Prokujbisev csak akkor nézett fel íróasztala fölül, amikor Koronkov már az irodájában állt és mögötte becsukódott az ajtó. Üdvözlet helyett alaposan végigmérte az asztalával szemben némán álldogáló férfit. Alig észrevehetően ingatni kezdte fejét, mint aki saját szemének is nehezen akar hinni. Koronkovot többször is látta már, a külső jelekben mutatkozó hasonlóság most mégis meglepte.
Ha nem tudnám ki ez, gondolta, még össze is téveszteném őket. Akár az ikertestvérek.
Intett Koronkovnak, lépjen előbbre, hogy még közelebbről szemügyre vehesse. Most azokat a vonásokat, jeleket akarta felfedezni rajta, amelyek az eltérésről árulkodnak. Szinte semmit sem talált a férfi ruházatán kívül, legfeljebb bajszának tömörségét, az arcát borító himlőhelyek ritkaságát kifogásolhatta volna, de alapjában véve még ezzel sem lehetett elégedetlen.
– Jól figyeljen rám, Koronkov! – szólalt meg Prokujbisev minden átmenet nélkül, arról is megfeledkezve, hogy vendégét hellyel kínálja. – Az eddig vállalt szerepe most fog kiteljesedni, és ehhez minden tudására szüksége lesz. Nagyon, nagyok sok múlik azon, miként fogja most megformálni, amit idáig alakított.
A nagyon szót erőteljesen és félreérthetetlenül kihangsúlyozta, miközben merev tekintetével szinte szuggerálta Koronkovot, aki még mindig szótlanul és mozdulatlanul állt előtte.
– Eddigi szereplése nem okozott csalódást, sőt, igazán dicséretet érdemel, most azonban… – Egy pillanatra elhallgatott. Sóhajnak is beillő mély levegőt vett. – Most azonban jóval többről van szó. Megértette?
Koronkov bólintott.
Magában megkísérelte elképzelni, mire kérhetik fel ezúttal. Amit azonban ezután hallott, az minden képzeletét felülmúlta.
– Sztálin elvtárs ma este német fogságba esett – mondta Prokujbisev, árgus szemekkel figyelve szavainak hatását.
Koronkov megrökönyödését talán csak szemöldökének egyetlen rándulása jelezte, meg az, hogy résnyire megnyílt a szája. De továbbra is hallgatott. Igyekezett nem kimutatni azt a futólagos ijedtséget, ami hatalmába kerítette, s amin azon nyomban úrrá is lett. Az eddiginél ugyancsak nagyobb figyelemmel várta a folytatást.
Prokujbisev az állát vakarta. Úgy tűnt, ujjainak játéka csalja arcára azt a sajnálkozó, ugyanakkor enyhén gunyoros mosolyt, ami az ábrázatára telepedett.
Az ostoba, gondolta magában. Mi keresnivalója volt neki a fronton? Minden hősködésért nagy árat kell fizetni. Mit várt ettől a bolondja? Cudar helyzetbe hozott, de ha ez a Koronkov képes arra, amit elvárok tőle, akkor…
Tudta, nagyon merész játékba kezd, ámde már felmérte magában az esélyeit. Nem lehet baj, csak Koronkov kövesse mindenben az utasításait.
– Érti már, mit várok magától?
Koronkov most szólalt meg először.
– Azt hiszem, igen – mondta. Pedzegette már, mi lesz a feladata. Az ajkába harapott. Közben meg járt az agya.
Nem lesz könnyű, gondolta, de nincs más választásom. A Szovjetunió talán még megengedhetné, hogy egyszerre két Sztálin is eltűnjön a történelem porondjáról, én azonban semmi esetre sem. Józan eszemtől még nem fosztott meg senki.
Kezdte élvezni helyzetét.
– Akkor hát, ne halogassunk semmit – mondta Prokujbisev határozottan. – Az idő sürget. Minden elszalasztott perc az ellenség malmára hajtja a vizet.
Tettekre ösztönző energiák szabadultak fel benne. Felpattant a székéről, megkerülte íróasztalát, és határozott léptekkel elindult az oldalajtó felé.
– Jöjjön! – szólította fel Koronkovot.
Kitárta az oldalajtót és félrelépett, utat engedni Koronkovnak. Hanem az ajtóban megállította.
– Sztálin elvtárs dolgozószobája – lendítette befelé mutatva a karját. – Mostantól fogva a magáé. Az íróasztalon megtalálja annak a beszédnek a szövegét, amit még ma éjszaka be kell olvasnia a rádióban. Nem szükséges megtanulni, arra idő sincs. Elég, ha beolvassa, mégsem árt, ha tanulmányozza egy kicsit. Adok rá egy fél órát. Addig magára hagyom.
