2.

Itt, ebben a külvárosi iskolában tanított dr. Indig Ottó, a későbbi irodalomtörténész, színikritikus, lapalapító és egyetemi tanár. Testes, nagy tudású, 40 év körüli ember volt. Egy időben ő vezette az iskolai Învăţământul politic-ot (politikai szemináriumot). Ez, ugye már mond valamit, de hadd ne kommentáljam.

– Hogy én itt tanítok, érthető: se protekcióm, se egyetemi diplomám. Csupán az nem fér a fejembe, mit keres maga bölcsészdoktor létére egy ilyen istenverte lakótelepi suliban – kérdeztem tőle egyszer fejcsóválva.

– Nekem megfelel. Itt viszonylag nyugodt életem van. Senki sem hajt, mérsékeltek a köve­telmények, elismerik a munkámat… Szerintem már ezért is érdemes itt maradni.

– Igen, igen, de a cigányok…

– Én velük is kijövök. Minden attól függ, mennyire vagyunk rugalmasak, hány és milyen szemszögből nézzük a dolgokat. Próbálja ki, és meglátja, mindjárt maga is nyugodtabban fog aludni.

– Nagyon zavarnék, ha valamelyik nap felolvasnám önnek egy-két elbeszélésem, novellám?

– Maga novellákat is ír? Hova, mert én eddig csak a cikkeit olvastam?

– Egyelőre csak a fióknak, mert a szerkesztők… Eh, hagyjuk, nem téma! – legyintettem keserűen. – De önben megbízom, végül is ön igazi szakértő, aki egyből meglátja, amit tíz redaktor sem vesz észre.

– Gondolja?

– Remélem.

– Hát kedves kolléga, nagyon megtisztel, de ki kell ábrándítsam, mert én irodalomtörténész vagyok, nem kritikus.

– És ez olyan nagy különbség?

– Eléggé, de ha ragaszkodik hozzá, és egy irodalomtörténész szerény meglátása is érdekli, keressen fel… Mikor is? Szombaton délelőtt tíz órakor. Tudja, hol lakom?

– Tudom.

– Rendben. Akkor várom szombat délelőtt. De ismétlem: nincs kizárva, hogy én sem mond­hatok többet, mint akármelyik folyóirat-szerkesztő.

Dr. Indig Ottó

Valóban nem mondott többet. Legfeljebb jobbat, de nekem akkor ennyi is elég volt. Még felkerestem párszor, és nem zavartam többé, hiszen sosem írtam annyit, hogy lett volna mit megmutatnom a mesternek. De ha tőlem nem is olvashatott, elolvastam én tőle, köztük a Czinka Pannát elnyelte a város kitűnő opusát. Ebből idézek néhány szemelvényt mintegy kiegészítésként a Cigányok között fejezethez.

Várad-velencei tanári évtizedeimet mindvégig meghatározta a közeli cigánytelep, a Czinka Panna jelenléte. 1960 táján oda koncentrálódott Nagyvárad cigányságának zöme. Az Olajgyár és az IRTA gépkocsiparkjának kerítése határolta a cigánytelep százméternyi egyenes utcasorát, majd derékszögű jobbra kanyarral a 4. számú fatelep (első munkahelyem) határvonaláig „épültek” a putrik.

Az egyenessel szemben a hozzánk később csatolt I–IV. osztályos két tantermes elemi iskola állt, de kerítését akkor már rég széthordták a tüzelőhiányban sínylődő purdék. A három intéz­ményt hiába védte magas kerítés a hívatlan látogatóktól, onnan minden elmozdítható előbb-utóbb el is mozdult, és nyoma veszett az alig védett, gyakorlatilag értéktelen dolgoknak. A hi­vatalból tett feljelentéseket a rendőrség gyorsan kivizsgálta, de a tetteseket sohasem tudták előállítani. A rend bátor őrei ugyanis még párosával is inkább elkerülték ezt a számukra ellenséges fertályt.

