A nagy fogás – 2. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A nagy fogás – 2.

 

Prokujbisev fel alá járkált irodájában, s egyre sűrűbben pillantott a bejárati ajtó fölé függesztett faliórára. A zárt ajtó mögött, egymaga tartózkodván az irodában, nem érezte szükségét nyugtalansága leplezésének. Korábban, a késő esti órák ellenére, egyre másra jöttek a hírhozók s tették le jelentéseiket asztalára. A frontról érkező írásos beszámolók elkeserítették, sorra el is tolta maga elől mindegyiket hatalmas íróasztalának sarkára. Végül megelégelve a jövés-menést, utasította az ajtó előtt strázsáló két NKVD tisztet, senkit ne engedjenek be hozzá.

Az irodában megrekedt a levegő, hiába volt teremnek is beillő, tágas és magas helyiség. Prokujbisev most odalépett a duplaszárnyas ablakhoz, hogy szélesre tárja. Elég volt azonban résnyire nyitni az egyik ablakszárnyat, máris elment a kedve a friss levegőtől. A június végi éjszaka langymelegét szívesebben szívta volna be irodájának áporodott levegője helyett, de a kinti zaj idegesítette. Ablaka alól motorzúgás hallatszott fel, indulásra kész teherautók dübörgése, ládákat szögelő kalapácsok kopogása, rakodómunkások káromkodása. A holdvilág fényénél serénykedő emberek a Kreml felbecsülhetetlen kincseit csomagolták, s rakták fel a várakozó teherautók platóira.

Prokujbisev becsukta az ablakot, még a nehéz brokátfüggönyt is elhúzta. Ismét vetett egy pillantást a faliórára, miközben gondterhelten csóválta fejét. Határozott ember volt, a várakozás most mégis megbénította. Nagy idők nagy tetteket követelnek, amitől ő egy pillanatig sem riadt vissza, csakhogy a nagy tetteket pontosan kell időzíteni, s most éppen azt nem tudta eldönteni, mikor érkezik el a cselekvés ideje. Vannak dolgok, amiket a kelleténél korábban és későbben sem lehet véghezvinni, mert úgy az elhamarkodottság, mint a késlekedés katasztrófához vezethet. Márpedig az elmúlt néhány napban éppen elég kijutott a katasztrófákból, egy rossz döntés csak tetézné a bajt.

Tanácstalansága egy szemvillanás alatt megszűnt, amikor kivágódott az iroda ajtaja, s egy NKVD-s tiszt rontott be lihegve, olyan lendülettel, mintha az ablaknál sem akarna megállni. Két lépés után mégis megtorpant, megfordult, s eddigi hevességéhez képest meglehetős gonddal csukta be maga után az ajtót. Pillantását körbejáratta az irodán, majd miután meggyőződött arról, hogy rajtuk kívül senki sem tartózkodik a helyiségben, odasietett Prokujbisevhez. Egészen közel az arcához hajolt, homlokuk kis híján összeért, s hadarva suttogott valamit a fülébe. Aztán hátralépett, merev vigyázzállásba vágta magát.

Fiatal tiszt volt, szolgálatkész és törekvő, beosztásában megtanulta az önuralmat, s hogy arcizmainak egyetlen rándulása se árulkodjon arról, milyen gondolatok keringenek az agyában. Elsuttogott szavainak hatása most mégis olyan döbbenetet váltott ki belőle, amelyet képtelen volt palástolni. Kerekded arca megnyúlt, apró szemei kikerekedtek, még a válla is megremegett az ijedtségtől.

Prokujbisev ugyanis, miután megemésztette a hallottakat, magából szokatlanul kikelve csak annyit mondott:

– Hülye.

A fiatal tiszt magára értette a megjegyzést, és gyors felfogása révén bizonyosra vette, pályafutása e pillanatban véget ért. Időbe tellett mire rájött, hirtelen támadt aggodalmának semmi alapja nincs, a tömör jelzőt nem neki szánták.

Prokujbisev alig észrevehetően ingatta fejét, mint aki képtelen, vagy egyszerűen csak nem akarja felfogni azt, amit hallott. A tisztre ügyet sem vetve cammogó léptekkel az íróasztalához ment, belesüllyedt a bőrfotelbe, és két kezébe temette arcát.

Néhány percig ült így, mozdulatlanul.

Amikor kiegyenesedett, kezeit az ölébe engedte, elszántan emelte fel fejét.

– Kerítse elő Koronkovot – mondta határozottan. – És szedje a lábait, mintha parázs lenne a talpa alatt.

Amint a tiszt elhagyta az irodát, Prokujbisev felpattant a bőrfotelból, s gondterhelten ismét járkálni kezdett fel-alá. Felfogta, hogy e pillanatban olyan döntés előtt áll, ami meghatározhatja a világ további sorsát is, de az övét feltétlenül. Öröm és kétely hullámai váltakoztak benne. Egy olyan merész terv körvonalai sejlettek fel lelki szemei előtt, amitől először annyira megrémült, hogy meg is torpant járkálásában, és gyorsan körülnézett, mintha attól tartana, van valaki a közelében, aki a gondolataiba lát. Nehezen, az esélyeit latolgatva nyugodott csak meg, s jutott arra az elhatározásra, hogy az egyetlen helyes és járható út az, amit kigondolt. Amivel nem csupán további katasztrófáknak veheti elejét, de ha minden úgy történik, ahogy elképzeli, akkor még ő is olyan helyzetbe kerülhet, amit remélni sem mert volna soha.

