyvereiket lövésre készen tartva egy szemvillanás alatt körbefogták a hatalmas autót.
A járművek felkavarta por lassan ülepedett le, akár egy szürke, elejtett fátyol, amelyik hosszas libegés után terül el a földön. Az út jobboldalán, félig beroskadt kerítés mentén, alig ötven méternyire a kőháztól vízhordó asszonyok baktattak, mindkét kezükben vízzel színültig telt bádogvödrökkel. Fejüket lehorgasztották, az ibrikek súlya húzta vállaikat, amitől meggörnyedtek, mint a fák töveit fürkésző gombaszedők. Négyen voltak, és a kútról igyekeztek a kőház felé. A gépjárművek zajára megtorpantak, és vödreiket a földre eresztve felpillantottak. Tekintetükkel előbb a mellettük elhaladó járművek útját követték, majd sanda pillantást vetettek a poros földút másik oldalára.
A túloldalon, két útszéli akácfa között egy motorját járató Opel Blitz teherautó körül fiatal katonák vihorásztak, ugratták egymást. Figyelemre sem méltatták a konvojt, mint ahogy a vízhordó asszonyok látványa sem keltette fel érdeklődésüket. Örültek, hogy rövid időre elhalt a fegyverropogás, élvezték pillanatnyi pihenőjüket. Cigarettáztak és nevetgéltek, mint régi barátok egy nem remélt találkozás alkalmával. Egymással voltak elfoglalva, e pillanatban nem érdekelte őket semmi más, ami nem tartozott szorosan köréjük vagy hozzájuk.
Bár a vízhordó asszonyokat megnyugtatta a katonák közömbössége, mégis, a tudat, hogy kiismerhetetlen szándékú fegyveresek közelében álldogáljanak, félelmet váltott ki belőlük. Egy napja sem volt, hogy a német katonaság elfoglalta az ukrán falut, s aki csak tehette, rettegve húzódott félre a katonák útjából. Senki sem tudta, mi várhat rájuk. A megszállók szándéka a hódításon túl mindig rejtélyes és óvatosságra intő. Békés viselkedésük is fenyegető.
Az egyik asszony türelmetlenül sürgetni próbálta társait, tartva a késlekedés semmi jóval nem kecsegtető kövekezményétől, ám a legfiatalabb, egy fekete fejkendős menyecske leintette.
Kétségek között várakoztak, bízvást abban, hogy a ház előtti sürgölődés nem tart sokáig és kényszerpihenőjük sem vonja magára a katonák érdeklődését.
A menyecske feszült figyelemmel szemlélte a ház előtt zajló eseményeket. Az esti szürkületben az arcok vonásai már csak közelről voltak tisztán és élesen kivehetők, így első pillantásra a menyecske sem ismerte fel az autóból kiszálló alakot. Amikor a férfi kiléte mégis felsejlett benne, arca egyformán tükrözött csodálkozást és rémületet. Kissé előregörnyedt, mintha így jobban és közelebbről láthatná az eléje táruló jelenetet.
Az autóból kiszálló férfi alacsony volt, eltörpült az őt közrefogó vállas katonák között, akik két oldalt fegyveres sorfalat alkotva engedtek utat neki. Amikor a férfi a házba vezető lépcső első fokára lépett, egy pillanatra megállt és körbetekintett, mint aki egyetlen szemvillanással akarja felmérni környezetét. Fejének ez az egyetlen mozdulata elég volt ahhoz, hogy a tőle tisztes távolból figyelő fiatalasszony határozottan felismerni vélje.
A menyecske arca elé kapta mindkét kezét, mintha lidércnyomástól akarná megóvni szemeit.
– Te magasságos úristen! – suttogta még mindig arca előtt tartott markába, mégis elég hallhatóan ahhoz, hogy felkeltse a másik három asszony érdeklődését. Azok a jelzett irányba kapták fejüket, s noha a lépcsőn megálló alakot már tuszkolni kezdték befelé, így ők csak egy pillanatra láthatták, az arcukra kirajzolódó megrökönyödés elhitette a menyecskével, hogy nem téved. Ez a bizonyosság dermesztő hatással volt rá. Mozdulatlanul bámulta a fekete autót, földbe gyökerezett a lába, egy ismeretlen, hatalmas erő bénította meg.
