Edit után albérletek sora következett. Először a Rogériusz-negyedben, egy volt postai alkalmazottnál húztam meg magam. Róla jut eszembe, hogy még nem számoltam be a hagyatéki perünkről. Azt bizony Jancsi feladta, más szóval kiegyeztünk Ilus nénivel, melynek során kaptunk tőle egy szerény összeget, amit aztán testvériesen háromfelé osztottunk.
A volt postástól egy nyugdíjas tanítónőhöz kerültem. Ő is blokkban (háztömbben) lakott, mint mindenki ebben a negyedben. Vele egész jól kijöttem. Az elején, amíg nem kezdett a tanulók helyett engem oktatni, hogyan tanítsak a suliban. De még ezt is elviseltem volna valamiképp, ha nem bújt volna belé a takarítás ördöge. Ez a nő, hiszik, nem hiszik, mindennap kiseperte a szobáját, továbbá mosott, vasalt, port törölt, felvikszelte a parkettát, megszállottan fényesítgette a kilincseket meg a küszöbök rézbevonatát. A végén már meg sem mertem moccanni, nehogy véletlenül lelépjek a szőnyegről, vagy, uram, bocsá’, eltörjem valamelyik nippjét, vázáját. Megpróbálkoztam a nővérével pár utcával távolabb, de néhány hét múlva vele is tele lett a hócipőm. Tőle egy kisebb, cellaszerű albérletbe költöztem, melyben nem volt más, mint egy ágy és egy asztal két székkel. Közvetlenül a plafon alatt piszkos ablak hunyorgott, mögötte a házinéni klotyója. Ezt kellett éjjel-nappal hallgatnom, valahányszor bejött valaki nagy- vagy kisdolgozni. De hát mit tehettem, hallgattam, akárcsak a háziúr, amikor a vénasszony ráncba szedte az öregét:
– Miért nem szellőztettél? Holnapra mákos gubát főzz ebédre, csak ne olyant, mint a múlt héten, mert azt még Cilike is alig tudta megenni! – hallgattam végig akarva akaratlan, amint rendelkezik, aprehendál, ugyanis nemcsak a toalettjük, ez is áthallatszott a szobájukból.
Csupán akkor ugrott ráncba a homlokom, amikor egyik nap így szólt hozzám a háziúr:
– Ne haragudjék, hogy szólok, de nem tudná esténként halkabbra venni a tévéjét?
– Semmi akadálya! – válaszoltam előzékenyen, és másnap már olyan halkra kapcsoltam, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett hallani.
Bár Magyari szomszédék is ilyen megértőek lettek volna az apósom udvarán, amikor megkértem őket, rádiózzanak úgy, hogy csak ők hallják. Már-már azt hittem, megszabadultam az öregtől, amikor egyszer csak bekopog az ajtómon.
– Ne haragudjék, tanár úr, amiért zavarom, de nem nézne inkább mást ehelyett a meccs helyett – mosolygott rám, és majd elsüllyedt szégyenében. – Vagy ha mégis, nézze a meccseit… hang nélkül. Engem ugyan nem zavar, csak a feleségem allergiás a lármára.
– Igazán? – hangosítottam fel a tévémet. – Így most már megfelel?
A kis öreg riadtan hátrált ki az alkóvból. Utána csend. Csak a sportriporter üvöltött:
– Góóóól!
Na most, most ront be a szipirtyó! Nem rontott. És másnap sem. Annyi méltóság azért volt benne, hogy ne csináljon cirkuszt, mielőtt kiadná az utamat.
A Petőfi-park
– Remélem, nem haragszik – mentegetődzött a háziúr zavartan, amikor elhebegte asszonya megfellebbezhetetlen döntését. – Higgye el, nem rossz asszony ő, csak kissé érzékeny.
– Aminek hol maga, hol más issza meg a levét, világos.
– Én miért? Különben is megszoktam, és elfogadom olyannak, amilyen. Van hova menjen, tanár úr, mert ha nincs, esetleg meggyőzhetném a Boriskát, hogy most az egyszer kivételesen bocsásson meg magának.
– Aha, és azt hiszi, megbocsát?
– Ha megköveti, miért ne. Utána javaslom, tüntesse el okvetlenül a tévé antennáját a tetőről. Sajnos be kell vallanom, ez is nagyon ingerli. Mármint esztétikailag. Szerinte nem illik az építészeti stílushoz. Megteszi? Ja, igen, és vigyen neki föltétlen egy csokor virágot. Én is mindig így szoktam, amikor megbántom.
A Tudoran-féle családi ház
No, azt leshette! Inkább ismét tovább álltam egy… albérlettel. Leghosszabb ideig a Petőfi-park (régen Schlauch-kert) környékén, egy Tudoran nevezetű tévészerelőnél bírtam ki.
Ez is olyan kuckó volt, mint a nagyi petrozsényi kamrái, és ezzel a magam bőrén is tapasztalhattam, hogyan érezhették ilyen odúkban magukat najma lakói. A kamra berendezése egy ágyból, szekrényből, asztalból, két székből és mosdóból állt. A falon neoncső, a sarokban petróleumkályha duruzsolt. Amúgy elég csúful mutatott, különösen a szobácska szűkre szabott mennyezete, mely nem lehetett magasabb két méternél.
Egi 3 éves korában
Itt, ebben a sufniban látogatott meg Egi, a fiam is, aki lassanként helyes kisfiúvá cseperedett.
Egihez fűződő kapcsolatomat olyan se meleg, se hideg kapcsolatnak nevezném. Néha, főleg szünidőkben nálam aludt. Ilyenkor rendszeresen bepisilt, úgyhogy alig győztem az ágyneműjét kimosni. Számomra megmagyarázhatatlan módon félt a baglyoktól, és amikor róluk álmodott, sikoltozott is álmában. Egyébiránt semmi kirívót, az átlagtól eltérő tulajdonságot sem fedeztem fel benne. És később, iskoláskorában sem azon kívül, hogy imádta a földrajzot. A véletlen szerencsés összejátszása folyamán olyan gyerekekkel lakott egy udvarban (Póka testvérek),
Egi a 3. osztályban
akik szintén éltek-haltak a földrajzért, így egészséges vetélkedés alakult ki közöttük. Más nem érdekelte, és nem is igen szokott kérdezősködni, így kétségkívül azt sem igen gyaníthatta: hogy vagyok, szenvedek-e valamiben szükséget, valójában miért költöztem el a Petru Grozai utcából, szeretem-e még anyukát, mik a jövendő terveim… Még az irodalom: mesék, versek, regények is csak mérsékelten érdekelték, ugyanígy a nyelvek, sport, egyszóval mindaz, amiben én igyekeztem megvalósítani önmagam. A dolog persze bántott, mert miről álmodhat egy apuka? Hogy hasonlítson rá a gyermeke, és ha lehetséges, még túl is szárnyalja az édesapját. Ennek érdekében kezdtem a gyerkőccel németül beszélni. Wo wohnst du? (hol laksz?), wie heißt du? (hogy hívnak?), jetzt laufen wir (most szaladunk) – ismételgettem unos-untalan. Láthatólag nem sok sikerrel, ezért fokozatosan ezzel is felhagytam. Akkor beírattam judóra. Járt is egy darabig, amíg egyszer-kétszer jól földhöz nem teremtették. Erre abbahagyta, s utána már a strandon sem igen akart vollézni. Mindezek tetejébe még a vízért sem rajongott, ergo úszni sem tanult meg tőlem. Úgy látszik, nem minden alma esik közel a fájához – állapítottam meg fásultan.
(folytatjuk)
Hozzászólások