− Mondja, Varga, miért csicskáztatja azt a szerencsétlen Vízvárit?− kérdezte a vacsoraosztásnál Keleméri Szilárd, az önkéntes szociális munkás. – Épp olyan szerencsétlen hajléktalan, mint maga. Épp úgy rászorul a gondoskodásra, mint maga. És épp annyi joga is van hozzá, mint magának.
− Nocsak! – állt meg kezében az ínycsiklandozó babgulyást ígérő tányérral a nagydarab, szakállas férfi. – Csak nem panaszkodott a kis köcsög? Nehogy már elhiggyék amit összehord! Fantáziál a kis fütyi, aztán szétköpködi az utcán a hülyeségeit. Maguk meg ugranak rá, mint focikapus az árnyéklabdára.
− Rendben van, Varga, üljön csak le és egyen, de erre majd még visszatérünk. Nem szeretjük, ha az egyik szerencsétlen visszaél a másik kiszolgáltatottságával csupán azért, mert erősebb nála.
A nagydarab, szőrös ember rábólintott, és alig észrevehetően elnyomott egy gúnyos mosolyt a bajsza alatt. Leült a hosszú asztal mellé, és mielőtt belemerítette volna a kanalát a levesbe, odadörmögte a mellette ülő idős férfinek:
− Beképzelt majom ez mind. Azt hiszik, hogy ők szarták a spanyolviaszt…
A másik meg úgy tett, mintha nem is hallaná. Behúzta a nyakát a koszos inggallérba és úgy falt, mint aki három napja nem evett. Lehet, hogy így is történt, de ettől még a másik elvárta volna, hogy helyeseljen neki. Végtére is ő volt az erősebb. Márpedig az utcán élő emberek között nincs jog, meg egyenlősdi, humanizmus és egyéb hangos szónoklatokban összehordott baromság. A túléléshez erő kell és következetes élni akarás. A gyengék az árokparton végzik, vagy agyonverik őket egy meleg takaróért.
Ezek a szociális munkások meg mindenáron engedelmes, jó állampolgárt akarnak faragni belőlük. Be akarják csalogatni a szállóra a buta hajléktalant meleg teával, meleg levessel, meleg fürdővel, meg televízióval. Már akit lehet. Neki ugyan hízeleghetnek, meg győzködhetik, ő átlát rajtuk. Csak akkor jön ide, ha muszáj, meg akkor, ha ő úgy látja jónak. Soha nem tűrte, hogy bárki is parancsolgasson neki.
A minap is behívatta az irodába ez a szociális buzi, és azt mondta, tudna neki szerezni közmunkát. Árkot kellene takarítania valahol a kertvárosban. Mennyiért? Valami hatvanezer forint bruttót emlegetett, és lakhatna a hajléktalan szállón. Ez nem komplett… Ezért kellene föladni a függetlenségét? Ő meg azt válaszolta neki, hogy majd meggondolja. Meg hát… Ha a koldusai két hét alatt nem tejelnek neki ennyit, egyenként veri a fejüket a templom falához. Az ilyenek, mint például ez is, aki itt eszik mellette. Ő megvédi őket a zsaruktól, meg a közterületesektől, azok meg tejelnek, mint a szimentáli tehenek. Ennyi… Akinek nem tetszik, járjon utána!
Amikor kitiltották a hajléktalanokat a belvárosból, mert nem illettek bele a turista utcaképbe, úgy pörögtek a zsaruk, mint a szélkerék. A polgármester meg szidta őket, mint a bokrot, hogy képtelenek rendet rakni a városban, pedig most emelték a fizetésüket. A nyugati turisták orrát facsarta a bűz, meg arról panaszkodtak, hogy éjszaka fölbuknak a kapualjban horkoló hajléktalanokban. Jöttek a zsernyákok, ébresztgették a hajléktalanokat, zavarták volna őket valahová, de maguk se tudták, merre, meddig, meg egyáltalán. Azok meg álmos képpel arrébb mentek két lépéssel és újra lefeküdtek. Miért, mit tehettek volna mást? Akit gyakran elkaptak, előállították. Igen ám, de hamarosan megtelt a fogda. Ekkor jött ő. Egy-két ismerős zsernyákkal megbeszélte, hogy eltünteti a turisták közeléből a sok léhűtőt, ha az ő embereit békén hagyják. Mindenki jól járt. Ja, és azt is feltételül szabta, hogy nem fogják őt bilincsbe verni egy-két elszabadult pofon miatt.