* * *
Canaris tengernagy, aki amúgy meglehetősen higgadt ember hírében állt, kis híján dührohamot kapott, amikor arról értesítették, hogy az SS megelőzte embereit, és Reichenau ezredes az értékes fogollyal együtt már Himmler kezében van. Kivételesen előre örült a medve bőrének, ami szintúgy nem volt szokása, és most nagy csalódás érte. Egyetlen percig sem áltatta magát azzal, hogy titokban tudja tartani ezt az ügyet, nem is állt szándékában, azt azonban remélte, ő lesz az első, aki kihallgatja ezt a nagyvadat. Sokra becsült minden elsőként megszerzett információt, mert azokat saját belátása szerint használhatta fel.
És ettől a lehetőségtől most megfosztották.
Természetesen tudta, hogy bár az első kihallgatásoknál már nem lehet jelen, teljesen nem zárhatják ki az eseményekből. Mégis bosszantotta a dolog, úgy érezte, egy soha vissza nem térő alkalom csúszott ki a kezei közül. Ugyanakkor feltételezte, és joggal, hogy Reichenaut nem fogják faggatni Himmler emberei, sőt, miután Sztálin már az őrizetükben van, vele senki sem fog törődni. Himmler most mással van elfoglalva, semmint hogy Reichenauból hőst faragjon. Márpedig az ezredes, akit a tengernagy megbízható emberei között tartott számon, sok mindenről tud beszámolni. Ismeri az elfogatás körülményeit, a legfontosabb tudnivalókat bizonyára kiszedte foglyából, akkor amikor az a hirtelen körülményváltozás hatása alatt beszédesebb lehetett, nem alakultak még ki benne azok a védekezési reflexiók, amelyeket nyilván felépített magában a Berlinbe vezető út során.
Canarist másodszor is csalódás érte.
Kiderült ugyanis, az ezredes teljesen megfeledkezett a kihallgatásról, eszébe sem jutott foglyát szóra bírni, egyesegyedül az járt a fejében, minél messzebb vigye a frontvonaltól, s mielőbb Berlinbe érjen vele. A tengernagynak nem maradt más választása, bármennyire nehezére esett is, mint arra kérni Himmlert, ott lehessen ő is, amikor Sztálint vallatóra fogják. Erre, mint az Abwehr főnöke jogot formálhatott. Kiszólt az adjutánsának:
– Azonnal lépjen érintkezésbe Himmlerrel. Közölje vele, hamarosan meglátogatom.
* * *
Koronkov éppen csak átfutotta a rádióbeszéd szövegét. Megbízott magában, hibátlanul be fogja olvasni azt a leírtak ismerete nélkül is. A kapott fél órát arra használta fel, hogy körülnézzen Sztálin dolgozószobájában. A nagyméretű íróasztalon és az öblös karosszéken kívül mindössze két bőrfotel, egy pamlag és egy tölgyfából készült nehéz szekrény, valamint a szekrénnyel ellentétes fal mellett két könyvespolc alkotta a berendezést.
Meglehetősen puritán, gondolta Koronkov, de dolgozószobába nem is igen kell több.
Kihúzogatta az íróasztal fiókjait, a rendelkezésére álló idő alatt legalább a tartalmukkal tisztában akart lenni.
Aztán odalépett a tölgyfaszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, s némi meglepetéssel tapasztalta, mindössze négy egyforma ruha lóg a fogasokról. Szürke, valójában egyetlen fegyvernemhez sem köthető egyenruha. Habozásás nélkül levetkőzött és a pamlagra dobta egyszerű, civil öltözetét. Kivette a szekrényből és magára öltötte az egyik egyenruhát. Mintha rá szabták volna. Megnézte magát a szekrényajtó tükrében, s fejét csóválva zsörtölődött amiatt, hogy a zubbony vállán semmiféle rangjelzést nem lát. De azonmód eszébe jutott, az igazi hatalom sosem a rangjelzéseken múlik. Elégedetten elvigyorodott, majd leemelt a fogasok feletti polcról egy tányérsapkát és a fejére csapta.
Visszalépett az íróasztalhoz. Az asztal sarkán gondosan tisztított pipakészlet díszelgett, mellette színes fémdobozban pipadohány. Kiemelt egy kézzel faragott rövidszárú pipát, előbb megvizsgálta, aztán megtömte dohánnyal, majd a dohányt nagy szipákolás közepette meggyújtotta. Kicsit fanyalgott, a megszokott mahorka után furcsa volt a Virginia dohány íze.
Felkapta a rádióbeszéd gépelt szövegét az íróasztalról és kilépett Prokujbisev irodájába. Az ajtóban megszívta pipáját, és egy bodor füst mögül barátságosan odaszólt a rácsodálkozó Prokujbisevnek:
– Ne halogassuk az időt, Prokujbisev elvtárs. Rendelje ide az autót, húsz perc múlva a stúdióban akarok lenni.
* * *
Prokujbisev az irodájában maradt. Íróasztalára könyökölt és hitetlenkedve csóválta fejét. Képtelen volt napirendre térni a hallottak felett.
Mit képzel ez a senkiházi, dohogott magában. Rendeljem ide az autót? Csak nem képzeli, hogy majd ő fog nekem utasításokat adni? Ott még nem tartunk, és odáig nem is fogunk eljutni. De jöjjön csak vissza, majd én helyrerázom őkegyelmét! Ha azt hiszi magáról, hogy most is a komédiások között van, akkor súlyos csalódás fogja érni. Ámbár higgyen amit akar, csak azt ne feledje egy pillanatra sem, a direktor én vagyok ebben a színházban.
Hirtelen felugrott, sietős léptekkel odament a polcra helyezett rádióhoz, és bekapcsolta a készüléket. Vetett egy pillantást a faliórára, s egyre türelmetlenebb lett.
– Na végre! – dörmögte maga elé, amikor meghallotta, hogy a bemondó figyelemre szólítja fel hallgatóságát, remegő hangon jelentve be: Sztálin elvtárs fog beszédet mondani.
Fél percnyi csend következett.
Prokujbisev feszült figyelemmel várta a folytatást. Tudta jól, Koronkov hanghordozása a megtévesztésig hasonlít Sztálinéhoz, mégis ideges volt. A terv, amit nagy merészen felvázolt maga előtt, akár dugába is dőlhet, ha…
– Polgártársak! Honfitársaim! – hangzott a rádióból, és Prokujbisev úgy érezte, menten megfullad. Levegő után kapkodott, s már nem is figyelt tovább a rádióból áradó és meglepően nyugodt, mindamellett lelkesítő beszédre.
Időbe tellett, mire hang jött ki a torkán.
– Őrült ripacs! Átkozott ördögfajzat! Hogy mondhat ilyet! – szakadt fel belőle artikulátlanul. Bal tenyerével eltakarta mindkét szemét, mintha egy látomás ellen védekezne. Aztán odalépett a polchoz, egy dühödt mozdulattal elcsavarta a rádió gombját.
Tehetetlenségtől pattanásig feszülve támolygott vissza íróasztalához. Leroskadt a karosszékbe, s kezeit tördelve meredt maga elé.
Vége, volt az első gondolata. Ez a kókler mindent tönkretett. Még olvasni sem tud! Tiszta őrült! Miféle megszólítás, hogy polgártársak, honfitársak? Honnan az ördögből szedte ezeket a burzsoá titulusokat? Minek képzeli magát? Cár atyuskának? Menthetetlen romlásba dönt ez az istenátka.
De Prokujbisev megtagadta volna önmagát, ha nem uralkodik indulatain. Rövid idő múltán lehiggadt, s immár azon törte fejét, miként mentse, ami menthető. Végsősoron senki nem hibáztathatja őt, az adott körülmények között az egyetlen helyes dolgot cselekedte. Ha dicséretet nem kap is érte, felelősségre sem vonhatják. A legrosszabb, ami bekövetkezhet…
– Nos, igen – sóhajtott fel gondterhelten.
A többit már ismét magában gondolta végig. Ennek a posztnak befellegzett. Ismerte a párton belüli intrikákat, mégsem tudta eldönteni, ki kerülhet Sztálin helyére. Beriját sorolta az első helyre, ámbár ebben sem volt százszázalékig biztos. Az ilyesmi sokszor nüanszokon múlik, és beható ismeretei ellenére sem tudta volna megmondani, az adott helyzetben ki kit fog támogatni. Egyetlen egy dologban nem kételkedett. Bárki is áll majd a kormányrúdhoz, neki távoznia kell innen. S már az is nagy ajándék, ha ez élve sikerül.
Feltápászkodott, a könyvszekrényből kiemelt egy üveg vodkát, és jó alaposan meghúzta.
(folytatjuk)
Hozzászólások