Még akkor is így állt, amikor a férfi már eltűnt a házban, s az őt kísérő katonák is szétszéledtek. Távoli kutyaugatás rázta fel bénultságából. Hátrafordult, mintha csak az ugatás eredete után kutatna, vagy a kutyáktól remélne segítséget. Lassan tudatosult benne, hogy a falu lakosságát házaik mélye rejti, segítséget, ha szükségeltetik, sehonnan sem várhat, sőt, a rémülettől reszkető másik három asszony is tőle vár valamiféle elhatározást. Mégis nehezen mozdult, a gondolatától is irtózott annak, hogy neki ugyanabba a házba kell szállítani a vizet, amely alig egy perce nyelte el a látott férfit kísérőivel együtt. Mintha abban a kőházban egy gonosz szellem lakozna, maga az ördög, akinek elvetemült hatalmával szemben csak egyetlen védelem lehetséges: minél távolabb kerülni tőle.
Lehajolt a vödreiért, s lépésre emelte ólomsúlyú lábát. A másik három asszony is követte példáját. Nehezükre esett minden egyes lépés, és most már nem csak vödreik súlya miatt, de attól a tudattól is, hogy olyasvalaminek voltak tanúi, amit jobb lett volna sohasem látni.
Az élen haladó menyecske meg-megállt a következő lépéshez erőt meríteni, s ez minden újabb lépésnél egyre nehezebbnek bizonyult. Mintha egy görcsös marok tartaná őt vissza. Alig haladt néhány métert, ismét földre eresztette a vödröket, szembefordult az őt követő asszonyokkal.
– Láttátok? – kérdezte suttogva, elcsukló hangon.
A másik három némán bólintott. Ez a bólintás jelezte, mind a hárman ugyanazt látták.
– Te jóságos úristen! – szakadt fel újonnan a menyecskéből.
***
Reichenau ezredes az ágyat nézte áhítattal. Előbb csak messziről szemlélte kiválasztott fekvőhelyét, majd odalépett az ágy végéhez és megemelte a darócpokrócot. Némi csalódást okozott neki, hogy szalmazsákot lát epedarugós matrac helyett, csalódását azonban enyhítette a hófehér, tiszta lepedő.
Három napon keresztül elvétve hunyta le szemét egy-egy órára parancsnoki Mercedesének hátsó ülésén, s most úgy érezte, menten leroskad az ágyra az elemi erővel rátörő fáradtságtól. Mégis uralkodott magán, ha már ilyen luxusra tett szert, nem hagyja ki annak tartozékát, a melegvizes fürdőt sem. Áldotta tisztiszolgáját, amiért felfedezte ezt a házat, amely még egy öntöttvas kádat is őrzött falai között.
Olyan villámháborút még a Führer sem eszelt ki, gondolta az ezredes, amelyikben legalább három naponként ne tarthatnának egy kis pihenőt. Az oroszok jóval gyorsabban vonulnak vissza, mint azt bárki is képzelte volna róluk, ám tegyék csak, mentsék a bőrüket, amilyen sebesen tudják. Fussanak, ráérünk őket utolérni Vlagyivosztokban is.
A földszintes, ámbár nagy kiterjedésű öreg ház, amelyet Reichenau ezredes tisztiszolgája kiszemelt főnöke számára, s amelyet előző lakója fejveszetten hagyott maga után, valamikor a pópáé vagy a helyi földbirtokosé lehetett. Orosz muzsiknak álmában sem jutott ekkora kőház. Amikor a cári nacsalnyikot elkergették vagy fára húzták a bolsevikok, új nacsalnyik költözött bele, párttitkár vagy kolhozelnök, erre vallott az előszobából nyíló, irodának berendezett két tágas szoba. E két helyiséget megérkezésük első órájában birtokba vették Reichenau emberei, és rövid idő alatt berendezték az ideiglenes főhadiszállást, önzetlenül az ezredes magánhasználatára bocsátva a ház többi részét.