Akkortájt került elő valahonnan ez a félkegyelmű Vízvári gyerek. Évekig nem látta, miután Baracskáról szabadult a börtönből. Ott osztották be mellé a börtön hizlaldában. Valami jelentéktelen balhéja volt. Bolti lopás, meg valami vénasszonyt rabolt ki. Szóval ő volt a cellában a nyuszi. Így lett belőle köcsög. Először nagyon zokon vette a dolgot, hápogott, mint a kacsa, hogy majd jelenti a felügyelőnek, de aztán beletörődött. Kétszer jól megrugdosták, harmadszorra már nem ellenkezett. De az ilyenekben soha nem lehet megbízni. Egyik rohadtabb sunyi, mint a másik. Hát persze, mert gyávák. Félnek tőle, mint a tűztől, mert tudják, hogy gyorsan eljár a keze. Ez rendben is van, mert legalább tartják a pofájukat. De ezek a zsernyákoktól, meg a szociális buziktól is félnek. Egy tányér levesért eladnák az anyjukat. A fene tudja, hogy ennek a Kelemérinek is mit pofázhatott össze ez a gyagya-baba. No, majd hamarosan kideríti, és tesz róla. Ha egy kicsit megvakargatja a gigáját ezzel a kis vadászkéssel, ami most is ott lapul a kabátja alatt, rögtön barnán húzza majd maga után a csíkot. Elég, ha félrehúzza a kabátja egyik szárnyát, mint azok a cowboyok az amerikai filmekben, máris térden csúszik előtte az egész csürhe. Pedig mindössze kettőnek vágta le a fülét, és azt is visszavarrták. Egyet hasba szúrt, a többit nem számolta. Kocsmai verekedés volt, soha nem találták meg a tettest. Nem hát, mert őt kérték meg a zsernyákok, hogy segítsen nekik a nyomozásban. Ő meg segített.
− Bejönne egy szóra az irodába? – lépett hozzá a vacsoraosztás után a szociális munkás.
− Mármint hogy én? – nézett föl bambán Varga. – Hát persze. Tudja, hogy mindig szívesen segítek, amiben csak tudok. Kit kell helyre rakni?
− Majd elmondom. – Ezzel elindult az iroda felé.
− Nem szívesen avatkozom az emberek magánügyeibe – mutatott a székre Keleméri –, de az utóbbi időben túl sokat pletykálnak magáról a kollégái. Ők úgy mondják, hogy csicskáztatja őket, mint például ezt a szerencsétlen Vízvárit is. Késsel fenyegeti, koldulásra kényszeríti, üvegszámra lopatja velük az üzletekből a piát…
− No ácsi! – ugrott föl a székről a másik. – Ki akar engem bemártani? Mondja meg, mert különben én keresem meg az illetőt, és azt nem biztos, hogy túléli! No, jó… – mondta némi várakozás után nyugalmat színlelve. – Igaz, rendeztem nekik a parkban péntek este egy kis bulit. Épp olyan emberek, mint azok, akik a koncerteken csápolnak. Nem? Nekik is jár egy kis szórakozás. Igen, szedtem tőlük némi belépődíjat, meg ők hozták a piát is, de én szereztem hozzá a csajokat.
− Szerezte? Honnan?
− Ez üzleti titok. Nekem is vannak emberi jogaim…
−No igen – nyelt nagyot a szociális munkás. – És hogyan működik ez a bizonyos koldus maffia? Már városszerte pletykálnak róla az emberek. Állítólag a rendőrséget is érdekli a dolog. Meg az a bizonyos vadászkés, amit a torkukon húzogat…
− Erre gondol, kedves Keleméri úr? – húzta elő az övéből a vadászkést, és megcsillogtatta a villanyfényben. − Ez egy ártatlan, szalonnázó késecske, de akinek a hátába állítom, az aligha fog többé szalonnázni! − A meglepett férfi orra alá dugta a kést, aztán sarkon fordult, és kifelé indult a helyiségből. – Csak maradjon – mondta cinikus hangon –, kitalálok magam is!
*
Az utcán élő hajléktalanok között futótűzként terjedt a hír, hogy a szőrös Varga életre-halálra keresi azokat a téglákat, akik följelentették a rendőrségen. Nem tudni hogyan, meg miért, de állítólag a szeretetszolgálatos Kelemérit is megfenyegette a vadászkésével. Állítólag az irodában támadt rá, és talán meg is ölte volna, ha nem nyitja rájuk valaki az ajtót.