Annak ellenére, hogy szürke eminenciánsként jelentős befolyása volt a politika és az élet minden területén, elégedetlen volt helyzetével. Igaz, sohasem akart rivaldafénybe kerülni, de sokkal nagyobb hatalomra vágyott.

Egy ördögi vigyor jelent meg ábrázatán, amikor rádöbbent, hogy tudat alatt már akkor megszületett benne az elhatározás, amikor Koronkovért küldött.

* * *

Aznap éjjel Berlinben álmából riasztották fel Canaris tengernagyot, az Abwehr nagyhatalmú főnökét. A hírre, amit közöltek vele, minden álom elszállt a szeméből. Egy szemvillanás alatt éberré vált, agyának kerekei mozgásba lendültek.

A kapott hír hallatán előbb akaratlanul is kételkedett, hiszen amit közöltek vele az majdnem egyenlő volt a lehetetlennel. Ámde rögvest meggyőzte magát, hogy emberei – bármennyire nem bízott meg senkiben – nem vezetik őt félre. Sok értelmét nem is látta ennek az eshetőségnek. Ha viszont igaz a hír, akkor…

Gondolatban haladéktalanul számba vette, mi a legfontosabb teendője. Tisztában volt azzal, nem ő az egyetlen, akit értesítettek, és csak remélni merte, mindazok, akik vele egyidőben megkapták ezt a hírt, rendelkeznek a kellő megfontoltsággal ahhoz, hogy egyelőre ne verjék nagydobra. Biztos volt afelől, hogy a kapott hír adta lehetőségeket sokan akarják kihasználni, s a dicsőséget is mindenki a magáénak akarja majd tulajdonítani. Ez azonban egy cseppet sem aggasztotta, sohasem vágyta, sőt inkább kerülni igyekezett a nyílt színi tapsot. Aggálya csak egy ember miatt merült fel.

Ez az ember Göbbels volt, a harmadik Birodalom propaganda minisztere.

A sánta ördögöt, ahogy magában nevezte, az övével merőben más irányelvek vezérelték a politika útvesztőiben. Amíg Göbbels a hírverés nagymestere, addig ő, Canaris a kulisszák mögötti, lehetőleg a legnagyobb titokban végrehajtott cselekedetek embere volt. Ennek következtében mindenkit csak annyi tájékoztatásban részesített, amennyi elengedhetetlenül és elkerülhetetlenül szükségesnek bizonyult.

Göbbelst hívta tehát elsőnek.

– Mi olyan fontos, hogy éjnek idején felzavarjon? – hallotta a propaganda miniszter neheztelő hangját.

– Ezek szerint Önt még nem értesítették.

– Miről kellett volna? – Göbbels hanghordozása már nem volt sem álmos, sem méltatlankodó.

Canarist mosolyra késztette a mohó érdeklődés. Élvezte helyzetét, kaján örömmel töltötte el az a tudat, hogy máris szerzett Göbbelsnek egy álmatlan éjszakát.

– Önt is értesíteni fogják, mégpedig azt hiszem hamarosan.

– Tengernagy úr – hangzott az ingerült replika –, ne feltételezze rólam a megbízhatatlanságot, nem tartozom a kétes jellemű beosztottjai közé.

– Félreért, kedves barátom. Szó sincs bizalmatlanságról. És még csak nem is titokzatoskodom, csupán óvatos vagyok, amire Önt is szeretném kérni. Mint említettem, rövidesen egy olyan hírt fognak közölni Önnel, ami könnyen elővigyázatlanságra késztetheti Önt. Ettől szeretném óva inteni.

– Ne beszéljen rébuszokban. Miért mástól kell megtudnom azt a hírt, aminek Ön már nyilvánvalóan a birtokában van. Máskülönben nem hívott volna.

– Igaza van. Csupán azért nem közlöm Önnel amit hallottam, mert meggyőződésem, hogy azt másoknak is igazolni kell. Azaz, világosabban fogalmazva, ha más csatornából értesül róla, akkor az annak bizonyítéka, hogy hihető.

– Úgy beszél, mint aki feltételezi rólam, kételkedek az Ön szavahihetőségében. – Göbbels ismét tónust váltott. Noha volt egy fikarcnyi szemrehányás is a hangjában, ezúttal inkább bizalmaskodni akart.

Canaris azonban hajthatatlan maradt.

– Ne próbálja kicsikarni belőlem, amit úgyis megtud rövid időn belül. Hanem hallgasson rám, Göbbels. Maga nem pusztán értelmes ember, de az esze is vág, mint a borotva, és képes józanul mérlegelni. Ha így tesz, megérti majd, miért hallgatok most. És remélem azt is megérti, miért kell Önnek is hallgatni. Egy-két napig még feltétlenül. Egy idő előtt nyilvánosságra hozott hír óriási blamázs lehet, ha tévesnek bizonyul. Ezért kérem, ismétlem, kérem Önt, hogy hallgasson róla. Holnap estére, vagy talán még előbb kezemben lesz a bizonyíték, amit természetesen Ön is megtekinthet. Akkor aztán világgá kürtölheti. Sőt, akkor éppen magának kell majd a világ tudomására hozni. Hiszen ehhez senki sem ért úgy, mint Ön, kedves barátom. Jó éjt.

Canaris egy pillanatig sem hitte, csupán remélte, hogy szavainak lesz foganatja. Göbbelst lenézte, de nem becsülte alá. Gyors felfogóképességére és eszére tett megjegyzése őszinte elismerésből fakadt. Ami mégis nyugtalanította, az a gondolat volt, hogy felfogó és ítélőképesség nem mindig párosulnak.

 

(folytatjuk)


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS