A vízhordó asszonyok beléptek a kőházba, és tanácstalanul álltak meg az előtérben. Németül egyikük sem beszélt, oroszul – félénken ugyan – odaszóltak két katonának is, de mind a kettő elsietett mellettük, anélkül, hogy szavaikat figyelembe vették volna. Nem maradt más, mint várni, amíg valaki odalép hozzájuk, hogy elvezesse őket oda, ahol megszabadulhatnak vödreiktől, s talán a félelmüktől is. Magukban fohászkodtak, hogy mihamarabb kijussanak innen sértetlenül, baj nélkül, és visszakerüljenek otthonaik remélt védelmébe. A várakozás minden perce hatványozta szorongásukat.
De a jövő-menő katonák durván félretaszították, szinte odalapították őket a falhoz, ügyet is mindössze addig vetettek rájuk, amíg útban voltak. Amint a falhoz lettek szorítva, senki sem törődött velük tovább, mintha csak a ház mozdulatlan tartozékai lennének.
Pattogó vezényszavak hallatszottak mindenfelől, mindenki lótott-futott, a ház most jobban hasonlított egy felbolydult méhkasra, mint egy hadsereg valamely csapattestének főhadiszállására. Mintha csak egy bomba csapott volna be a közelben, vagy támadás fenyegetné az épületet, lázasan kapkodni látszott mindenki. Sietve jöttek-mentek közlegények és tisztek, értesítéseket hoztak, parancsokat vittek, az asszonyokra senki sem hederített.
Mindaddig ott álltak reszketve, hideglelősen a fal mellé húzódva, míg Reichenau ezredes ki nem lépett az irodának berendezett szobából. Meglátva az asszonyokat, meghökkent. Időközben teljesen megfeledkezett a meleg fürdőről, az ágyról, de még a fáradtságáról is. Természetesen az is kiment a fejéből, hogy asszonyokat küldött a kútra. Gondolatai egészen máshol jártak.
Berlinbe készülődött nagy sietséggel, ahol reményei szerint kitüntetések halmaza várja, s ahol majd dicsőségben is fürödhet, nem csupán egy kád forró vízben.
Hátrafordult és parancsokat osztott, aminek hatására négy katona rohant ki a szobából. Se szó, se beszéd, kettő a vödrök után nyúlt, mialatt a másik kettő gorombán taszigálni kezdte az asszonyokat a kijárat felé.
– Los, los! – löktek rajtuk nagyot az ajtóban.
A fekete fejkendős menyecske bukdácsolása közben még visszanézett, hogy ne érje váratlanul egy újabb durvaság, s ekkor a visszatérő katonák között ismét felbukkant a korábbi rémületét kiváltó alak. A férfinek csak a fejét látta, azt is mindössze egyetlen szemvillanásig, ám ez is elég volt ahhoz, hogy két karját széttárva, hessegető mozdulatokkal sietségre ösztökélje társait. Közben többször is elismételte:
– Ő az! Ő az! Láttam!
Szaladva tették meg az utat az első sarokig, ahol egy rombadőlt faház fedezékében lihegve megálltak. A menyecske gyorsan körülnézett, s miután meggyőződött arról, hogy teremtett lélek sincs látó- és hallótávolságban, odafordult a másik három asszonyhoz. Az egyik mondani vagy kérdezni akart valamit, de a menyecske szája elé helyezte mutatóujját.
– Pszt! Soha senkinek egy szót sem arról, amit láttatok! A férjeiteknek sem. Senkinek. Megértettétek? Addig vagyunk biztonságban, ameddig hallgatunk róla, mint a sír. Talán még addig sem. Valószínűleg a németek sem sejtik, hogy láttuk őt. Tőlünk se tudja meg senki. Enélkül is éppen elég baj szakadt a nyakunkba.
A három asszony némán és szófogadóan bólintott.
* * *
Szergej Ivanovics Koronkov sohasem készült színésznek. Apja nyomdokaiban műszerésznek tanult és kiváló műszerész lett belőle. Ezt nem csupán veleszületett kézügyességének, hanem annak is köszönhette, hogy jó megfigyelőképességgel áldotta meg a sors. Elég volt egyszer ellesnie valamilyen munkafogást, annak legapróbb részleteit is emlékezetébe véste, s amit így tanult, azt később hajszálpontosan képes volt utánozni. Ez a mímelő képessége nem szorítkozott kizárólag szakmai trükkök elsajátítására. Tökéletesen tudta imitálni munkatársait, ismerőseit, jellegzetes mozdulataikat, de gyakran még hanghordozásukat is. Nem gondolt arra, hogy ezt az adottságát kihasználja, megelégedett azzal a sikerrel, amit környezetének időnkénti szórakoztatása kiváltott.
Tizenöt éve történt, hogy egy nyári napon, munkából hazafelé tartva egy filmforgatást látott a Jaroszlavszkij pályaudvar közelében, s egyéb dolga híján megállt bámészkodni. Egy jelenetnél a rendező az egyik mellékszereplőt instruálta, aki nehezen akarta megérteni, mit kíván tőle a direktor. Egy bámészkodót kellett volna alakítania, aki lábujjhegyre állva feszült érdeklődéssel néz a körülötte állók válla fölött a pályaudvar felé. Koronkov akaratlanul is utánozni kezdte az ügyetlenkedő férfit, s a rendezőnek elég volt egy pillanatra a bámészkodók felé fordítani fejét, rögtön feltűnt neki a segédszínészt imitáló néző.
Néhány perccel később Koronkov a statiszta szerepében találta magát.
A forgatás végeztével a rendező megkérdezte tőle, volna-e kedve színházban is statisztálni. Koronkov egy percig sem tanakodott a válaszon. Nem ismerte ugyan a kulisszák világát, de úgy vélte, nincs semmi vesztenivalója. Jövedelme sem lesz kevesebb, gondolta, és a színfalak között az élet is változatosabb, mint a műhely munkapadja mellett.
Így lett Koronkovból segédszínész egy moszkvai kamaraszínházban.
Élvezte új munkakörét, felettébb szórakoztatta amit csinált, és igazából azt sem bánta, hogy nem kap jelentősebb szerepeket. Amire egy idő után mégis vágyakozni kezdett, az nem főszerep, hanem a direktor pozíciója volt. Irányítani szerette volna a színészeket, a díszletmunkásokat, de még a jegyszedőket, sőt, szíve szerint még a nézőket is. Mindinkább elhitette magával, az ő instrukciói alapján minden sokkal jobban működne a színházban. Minduntalan beleszólt mások munkájába, aminek az lett a következménye, hogy kis híján kiutálták őt a teátrumból.
Egy nap aztán mégis kapott egy olyan szerepet, ami kiemelte őt az egyre kiállhatatlanabb komédiások közül. Egyetlen ember szerepét kellett csak felvállalnia, azt viszont igen gyakran és a legváltozatosabb helyszíneken. Ebbe a szerepébe gyorsan beleszokott, noha nem követeltek tőle különösebb alakítást, legtöbbször elég volt csak mutatkoznia. Mégis élvezte új rendeltetését, mindenek felett azt, hogy autóval vitték- hozták, amikor arra szükség volt. És persze élvezte a szerepvállalás legnagyobb hasznát, egy önálló lakást az Arbaton, olyasvalamit, amit kevesen tudhattak magukénak.
Szergej Ivanovics Koronkov most itt ült lakásának sarkában egy bőrfotelben, és várakozott. Idegtépő várakozás volt ez, a hiábavalóság tudatától gyötörve. Amióta a németek egy hete megtámadták a Szovjetuniót, mintha mindenki megfeledkezett volna róla. Pedig mekkora áldozatot hozott ezért a szerepért! No persze, ez nem is akármilyen statisztaszerep volt. Heteket, sőt hónapokot töltött el szerepének alapos megformálásával. Olvasott, figyelt és kutatott minden hozzáférhető helyen, csakhogy kifogástalanul tökéletes legyen a megszemélyesítés. És nem csupán a külsőségekben. Ráadásul minden pillanatban készen állt, hogy haladéktalanul rendelkezésre álljon, ha szükség van rá.
Most mégis úgy tűnt, mindenkinek mindenre nagyobb szüksége van, mint őrá.
Ágyába készült, amikor dörömböltek az ajtaján.
Egy fiatal NKVD tiszt állt a küszöbön, aki már nem először jött el érte.
