Durci
Az ilyen fülledt, meleg júliusi éjszakák után, amikor még hajnaltájban is huszonhét fokot mutat a szobában a hőmérő, nem könnyű kitápászkodni az ágyból. Nem, nem a takaró súlya miatt, mert ilyenkor még az az egy szál lepedő is soknak tűnik, hanem az a bágyadt, langyos lustaság, ami meglepi az embert. No, de Durci órája ilyenkor is pontos. Nyolc óra van, kelni kell! Óvatosan fölkapaszkodik az ágyra, leül mellém a párnára, és addig bökdösi az orromat, míg föl nem ébredek.
‒ Jól van, cica ‒ simogatom meg a bundáját. ‒ Jövök már, kapod a reggelidet, csak hadd nyújtózzak még egyet!
Megengedi. Aztán egy apró nyaffantással jelzi, hogy tudja a dolgát és indul a konyhába, köszön a feleségemnek is.
A fürdőszobában nagy a tolongás ilyenkor, reggelenként. Hat láb kerülgeti egymást. Ebből kettő az enyém, négy meg Durcié. Farka felvágva kerülgeti, simogatja, törleszkedik hozzá, nehogy elveszítse az asztalhoz vezető úton. Számtalanszor figyelmeztettem már, hogy „vigyázz, mert elbotlok benned!”, de ő csak fölényesen nyaffant rá, és bizalmasan megsimogatja a lábamat a farkával.
Természetesen ő ér előbb az asztalhoz, és a kikészített tányérok, kések,villák között szlalomozva leül az asztal sarkára, és vár. A feleségem előveszi a hűtőből a direkt Durcinak vett parizert, rárakja a direkt neki kikészített kistányérra, és nézzük egymást. Látszik rajta, hogy nagyon izgatja a felvágott illata, de nem nyúl hozzá.Mert a reggelinek külön rítusa van. A kezem alá dugja a fejét, és várja a simogatást. Simi nélkül nincs reggeli.
Apró darabokra vágom a párizsit, az ujjam hegyére teszem, ő meg óvatosan, nehogy véletlenül megharapjon, leveszi, lenyalogatja róla. Közben a farkát csóválja, hozzám bújik, mórikálja magát. Ha megunta, leül az asztal szélére, majd köszönésképpen nyaffant egyet és elvonul. Ha ő jóllakott, akár mi is reggelizhetünk.
Azt tanácsolta az orvos, hogy reggelenként nem árt egy kis torna. Nem sok, csak egy kicsit megmozgatni az elpuhult izmokat. Úgy gondoltuk, nem árthat, az időnkbe meg belefér… Durci nélkül ez se az igazi. Közénk áll, vagy hever a szőnyegen és ütemre hempereg. Eszébe se jut, hogy akár rá is léphetnénk. Tudja, hogy nagyon vigyázunk rá, hiszen ő a legközelebbi barátunk.
Durcival
Ha esténként az ágyban, párnák közt nézzük a tévét, rögtön fölkapaszkodik és hozzám dörgölőzik. Az engedélyemre vár, hogy az ölembe fészkelhesse magát. Intek neki, hogy jöhet. Hanyatt vágja magát az ölemben, mind a négy lába égnek áll, aztán elnyúlik, mint egy kígyó. Még a lábait is kinyújtja, hogy hosszabbnak látsszon. Végül elhelyezkedik a hasamon szemben a képernyővel, és olyan érdeklődéssel nézi a képeket, mintha értené is mi történik abban a ládában. A focimeccs a kedvence. Nagyon élvezi, ahogy pattog az orra előtt a labda. Olykor még egy-egy lábizma is megrándul, mintha ő is be akarna avatkozni abba az ádáz küzdelembe. Ha megunja, szundít rá egyet. Néha horkol is. Ez már majdnem vélemény…
Dolgozni is szoktunk együtt, bár ritkán ismerem el hivatalosan is szerzőtársamul. Leülök az íróasztalomhoz, előttem a világ legszebb, legérdekesebb történetére váró hófehér papír. A fejemben már kész a történet, csak éppen le kell írni, vagy bepötyögni a számítógépbe. Durci is tudja ezt. Lehet, hogy éppen ő nyávogta a fülembe, amikor az éjjel lusta voltam kiengedni.
Elkezdem írni a világ legszebb történetét, csak… csak elkezdeni nehéz… Botladozva, döcögve bukkannak föl a már majdnem kész mondatok. Már csak simogatni kell őket, hogy doromboljanak. Pont úgy, mint a lábamhoz simuló cicát. Mert nélküle ez se az igazi. A mellső lábával megkocogtatja a térdemet, mintha kopogtatna.
‒ Na, gyere! ‒ mondom, és már ott is ül az ölemben. A papírt nézi, és mintha csóválná a fejét. ‒ Mi az, nem tetszik, Durci pajtás?
Még egyszer végigböngészi a kusza sorokat és fölmegy az asztalra. Írnám tovább, de nem tágít. Ráül a papírra és nyaffant. Csak nem olvasta el, amit róla írtam? Lehet, hogy neki van igaza. Végtére is ő az első számú és legfőbb kritikusom immár tizenegyedik éve.
Hozzászólások