A kedves olvasó, aki talán csak hírből ismerte ezt a negyedet, elképzelni sem tudja azt a nyomort, ami erre uralkodott. A viskók az alig 8-10 méter széles „utca” két oldalán rogyadoztak, esős időben a köztük lévő sártengeren át még kocsival is nehéz volt haladni. Erről a fatelep fuvarosai mesélhetnének többet. No meg arról is, hogy a fával és szénnel megrakott támlásszekerek a cigánytelepet átszelő útjuk során mindig szegényebbek lettek néhány hasábbal vagy néhány kilónyi szénnel. A purdék rendszeresen „megvámolták” a szállítmányo­kat.

A vályogból és építési törmelékekből összetákolt házakba csak jobb esetben engedett fényt (és levegőt) aprócska ablak. A hézagos, mindenfajta lécből összeszegezett ajtók nyáron a meleget, télen a hideget engedték be az egyszobás „lakosztályba”. Csak az „igényesebb” családok háza mellett emeltek budit, a rajkók tették, amit szüleiktől láttak, és a ház mögött keskeny sávban végezték el szükségüket. Az összkomfort fogalma itt ismeretlen volt. Az egyetlen lakóhelyiség egyben volt hálószoba, nappali, konyha és vendégszoba! Négy-öt fekvőhely, aprócska asztal és jó esetben vaskályha volt a berendezés. A fűrészporral fűtött dobkályhákat inkább kedvelték, az ehhez szükséges fűtőanyagot az öcsém vezette fatelepről könyörögték ki.

Székekből is akadt otthonaikban egy vagy kettő, de nem ez volt a jellemző. Ha beléptünk – és ez a nebulók iskolába terelése miatt elkerülhetetlen volt –, förtelmes bűz fogadott. Velük nevelkedtek a kutyakölykök, ha volt egy-két szárnyas jószáguk, télen azt is bent tartották, sőt még arra is emlékszem, hogy malac röfögött az ajtóhoz kötve!

Egy-egy cigányviskóban két-három nemzedék élt együtt. A rossz táplálkozás és ápolatlanság miatt a 35-40 évesek már lerobbant öregeknek tűntek, s a roma szokások következtében unokák és dédunokák nyüzsögtek mellettük. A felnőttek „családi élete” a szűkebb közösség nyilvánossága előtt zajlott, cigány nebulóink szexuális felvilágosultsága ezért feleslegessé tette az ilyen irányú osztályfőnöki nevelést.

A lányok roma hagyományok szerint már 12–14 évesen összeálltak valamelyik szinte hasonló korú fiúval, s mert a terhesség elleni védekezés fogalmát nem ismerték, tizenévesen szülték első, majd következő gyermekeiket. Nem volt ritka a 15-16 esztendős családapa, mellette a 14 éves feleség, s ez a pár alig másfél évtized múlva már az unokáit istápolhatta. Tessék csak tovább számolni: úgy 42–45 évesen már a dédunokák is megszülettek, és az addigi nyomor hatványozódott.

Munkakönyves állása alig néhány roma férfinak volt. Utcaseprő, rakodómunkás, építkezéseken szakképzetlen segédmunkás – ez volt a legtöbb, amit egy egészséges és dolgozni szándékozó roma férfi elképzelhetett magának. De ebből a „dolgozni vágyó” kategóriából alig-alig akadt néhány. S ha vállalatoknál a káderosztályon jelentkeztek, még azok többségét is eltanácsolták. A cigánysággal szembeni előítéleteket még az úgynevezett sokoldalúan fejlett szocialista társadalom sem tudta kiküszöbölni…

Hogy akkor miből éltek? A szerencsésebbje alkalmi munkákat vállalt, és ha bevált, s nem volt ragadós a keze, akkor remélhette, hogy gyakrabban foglalkoztatják. A többség ócskázott, seftelt, színesfémeket, vasat, üveget gyűjtött, és állandó szállítója lett a DAC-nak, az újrahasznosítható anyagokat begyűjtő vállalatnak.

Ebből a kenyérkereseti forrásból a nők is kivették részüket, a gyerekhad pedig rendszerint magára maradt. A legkisebbekre a nagyobb lánykák vigyáztak, a fiúgyermekek pedig már 4-5 évesen apjuktól lesték el az élet tudományát. Iskolaköteles kortól pedig a Czinka Pannán lévő elemi iskola padjaiba kerültek.

