1983-ban végre értesítettek, vegyem át a kulcsokat, és költözzem a 6 Martie utcai (nr. 60, U/1, et. 11, ap. 62) egyszoba-konyhás lakásba. Azon az éjjelen a puszta földön aludtam. Másnap vásároltam néhány használt bútort, és felhozattam a garzonba. Pechemre éppen akkor vették el a villanyt, így tök sötétben, felvonó igénybevétele nélkül kellett felvinni a cuccot a 11. emeletre. Hogy miért sötétben? Mert a tömbház olyan ultramodern, Bukaresttől eltanult technológia szerint épült, mely (nyilván fűtési meggondolások alapján) nem ismerte a folyosóablak fogalmát.

– Köszönöm. Ez a maguké – nyújtottam át az előre kialkudott szállítási díjat a két pankrátor termetű komának.

– Csak ennyi? – mormogott a vastagabb.

– Hogyhogy csak? Ennyiben állapodtunk meg, vagy nem?

– Igen, hogyne, de az nem volt az alkuban, hogy lift nélkül és pláne sötétben lesz a szállítás.

– És? Talán én tehetek arról, hogy pont ekkor kapcsolták ki az áramot?

A blokk alatt

– Arról nem, de a pluszmeló akkor is pluszmeló, amit meg kell ám fizetni. Mit gondol, vállaltuk volna ezt a munkát ennyiért, ha előre tudjuk, mi a frász vár itt ránk? – hadonászott a vé­konyabb olyan arckifejezéssel, hogy bölcsebbnek láttam megduplázni a díjukat, mielőtt még ököllel vasalnák ki belőlem.

Azon az estén végre én is ágyban és saját lakásomban hajtottam álomra a fejemet.

Ugye, nem szükséges sokat ecsetelnem, milyen mennyei érzés volt? Számomra a lakás mindig a legfontosabb dolgok közé tartozott. Úgy tekintettem rá, mint egy erődre, ahonnan már senki sem kergethet ki, és azt csinálok benne, amit akarok. Ahogy Coke is mondta volt: My house is my castle (az én házam az én váram). Ide már bátran fogadhattam Egit is, és az sem számított, ha néha bepisál. Néha meglátogatott Maja is, de az újrakezdés kérdése már fel sem merült közöttünk. Pedig éppen felmerülhetett volna, hiszen Mercsányi Anikó, Maja barátnője is másodszor ment férjhez Duchniák Jóskához. Ilyenformán igazat beszélhetett az ex­nejem, amikor egyszer bevallotta, hogy mint embert nagyra tart, de mint férfit nem igazán értékel. Hogy akkor mégis miért jött hozzám? Na, miért, mert én bizony nem tudom?

A szobámban

A tömbház alatt egy braszéria (falatozó) és önkiszolgáló bolt várta az enni-inni vágyó lakókat. Ez jó. Legalább ételért-italért nem kell kikutyagolni a városba. Annál több bosszúságot okoztak a szomszédok. Mellettem egy mozdonyvezető, kalauz vagy micsoda cirkuszolt a családjával nap mint nap tök részegen. Holi József [1] kettő. Szegény gyerekek, ti is jó apát fogtatok ki magatoknak! Egy emelettel alattam fiatal mérnök rádiózott olyan hangosan, hogy zengett belé a lépcsőház. Mindezek tetejében pedig kb. 4 méterre az ajtómtól egy ugyancsak zajosra sikeredett lift surrogott szüntelen, amit viszont én fogtam ki jól magamnak. Megpróbáltam írni. Nem ment. De hogy is mehetett volna, ha írás közben többnyire még a légy zümmögése is idegesít.

– Szép helyen lakik – dicsérte meg a lakásomat újfent Galbács úr. – Látja, nem hiába várt rá olyan sokáig.

– Szép. Kicsit zajos, de majd csak megszokom ezt is idővel.

A tetőn

Egy fenéket: sohasem szoktam meg! Először csak a lárma, később olyan dolgok miatt sem, melyek miatt már nemcsak a garzontól, hanem az egész országtól felfordult a gyomrom lassan­ként. Pedig a temesvári Sági-városrész mintájára még egy röppályát is építtettem az udvaron. A pálya ugyan felépült, csak éppen röplabdázni nem óhajtott senki sem. Egyedül azzal ér­tem el eredményt, hogy egy iskolai földgömböt vásárolván, Egi jóval gyakrabban tisztelt meg a látogatásával. Lám-lám milyen vonzerőt gyakorolhat néha egy egyszerű glóbusz is! Legközelebb havi térképrajzolási (ez a hobbija) versenyt szervezek, akkor talán havonként is találkozhatom a fiammal.