− Alighanem az a félkegyelmű Vízvári gyerek lehet a dologban – magyarázta a társának egy száraz zsemlét rágcsáló két fogú, időtlen arcú férfi –, mert a minap is lepofozta, amikor elkapták a biztonsági őrök a lopott piával. Állítólag még a kést is végighúzta a nyakán. Én nem láttam, csak ezt beszélik.
− Miért nem megy be maga lopni, ha ilyen kemény gyerek? – kérdezte egy új fiú, aki akkoriban került a környékre.
− Azért, mert ő itt az atyaisten, a koldusok királya. Majd megtudod te is, ha itt akarsz maradni.
− És nincs köztetek egy, aki pofán vágná?
− Hát, eddig még nem akadt. Ezt a Vízvárit meg azt mondják, köcsögnek is használja, ha nincs nő a közelében. Én nem voltam ott, csak mondják…
− Gyáva csavargók vagytok ti mind – nézett végig rajtuk lesajnáló mosollyal a messziről jött idegen. – Ha ennyire féltek egy nagypofájú trógertól, a büdös életben nem lesztek mások, mint lealázott csicskák. És tudjátok mit? Meg is érdemlitek a sorsotokat. Holnap melyikőtök lesz a soros a köcsögbálon?
−No, no! – állt föl az egyik sebhelyes arcú férfi fenyegetően lóbálva a félig ürített borosüveget. – Te csak ne akard megmondani, mi jó nekünk, meg ki jó nekünk! Neked itt nincs szavazati jogod. Érted, kis gyerek? Te csak egy jöttment vagy nálunk, de ha így viselkedsz, még az se lehetsz, mert egyik reggel arra ébredsz, hogy nem ébredsz. Jobb, ha eltűnsz innét, amíg agyon nem ütlek.
−Te? Girhes patkány – lépett hozzá közelebb az idegen.− Reggelire megeszlek a haverjaiddal együtt. Velem akarsz te kekeckedni? – És már villant is a kezében a bicska. Aztán le is hanyatlott a karja, mert egy éles penge kezdett el szaladgálni a nyakán, és megszólalt mögötte a szőrös Varga.
− Nekem is volt egy ilyen bicskám, de valakinek a hátában maradt. Vagy a hasában? Már nem emlékszem – mondta, és kicsavarta a kezéből a kést. – Jobb, ha az én zsebemben van, mert még megvágod vele magad. Ti meg elkotródtok a környékről, mert ezzel a szarházival akarok egy kicsit elbeszélgetni! – Nézett körül szikrázó szemekkel. – Tűnés innét, csibészek! Világos?
Azok meg csak bámultak rá értetlenül, de vakon követték a parancsát. Morgolódva szétszéledtek a parkban. Később valaki tudni vélte, hogy azok ott ketten megverekedtek, de csak úgy puszta kézzel. Birkóztak, meg ököllel verték egymás képét. Aztán beültek a sarki kocsmába és ittak, mint a gödény. A jöttment fizetett. Állítólag még a csapost is megegyengették, amikor záróra után ki akarta őket rakni az ivóból. Azt mondják, valahogy ez a Vízvári gyerek is hozzájuk keveredett, de hogyan, és miért, azt senki se tudja. Az azonban tény, hogy reggel a patak parton holtan találták a kutyasétáltatók ezt a jöttment ürgét. Állítólag a saját bicskája állt ki a hátából. A rendőrök elkezdték keresni a szőrös Vargát, az meg életre-halálra kergeti a Vízvárit. A fene se tudja már megállapítani, ki ki elől fut, és miért. Az azért megjósolható, hogy a köcsögnek annyi. Egy lyukas garast se adnának az életéért.
*
Vízvári Félixet – ezt a nevet adta neki az apja, miután hét találata volt a totón a tizenhárom plusz egyből – hamarosan megtalálta a hír, s hirtelen azt se tudta, merre szaladjon a szőrös Varga elől. Afféle nyápic, egyszálbélű, és észbeli képességekkel is szerényen megáldott fiatalember volt. Eszébe se jutott, hogy ellent mondhatna a kolduskirálynak. Akkor pedig nincs más hátra, futni, bújni kell előle, ahogy a lába bírja.
Hajdan, amíg az anyja élt, hozzá szaladt, ha bajba került. Ő abban az apró, hulló vakolatú kis szoba-konyhában is úgy el tudta bújtatni, hogy még a zsaruk se akadtak a nyomára. No meg a szája… Ha azt kinyitotta mondjuk a második pohár szilvórium után, még a galambok is lepotyogtak a háztetőről. De ő is meghalt. Egy nap, amikor hazament, mondták a szomszédok, hogy a rendőrök törték rá az ajtót, mert már szaga volt. Lassan két hete lesz, mondták, hogy elvitték a hullaszállítók.