A tiszt hümmögve bár, mégis elégedetten szemlélte végig a németországihoz képest szegényes és sivár épületet, különösképpen megörült a fürdőkádnak és az ágynak, amelynek lábánál e pillanatban tétovázott. Kényelmesebbik énje azt sugallta, próbálja ki, heverjen végig a szalmazsákon, de önuralma erősebbnek bizonyult. Tudta, ha megteszi, reggelig nem lesz ereje felállni onnan, márpedig a fürdőt nem akarta elszalasztani. Alárendeltjei a szomszédos konyhában már begyújtottak a sparheltbe, most már csak az asszonyoknak kell ideérni a kútról.
Az ezredes türelmetlenül csóválta meg őszülő fejét. Ez a népség a vizet nem hozza olyan sietve, mint ahogy az irháját menti, gondolta, s már azon volt, kiszól a legénynek, ha kell korbáccsal noszogassa azokat a lajhármozgású, álmodozó asszonyokat, amikor kopogtak a szoba ajtaján.
– Végre! – sóhajtott fel Reichenau. Alig várta, hogy lerúgja csizmáját, levesse zubbonyát, ingét, gatyáját, s nyakig merüljön egy kád forró vízben. – Belépni!
A tisztiszolga helyett azonban Feigl hadnagy állt az ajtóban. A fiatal hadnagy feltűnően izgatott volt. Még csak nem is tisztelgett, mintha a szigorú katonai előírások teljesen kimentek volna a fejéből. E pillanatban nem is látszott másnak, mint egy begyulladt gyereknek, akire alaposan ráijesztett valaki.
– Azonnal jöjjön ezredes úr! – hadarta, miközben kezével is tett egy sürgető mozdulatot. Szélesre tárta az ajtót, s félreállt az útból, nehogy véletlenül is feltartóztassa parancsnokát nagy sietségében.
Reichenau rosszallóan vonta fel szemöldökét, legszívesebben lehordta volna a hadnagyot, ám látva a fiatalember kétségbeesett türelmetlenségét, bosszúsan legyintett.
Valami nagy baj lehet, gondolta, ha már határozott parancsom ellenére is zavarni merészelnek.
Más körülmények között büszkeség forró hulláma öntötte volna el pótolhatatlanságának eme ékes bizonyítékára, most azonban csak egy fáradt lépést tett az ajtó felé. Aztán rájött, hogy a várható fürdés reményében derékszíját pisztolyával együtt korábban a darócpokrócra dobta. Visszafordult, és tiszti méltóságának tudatában kimért mozdulatokkal csatolta magára a derékszíjat. Megigazította zubbonyát, menet közben fejére illesztette az asztalról felkapott tányérsapkáját, és elindult a hadnagy után.
A hadnagy a jobboldali, tágasabb irodába vezette felettesét, ahol nyolc Wehrmacht katona sorakozott fel az utcára néző ablak előtt. A katonák tüzelésre kész géppisztolyokat szegeztek az előttük álló férfire, aki mozdulatlanul állt a szoba közepére helyezett íróasztal előtt. A férfi szürke, rangjelzés nélküli egyenruhát viselt, mindössze tányérsapkája árulkodott arról, hogy nem holmi közkatona. Kezeit háta mögött tartotta összekulcsolva. Egyenes derékkal állt, és konokul nézett maga elé.
A belépő Reichenau tüstént az íróasztalhoz sietett. Fásultan roskadt le a karosszékbe, s csak ezután emelte tekintetét az íróasztal másik oldalán álló alakra. Borostás arca abban a minutumban hosszúra nyúlt. Jobb kezét a homlokához emelte, hüvelyk és mutatóujjával hosszasan dörzsölte mindkét szemét, aztán újra az előtte álló emberre meredt.
– Mein Gott! – motyogta maga elé, nem palástolva megrökönyödését.
(folytatjuk)
Hozzászólások