A négyosztályos elemi két tantermében váltásban folyt a tanítás. Az összeírások szerinti létszám megengedte a négy külön osztály alakítását, de a tömeges hiányzások miatt gyakran még egy osztályra való sem gyűlt össze egy-egy tanítási napon. A tanítónők tehát első feladatként ébresztették és „begyűjtötték” kis tanítványaikat. Az esetek többségében „segítőkész” szülőkre találtak, akik a pedagógus láttán tettetett szigorral zavarták iskolába a lurkókat, de jócskán akadt arra is példa, hogy nem nyitottak ajtót a tanítónőknek vagy elzavarták őket. „Terelő mun­kájukat” a Czinka Panna-telepi iskolaszolga, Lakatos Sándor könnyítette meg. Közéjük tartozott, munkakönyves állása miatt respektálták. Fiait tisztán öltöztette, példaként járatta iskolába, segítségére mindig lehetett számítani.

A Czinka Panna-i cigánytelep régen

Ingyenes tankönyveket az állam adott, de a táskát, a füzeteket és íróeszközöket a szülőknek kellett volna beszerezniük. Néhány család eleget tett ennek az elvárásnak, de a cigányiskola kisdiákjainak zöme minden segédeszköz nélkül ült a padokba. Az élelmes tanítónők a felső (V–VII. osztályos) tagozatról kaptak segítséget, a régi dolgozatfüzetek üres lapjait varrták össze és osztották ki. Hogy a tankönyveket, füzeteket, ceruzákat ne veszítsék el, tanítás után a szekrénybe zárták, és másnap reggel osztották ki a kis tulajdonosaiknak. Otthon úgysem tanultak, házi feladatokról szó sem lehetett.

A betűvetés és a számolás alapműveleteit előbb-utóbb megtanulták a gyermekek, ha nem egy, akkor két év alatt járták ki az osztályt, amíg a törvény megengedte. Ugyanis a nagyokosok a minisztériumban kitalálták, hogy nincs többet osztályismétlés! A megyénél pedig, hogy végrehajtsák az utasításokat, még rátettek egy lapáttal az intézkedésre, és a pótvizsgára buktatást is csak rendkívüli esetekben vették tudomásul.

Mit is tehetett volna a szegény tanítónő? Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, már a jelenlétért átmenő osztályzatot adott (!), s évharmadok végén az ötöst mindenki „kiérdemelte”. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az V. osztályba félanalfabéták vagy teljesen írástudatlanok is kötelező módon bekerültek!

Most kezdődött a tanárok igazi megpróbáltatása. Az V–VII. osztályokba ugyanis a vasúti sorompón túli körzet és a Tokaji-telep minden IV. osztályt végzett magyar iskolaköteles tanulója bekerült, s a szülők csak kénytelen-kelletlen vették tudomásul, hogy a cigányokkal együtt járnak gyermekeik. Bár igyekeztünk mindenfajta megkülönböztetést kerülni, őket külön padok­ba kellett ültetni, már csak azért is, mert a kevés kivételtől eltekintve, tetvesen, mosdatlanul, koszos ruhában jöttek (ha jöttek!) iskolába. Eleinte hetenként háromszor, majd ritkábban az iskolai egészségügyi nővér végzett kötelező ellenőrzéseket. Ahol serkét vagy tetűt talált, ott ellenszerekkel tisztított, fertőtlenített, de a legjobbnak a petróleumos kezelés bizonyult. Ha már az sem segített, a fiúkat kopaszra nyíratták, a lányokat pedig rövid hajviseletre kötelezték.

A szülők, hogy elkerüljék a nyilvános megszégyenítést, a „petrol-kúrát” már otthon alkalmazták, és reggelente a gyér cigányjelenlét ellenére is olyan „illatfelhő” fogadta a tanárt, mintha egy olajsejkség szondaerdejébe tévedt volna.

Minden kényszerítés, a szinte biztos év végi átmenő bizonyítvány ellenére, az V. osztályba bekerülő cigánygyermekek zöme nem jutott el a végzős VII.-ig, később a kötelező VIII. osztályig. Az 1. számú általánosban töltött két évtizedem alatt több osztályt vezettem végig, de az induló 10-15 cigányból három-négynél több egyikben sem végezte el az általános iskolai VII. osztályt.

Nagy volt a lemorzsolódás. A nagyobbacska lányok „férjhez mentek”, összeálltak valamelyik suhanccal, eszük nem a tanuláson járt, de arra is volt példa, hogy 12-13 évesen teherbe estek, és nem engedhettük őket az osztályközösségbe. A fiúk pedig elcsavarogtak, bandákba verődtek, néha a körzeti rendőr nyomozott egyikük-másikuk után, és többen, ha reggel el is indultak, az iskolába már nem érkeztek meg. Apropó, rendőrség: állandó ellenőrzéseiknek egyik oka a romák közti bűnözők magas aránya volt. Alig akadt a Czinka Pannán olyan família, amelynek valamelyik tagja már ne ült volna börtönben vagy nem éppen akkor töltötte büntetését.

A következetesség elvét a cigány és magyar „vegyes” osztályokban nem lehetett érvényesíteni. A tanítás színvonala is csökkent, hiszen a hátrányosabb helyzetű roma készületlenül érkezett, házi feladatait nem végezte el, vagy – és ez volt a jobbik eset – lemásolta, a magyarázatokat nem tudta követni. Igazságtalannak éreztem magamat, amikor a romának ötöst adtam olyan harapófogóval kigyötört válaszra vagy a szájába adott feleletre, melyet magyar társai esetében hármassal vagy négyessel jutalmaztam.

Lényegében csak azok a romák ismételtek osztályt, akiknek az ábrázatját sem láttuk évharmadokon át. Ugyanis a beiskolázás kötelező volt (!), a beiskolázatlanok magas száma miatt az igazgatóságot vonták felelősségre, és ezért inkább engedték, hogy mulasztásaik ellenére zárjuk le és buktassuk meg azokat a romákat, akik csak hírből tudtak az iskoláról…

Egy minden tekintetben képmutató rendszer a tanügyre is érvényes „szellemiségének” elvárásaival nyomta rá bélyegét itt a tanításra.

A túlzott szigorúsággal, a kicsikart „tekintéllyel” semmit sem lehetett velük elérni. A büntetéseket közönnyel vették tudomásul, de az apró dicséretért is hálásak voltak. Kevés pedagógus találta meg a feléjük vezető utat. Természetrajz-tanárnőnk, Roşescuné Hubay Erzsike (Hubay Miklós, a kiváló drámaíró nővére) jóságos igyekezete ellenére is kudarcot vallott velük, engedékenységével visszaéltek, néha sírva jött ki osztályából. Kezdő fiatal történelemtanárunk sem boldogult velük. Még vele is előfordult, hogy tehetetlenül lépett ki az osztályteremből és igazgatói segítséggel tért vissza az órára! Legjobban Fehér László kollégánkat, a rajztanárt respektálták. Nem hazudtolta meg hírét (ifjúkorában katonatiszt volt), katonás fegyelmezettséget követelt meg, ha felemelte szavát, lapított az osztály. Amikor ő volt a soros a „terepmunkán” – értsd: az iskolába terelésben –, mindenki gyorsan szedte az irháját. Nekem sem volt sok bajom velük. Megértést tanúsítva, de a szigorúságot sem mellőzve a többiekkel egyenrangú félként kezeltem őket, és szüleikkel együtt értékelték ezt a hozzáállást.

Két iskolai tevékenységet azonban kedveltek a kis romák. Mindkettő osztályon kívül zajlott. A tornaórákat a kötelező gyakorlatok utáni labdajátékokért, elsősorban a fociért, melyet igazi futball-labdával és a hatalmas udvaron kialakított pályán, méretükre szabott kapuk között játszottak, és ha a csengetés esetleg félbeszakította a mérkőzéseket, órák után folytatódott a csata. Bár ezt a túlórázást nem nagyon kedvelte az iskola vezetősége, gyakran szemet hunyt felette. A másik szimpatizált aktivitást a gyakorlati órák jelentették. Város peremén húzódó iskolánkban mezőgazdasági gyakorlatot végeztek a tanulók, hatalmas zöldségeskertben tavasztól őszig minden munkafolyamatot maguk végeztek, s a termés betakarítása is feladataik közé tartozott. A kertben számos gyümölcsfa volt, ezeket a tantárgy „őskorában” Fehér Laci ültette és gondozta, finom almafajták, köztük a legjobban termő golden, feketeribizli-bokrok, egy-két cseresznyefa és körtefa, különösen a „szezonban”, a diákok részéről megkülönböztetett figyelemnek örvendett. Az vessen rájuk követ, ki gyermekkorában alkalomadtán nem tévelyedett ilyen csínytevésekre…

Az iskolavezetés, hogy mentse, ami menthető, hiszen a mezőgazdasági gyakorlat értékesítési terv teljesítését is megkövetelte (!), gyümölcsszezon idején éjjeliőröket alkalmazott, több-keve­sebb sikerrel. Amit végül sikerült betakarítani és leszedni, abból a tantestület kedvezményes áron vásárolhatott, a többit is a környéken értékesítették. A magyar tagozaton a mezőgazdasági gyakorlat óráit Hubay Erzsike vezette. Itt már jobban boldogult a romákkal, akik ugyan hazulról hozott beidegződéssel a fizikai munkát nemigen kedvelték, de inkább választották a tankönyv és a feleltetések helyett.

Az előzőkben felvázolt állapotok hosszú-hosszú évekre jellemző módon állandósultak.

A Czinka Panna-telep azonban lebontásra ítéltetett! A városvezetés rábólintott a telepet körbezáró vállalatok területfejlesztési igényére, a telep velencei állomással határos hátsó részére átköltöztették a Combustibil tűzifa- és szénlerakatát, és ezzel egy időben a Gutenberg utca tájékán két cigányblokk építése kezdődött meg.

A Czinka Panna-i cigánytelep ma

A város vezetői és a rendőrség változtatásokat indokló érvelései között az is szerepelt, hogy meg akarják szüntetni a bűnözés melegágyát, ezért bontják le a nyomornegyedet. Szó, ami szó, a statisztikai adatok őket igazolták. A telep cigánysága közül minden harmadik-negyedik felnőtt korú polgár büntetett előéletű volt, vagy éppen kiszabott hónapjait, éveit töltötte börtönben, s a fiatalkorúak között is sokan kerültek szembe a törvénnyel. A társadalomba való beilleszkedés jelszavával is érveltek, de ennek ellentmondott a gettó jellegű tömbházi cigányközösség erőltetett létrehozása.

Esztendő múlva költöztek be oda az első lakók. A kis komfort nélküli lakásokba ismét két-három generáció zsúfolódott be, és a civilizált körülmények számukra szokatlan környezetét régi szokásaikkal tették förtelmessé. Eldugultak a toalettek, a kitört ablaküvegeket nem pótolták, a víz- és villanyáram-szolgáltatás ellenértékét nem fizették ki, és a szűk térbe egymás mellé szorított családok között gyakoriak voltak a tettlegességbe torkolló veszekedések. Amikor a villanyórákat kikapcsolta az illetékes intézmény, utcai vezetékről lopták az áramot. Azzal főztek, melegítettek, hatalmas veszteséget okozva az Elektromossági Vállalatnak. Az életveszélyes improvizációknak néhány áramütéses áldozatuk is volt, de ez nem riasztotta el e cigánygettó lakóit a további áramszükségletek megszerzésének illegális gyakorlatától. Tehették, mert oda bizony sem ellenőr, sem rendőr nem merészkedett be. Az első inspektorokat hangoskodással, életveszélyes fenyegetésekkel űzték el és élték „társadalom a társadalmon belüli” megszokott életüket.

A Czinka Panna viskóit pedig buldózerekkel tették a földdel egyenlővé. Várad e szégyenfoltja eltűnt a nemzetközi műúton haladó idegen forgalom szeme elől, de a lényeges romaproblémák nem oldódtak meg.

 (folytatjuk)

Megosztás

Tweet