Amikor újra arra járt, már mások voltak a lakásban.
Sokfelé próbált menedéket találni, de sehol nem fogadták be. Amikor meghallották, hogy a szőrös Varga elől menekül, még a parkból is elzavarták a hajléktalanok. Nem volt jobb ötlete, megkereste a rendőrt, a körzeti megbízottat.
− Őrmester úr! – állt elé lehorgasztott fejjel. –Tartóztasson le, mert bevallom, hogy loptam az üzletből két üveg whiskyt.
− Tényleg? – mosolyodott el a rendőr. – És mit csináltál vele?
− Megittam.
− Hát ez nagy könnyelműség volt tőled, Félix – ingatta a fejét a rend sokat tapasztalt őre. – Ha nincs bűnjel, nincs letartóztatás. Az ügyésznek bizonyíték kell. Csakhogy én tudom ám, hogy neked nem a whiskyvel gyűlt meg a bajod, hanem a szőrös Vargával. Az összes veréb ezt csiripeli a parkban.
− Jól van, ha már úgyis tudja, azt is bevallom. Letartóztat? Csak néhány napra, amíg lecsillapodik az a vadállat…
− Hát ide figyelj, te balfácán! – tette csípőre a kezét a rendőr. – Van két lopási ügyem, amit még ma le kell zárnom. A Bodáné telefonált, hogy a lányát megharapta a szomszédék kutyája. Ugye tudod, ki az a Bodáné? Igen, a polgármester unokahúga. Azt hiszem, többet nem is kell mondanom róla. A kocsimnak kiégett a féklámpája, el kell vinnem a szerelőhöz. Délután négytől fogadóórám lesz. Soroljam tovább? Amíg mindezt elintézem, beszéljétek meg egymás közt a hülyeségeiteket, és hagyjatok engem békén! Rendben? Különben is addig jó nektek, amíg nem én kérdezek.
− Szóval nem tartóztat le?
− Nem.
− Oké – mondta dacos elszántsággal Vízvári. – Én szóltam. – Ezzel fölkapta a koszos nejlonszatyrát, melyben az összes vagyonát hordta, és elballagott a vasútállomás felé.
Nem telt bele fél óra, vadul szirénázó rendőrautók száguldottak át a városon. Hermetikusan lezárták a pályaudvart, hogy egy madár se repülhessen át rajta. Aztán megérkeztek a tűzszerészek is hatalmas műhelykocsikkal védőruhában, maszkban, ahogy illik. Ötszáz méteres körzetben kilakoltattak mindenkit és átkutatták az egész környéket. Bombát kerestek, valami nagyhatású második világháborús aknát, ami az egész környéket romba dönthetné, ha nem sikerül hatástalanítani. Az egyik rendőr kottyantotta el valami ismerősének, hogy az egyik utcai fülkéből telefonált valaki a kapitányságra, miszerint ő helyezte el a bombát, amelyik egy órán belül levegőbe röpít mindent. Különben… No, éppen ez volt a különös, hogy nem volt különben. A telefonálónak nem volt semmiféle követelése, amit teljesíteni kellett volna. Hát miféle terrorista az ilyen? Ez vagy nagyon rafinált, vagy nem normális. Talán valamiféle pszichiátriai eset… Ezen töprengett az egész akciót irányító rendőrségi törzskar, amikor az a bizonyos őrmester, a körzeti megbízott odalépett a parancsnokhoz és engedélyt kért a szóláshoz.
− Alezredes úr, arra gondoltam… Szóval kérek engedélyt!… Lehet, hogy negyed órán belül megoldom az ügyet.
− Maga, őrmester? – nézett rá furcsa fintorral az arcán. – Különben tudja mit? Menjen, csinálja! Ennél rosszabb már úgy sem lehet…
Ment. Egyenesen a sarki telefonfülkéhez, amelyik előtt már ott állt előre tartott kézzel Vízvári Félix.
− Te telefonáltál, te ütődött?
− Én hát. Most már letartóztat?
− Le bizony, még hozzá vakriasztásért és rémhírterjesztésért.
− Na látja – bólintott rá a hajléktalan. – Tudtam én, hogy okos szóval még magát is meg lehet győzni.
Hozzászólások