Amióta megsérült a térdem és tétlenségre kárhoztatva itthon vagyok, sokat alszom. Változó időpontokban, nappal vagy éjjel, amikor éppen alábbhagy a fájdalom, megkönyörül rajtam, és én álomba zuhanok.
Pár napja álmodtam magamnak valakit, egy ébren sosem látott férfit, bár megvan, hogy kiről mintázta őt a lelkem, vagy a képzeletem. Ma éjjel rájöttem.
Az úgy volt, hogy éppen elég mélyen aludtam az álomhoz, mozdulatlanul, talán elfáradt fájni a lábam, amikor tisztán hallottam, hogy kopognak az ajtón és valaki lenyomja a kilincset. Nem félelmet éreztem az éjszaka közepén, hanem inkább várakozás volt bennem. Bár este mindig ellenőrzöm, hogy zárva van-e az ajtó, az álomban nyitva volt.
Egészen tisztán hallottam, és válaszoltam is, hogy nyitva van!
És akkor belépett a kicsike lakásba egy magas, testes, őszes hajú férfi, kék overallban, kezében szerszámos ládával. Pont olyan volt, mint harminc évvel ezelőtt az a műszerész fiú, a Konzervgyárban, hűséges olvasóm és beszélgetőtársam. Csak éppen közben szépen hozzám öregedett.
– Itt dolgozunk a házban, az elektromos berendezések állapotát ellenőrizzük – mondta és bemutatkozott. Meg sem lepődtem, amikor meghallottam a nevét, hisz pár hónapja már gondoltam rá, megírtam őt az egyik másfél perces novellámban, amelynek Kobold a gyárudvaron címet adtam.
Ő nem ismert fel, vagy ha igen, annak nem adta semmi jelét. Körbejárt a lakásban, ellenőrizte, amit kellett, javított, cserélt. Gondoltam is, épp jókor érkezett, hisz az összes fénycső bedöglött, vagy egy éve csak nappal tudok a konyhában főzni, este már botorkálnom kell.
Végül kért egy pohár vizet, én kávéval kínáltam, de nem kért.
– Tudja, van egy különös allergiám: a kávétól, csokitól piros kiütések jelennek meg a bőrömön. Pedig mindkettőt szeretem, szeretném. – Keserédes volt a mosolya, amikor ezt mondta.
Leült az asztalhoz, kitölteni a munkalapot, majd kért, hogy írjam alá. Ekkor egy pillanatra rám nézett és hátradőlt. Nézte az aláírt nevet, majd engem és lassan, szélesen elmosolyodott.
– Aha, szóval te vagy! – csak ennyit mondott nekem a férfi abban az álomban.
Azóta álmaimban visszajár hozzám, mindig, amikor megkönyörül rajtam a térdem és a fájdalom aludni hagy. Ha elég mélyen alszom pár órát, azzal a régi várakozással fekszem le a keskeny ágyra, hogy talán megint eljön hozzám.
Ülünk egymás mellett az összecsukott kanapén és folytatjuk végtelen beszélgetéseinket, amelyeket harminc évvel ezelőtt abbahagytunk. Látom magam előtt akkori önmagamat, sárga fotelekben ülve a könyvtári irodában, a hatalmas ablakokon át besüt a nap és én gyönyörűnek látom a napfényben fürdő Maglódi utat. A gyár előtt csilingelve fut tova a villamos, szemben a kertészeti szakközépiskolások szlalomoznak kis traktorjaikkal. A sarkon áll még a büfé, ahonnan bekúsznak az ablakon át a finom illatok.
Íróasztalom mellett ülve követtem az évszakok váltakozását, a kibomló rügyeket, a nyári levélorgiát, majd a hulló levelek táncát és végül a kopár ágakat. Szerettem a gyárat, mindenestől, a számomra titokzatos világot, ami megnyílt előttem, amikor először beléptem a kapun. A könyvtár az én birodalmam volt éveken át, s én annak a birodalomnak a királynője voltam.
Most meg, harminc év múltán itt fekszem egyedül egy keskeny ágyon és várom az álmot, hogy jöjjön az álomban a férfi, már hallom is az ismerős lépteket a folyosón a lakás felé, hallom a kopogást, majd a lenyomódó kilincs finom puha zaját. Belép hozzám, rám teríti mosolyát.
Szeretek vele beszélgetni. Szeretem humorát, a világlátását, jókat nevetünk, míg felidézzük a régi dolgokat. A videodiszkót, meg a számítógépes tanfolyamot, ahová együtt iskoláztak be bennünket, csak engem nem ejtett rabul a Basic programozási nyelv és nagyon gyorsan kimaradtam.
Vigyáznom kell, nehogy megint beleszeressek, mint hajdanán, mert az elrontana megint mindent. Ő akkor is meglátta szemeimben a magányt, majd később a szerelmet és vágyat, de nem viszonozta azt. Másképp képzelte el az életét, abban nekem barátként szánt szerepet. Nagyon fontos barátként, de az általa megrajzolt határokon belül. Fiatal önmagam szenvedett ebben a szerelemre fordult barátságban, de el kellett fogadnom.
Úgy lett vége, hogy én eljöttem a gyárból, ő pedig ott maradt, és soha többé nem láttuk egymást. Csak most, harminc év múltán, hogy besétált az álmomba. Azt sem tudom, él-e? Van-e családja, gyermekei? Mi lett a nagy terveiből?
Ma éjjel is meglátogatott. Farmer, csíkos ing volt rajta és széles mosoly. Szeplők az arcán, pedig most nincs is nyár. Ültünk az összecsukott kanapén, ő átvetette a vállamon a karját és ittuk a múltból ide álmodott jó hideg kőbányai házisört csatos üvegből. Párás volt az üveg, a sör íze, a semmi mással össze nem téveszthető, szétáradt bennem. Merthogy igen sokat söröztünk mi annak idején barátilag, Kőbánya peremén több műintézményt meglátogattunk csavargásaink során.
Egyik álmomban láttam őt, ahogy jön át a gyárudvaron, vállára vetett pufajkával, tél van, én fent a könyvtárban, és pár perc múlva már hallottam is az álombeli ajtón kopogását, és belépett az álmomba. Kezében tartotta a nekem szánt konzervet, amit a pufajka ujjában elrejtve hozott, mint régen, oly sokszor. Májkrém, meg mogyorókrém, ami akkoriban, a nyolcvanas években újdonságnak számított. Kis, fóliával lehegesztett dobozkákban készült, mint a lekvárok. Ahogy kezembe adta, éreztem az ízét is a számban és előtörtek az emlékek.
Az ébredés úgy rántott ki az álomból a rideg valóságba, hogy néhány percen át nem tudtam, hol vagyok. Visszatérni vágytam az álomba, de körülöttem csak a szoba volt, megszokott díszleteivel. Kint a szürke ég, napok óta esik az eső, kedélytelen a világ és fájdalmas az egyedüllét.
Így mosódik össze álmaimban minden, múlt és jelen, álom és valóság dimenziói között szabadon jár a lelkem.
Hozzászólások