Koronkov elégtétellel nyugtázta, hogy mégsem vált olyan hasznavehetetlenné, mint ahogy azt már-már kezdte elképzelni.
* * *
Reichenau ezredesbe visszatért az élet. Úgy állt a kőház előtt, motorját járató Mercedese mellett, akár egy győztes hadvezér, akinek lábai előtt hever a világ. Egy kissé még mindig hitetlenkedve ugyan, mégis diadalittasan szemlélte katonáit, amint a bilincsbevert foglyot a páncélautóhoz kísérik. Megvárta míg az emberei a fogollyal együtt eltűnnek a páncélautóban, aztán ő is beült a Mercedes bőrülésére. Büszkén fennhordva fejét, jelt adott az indulásra.
A páncélautót és a parancsnoki Mercedest elöl-hátul géppuskákkal felszerelt oldalkocsis motorkerékpárok vigyázták, Dáriusz kincsét sem védhették jobban a perzsa testőrök. A konvoj a falutól néhány kilométerre elterülő mező felé indult, ahol egy Junkers repülőgép várakozott az ezredesre és foglyára.
Reichenau ezredes irtózott a légi utazástól. Nem az életét féltette egy esetleges balesettől, a frontvonalban nemegyszer adta tanújelét bátorságának. Sokkal inkább tartott attól, hogy a légörvényektől felkavarodik a gyomra, s az önmagában is kellemetlen okádhatnék kivetkőzteti őt tiszti mivoltából. Ezúttal azonban nagyon igyekezett nem gondolni erre. Útjának végcélja lebegett a szeme előtt, s ez alkalmasint minden más aggodalmát elnyomta.
A foglyot, aki látszólag engedelmesen tűrte sorsát – ugyan mi mást tehetett volna? – a katonák egy szemvillanás alatt feltuszkolták a repülőgépre. Reichenau ezredes utolsónak szállt fel a gépre, s amint annak ajtaja becsukódott mögötte, máris pörögni kezdtek a propellerek, a gép meglódult.
Az ezredes foglyával szemközt helyezkedett el az oldalfalra szerelt padon. Gyomra görcsbe szorult, egy kis időre még a szemét is lehunyta, s csak akkor nyitotta fel újra, amikor a Junkers elérte az utazási magasságot, és a görcsöt is enyhülni érezte. Ekkor körbenézett a fegyvereiket szótlanul markoló katonákon. Megnyugvást érzett – s ezt rögtön furcsának, egy kissé megalázónak is vélte – amiért nem egyedül utazik foglyával. Mintha még így is tartania kellene a vele szemben ülő alaktól.
Mindez nem tükröződött sovány és beesett arcán, a szeme alatti karikák is csupán fáradtságról, kialvatlanságról árulkodtak. Mereven, átható tekintettel kémlelte foglyát, aki éppolyan mereven és érzéketlenül nézett vele farkasszemet.
A gép belsejében pisszenéstelen csend uralkodott, csak a Junkers motorjai zúgtak álmosító egyhangúsággal, s ez a monoton hang némiképp elbódította Reichenaut. Gondolatai valahol az ébrenlét és álom határán imbolyogtak, hol a valóságot érzékelve, hol pedig a képzeletben elmerülve. A foglyára meresztette szemét, ám annak arca helyén egy egészen más arcot látott. Ez a fantom arc a Führeré volt, és diadalittas fintorba torzult. Ő pedig, Reichenau ezredes örömmámorban úszott, amiért neki, egyesegyedül neki adatott meg kiváltani Führeréből ezt a határtalan boldogságot. Félálomban akaratlanul is a vállához nyúlt, ahol ujjaival tábornoki rangjelzést vélt kitapogatni, majd keze a válláról az álla alá csúszott, hogy hálatelten megragadhassa a nyakába akasztott, tölgyfalombbal ékesített Vaskeresztet.
A repülőgép megrázkódott, és az ezredes felriadt. Ujjai zubbonyának gombját szorongatták. Látomás szerezte öröme mégsem illant el teljesen. A fogoly, az ő foglya, ott ült vele szemben, két Wermacht katona által közrefogva. És ez volt a lényeg.
(folytatjuk)
Hozzászólások