Ilyen tapasztalatok után akár össze is omolhattam volna, ha a torna, cirkuszi számok begyakorlása nem edzett volna meg testileg-lelkileg előbb is, ezért fogcsikorgatva, de azért is elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára megpróbálok kitörni – súgtam meg öreg patikus „barátomnak”, amikor egyszer a macskadombi Gomba vendéglő felé kaptattunk:

– Miért? – értetlenkedett Galbács úr, akivel még sűrűbben összejöttem, mint bármikor, ami­óta a lakásom közelében, egy nyugdíjas otthonban vásárolt lakást magának. – Kenyere, és most már lakása is van, mit akar ezenkívül még, Herr Lehrer?

– Kenyér? Fogjuk rá, mindenesetre ilyen kenyeret az ellenségemnek sem kívánok. Maga is gyakran járt Várad-velencén, úgyhogy nagyon jól ismeri a környéket. Hát még, ha azt a sulit is ismerné, ahol mostanában okítok. Lakás… Persze, az is van, bár az sem különb a Petru Groza-i kérónál – panaszoltam el az öregnek, milyen körülmények közt keresem az írói önmegvalósítás útjait.

A nagyváradi Gomba vendéglő

– Aha, írói megvalósítás! – esett le a tantusz a patikusnál. – Az más. Ebben az esetben el tu­dom képzelni, hogy még egy légy zümmögése is zavarja.

– Sajnos.

– Akkor viszont hagyja a fenébe ezt a kitörést, mert hiába megy maga hetedhét országnál is messzebbre, könnyen megeshet, hogy itthon a légy, máshol meg a szúnyog fogja zavarni. Horatiust idézve: Caelum, non animum mutant, qui trans mare currunt, csak eget cserélnek, nem lelket azok, akik átkelnek a tengeren.

– Meggondolkoztatott – bizonytalanodtam el fanyarul. – De van itt egyéb is, amit úgy hívnak, hogy gazdasági válság, gyógyszerész úr. A közellátás, gazdaság összeomlott, az állam adóssága viszont annyira felduzzadt, hogy szerintem az ország máris fizetőképtelen. Tisztelt Pártunk és Kormányunk ugyan tagadja, de az a valóság, hogy szeretett köztársasági elnökünk jéghegynek kormányozza az országot. Na, és mit tesz a szegény utas ilyenkor?

– Elmenekül a hajóról, amíg nem késő.

– Es stimmt! Hát ezért falcolok le én is, Herr Apotheker, és ha ehhez hozzáteszem még a magam külön válságát, már nemigen gondolok arra, hogy odaát rosszabb lesz.

– Hol odaát?

– Németországban, Olaszországban, a spanyoloknál. Mindenesetre olyan államban, melynek legalább a nyelvét ismerem, mert, ugye, az sem mellékes. Én, uram, már itt, Romániában megtanultam, milyen hátrányt jelent, ha valaki nem tud románul.

– De maga tud, sőt…

– Hála istennek! Éppen ezért kerülhettem el, hogy bozgornak hívjanak. Valamikor régen, még az ötvenes években ugyan ez is előfordult, aztán megtanultam a nyelvet, és többé senki, jó, mondjuk úgy, hogy kevesen figuráztak vagy átkoztak ki emiatt.

– Látja, ebben már van valami. Ezért maradt többek közt Ulmban az én fiam is – csúszott ki a patikus száján önkénytelenül.

– Ne vicceljen! És ezt csak most mondja?

– Remélem, nem kürtöli világgá. Tudja, a Securitate… Mostanában fokozott buzgalommal szimatolnak a legények, és nem szeretném, ha egy szép napon hozzám is bedugnák az orrukat. Borzasztó, hogy süllyedhetett egy ország idáig!

Szóval a patikus fia is disszidált, holott neki fiatal zenész létére igazán nem lehettek megélhetési gondjai. Nem lehetetlen, hogy a magántanítványaim közt is akadnak olyanok, akik ha­sonló célból tanulnak németül.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet