Beszereztem néhány nyugatnémet, olasz magazint, és elkezdtem böngészni a címeket. Találtam is nem egy társkereső Fräuleint, signorinat (kisasszonyt), csak a levélírást halogattam hétről hétre, hónapról hónapra, miközben a megszorítások áradata zúdult az országra. Nagy az adósság, több mint 10 milliárd dollárral tartozunk a Nyugatnak, amit, ha törik, ha szakad, ki kell fizetnünk – ismerte el végül maga Nicolae Ceauşescu elnök is. Felesége, Elena utóbb erre is ráduplázott: még akkor is megfizetjük a tartozást, „ha a nép füvet eszik.” Ennek érdekében, látszólag a lakosság teljes egyetértése, valójában morgása közepette, racionalizálták az élelmiszereket: a kenyeret, tejet, vajat, cukrot, tojást… A fizetésekhez egyelőre nem nyúltak. Ámde mit ér a pénz, ha nincs mire költeni, hiszen még a legalapvetőbb élelmiszercikkekért is hosszú sorok kígyóztak, és bizony számtalanszor megesett, hogy mire sorra került valaki, vagy az áru fogyott el, vagy bezárt az autoservire (önkiszolgáló élelmiszerbolt). Később sok helyen már ki sem nyitottak, amíg be nem vezették a háború idején és végén jól ismert jegyrendszert. Ezzel megszűntek a sorok, de a szabad vásárlás lehetősége is. Mindezzel párhuzamosan egyre gyakoribbá váltak az áramszünetek. Előbb csak a lakásokban, majd a boltokban, irodákban, utcákon. Na, ezt az országot nevezte Nicolae Ceauşescu A fény országának. A lakások átlagos téli hőmérsékleti értéke 16 Co. Áramszünet idején 8, mint a csapból folyó víz hőfoka, úgyhogy a végén már felöltözve és nagykabátban bújtam este az ágyamba. Őexcellenciája bezzeg nem didergett, hiszen a legnagyobb fagyban is medvére vadászott. Neki lehetett, másnak tilos volt. És a palotája is nappali fényárban úszott esténként. Most már aztán tényleg felvehettem volna a kapcsolatot külfölddel. De még vártam, reménykedtem, hátha minden jóra fordul egyszer valamiképp. Másrészt az a külföld sem csábít annyira, hogy elhagyjam miatta a hazámat. Tévedtem: semmi sem változott, legfeljebb rosszabbra, sokkal-sokkal rosszabbra.
Nagyvárad este
A végső lökést az adta, amikor ősszel, „a szuplinitorok hónapjában” ismételten állás nélkül maradtam. Uramisten, ettől féltem a legjobban, mert hogy fogom én törleszteni a lakáshitelemet ezután! – állt meg a szívdobogásom egy pillanatra. Ha eddig nem hülyéztem le magamat, most többszörösen megtettem, amiért ilyen felelőtlenül, szilárd háttér nélkül folyamodtam kölcsönhöz. Jó, emlékszem, óriási volt akkor a csábítás, de mégis… Uralkodnom kellett volna magamon, a hétszentségit a tökfejemnek! Azon az éjjelen egy szemernyit sem aludtam. Képzeletben hol Nagyvárad utcáin láttam magam csavarogni éhesen, rongyosan, hol a börtönben zsebesek és homokosok társaságában. Reggel kábultan botorkáltam ki az erkélyre, és lenéztem a 11 emeletnyi magasból. Ha én most innen leugranék…! – kísértett meg a gondolat. Te tényleg nem vagy normális! – sprinteltem vissza sebesen a szobába. Ennél már az is méltóbb halál lenne, ha átszöknék a határon. Legrosszabb esetben lelőnek, és valamennyi dilemmám megszűnik. Mit tegyek, édes istenem mit tegyek? No, szaladjunk csak Galbácshoz! Ő olyan segítőkész, bölcs ember, hátha tud valamilyen megoldást.
– Megoldást? Mi van Német-, Olaszországgal? Legutóbb még oda akart nősülni.
– Ja, ja, csak… izé… közben meggondoltam magamat. Túl távoli, idegen világ az nekem. Én inkább Magyarba nősülnék. Az áldóját, nem akarok cseberből vederbe kerülni, már olyan értelemben, hogy újra másodrendű állampolgár legyen belőlem. Mert itt az voltam, noha érek én is annyit, mint bármelyik román polgártárs.
– Kétségtelenül. Viszont ott is a kommunisták diktálnak, emellett szegény, kis ország. Hogy is mondta Ady? Bús koldusok Magyarországa…
– Lehet, hogy kommunista meg csóró is, de csak nem hagynak éhen veszni, mint a románok.
– Mein Gott, éhezik? – döbbent meg a patikus.
– Még nem, de az egész csak idő kérdése. Hacsak nem megyek segédmunkásnak, hogy ki tudjam fizetni a bankot, rezsit meg a gyerektartást, már ha egy segédmunkási fizetésből egyáltalán kitelik.
– Hát, kedves barátom, szükség törvényt bont. Elég szomorú, de ebből a csapdából tényleg nincs más kiút – csóválta meg a fejét együttérzően a patikus. – Mindenesetre nem cserélnék magával. De tudja, mit? Keressen fel holnap is. Hátha addig találok valami jobb megoldást.
– Köszönöm. Maga igazi jó barát – hálálkodtam az öregnek.
Másnap a következő cetlit találtam a lakása ajtaján:
Mein lieber Freund! Ich bin nach Arad gefahren. Bis dann![1]
Aha, a szokott Aradi kiruccanás, ugyanis ott élt az anyja meg a húga is. Azért rám való tekintettel most kivételesen várhatott volna egy napot legalább. Sebaj, úgyis csak azért ugortam át hozzá, hogy közöljem, miszerint mégis csak Magyarországra nősülök. Merthogy nősülök, az nyilvánvaló, mert mit ér az élet, asszony nélkül, uraim, és ha ez a nő külföldi, azzal nemcsak a családi, hanem anyagi gondjaim is megoldódnak egy füst alatt. Persze pedzettem én ezt már máskor is, csak éppen egy lépést sem tettem e célból. De talán még nem késő, ha máris akcióba lendülök. Az öregtől Magyariékhoz, Maja szomszédjához ügettem. Azért hozzájuk, mert sok ismerősük élt Magyarban, így talán hamarabb léphetek kapcsolatba valamelyik lánnyal vagy özveggyel.
– Szívesen – válaszolt megértően Magyariné. – Még ma telefonálok egy kecskeméti barátnőmnek, hogy tegyen fel egy hirdetést a Petőfi Népében. Halljuk a szöveget!
Szerencsém van: nem bosszúálló az anyuci – lélegeztem fel magamban, ugyanis elég sokszor kritizáltam a rádiójuk, tévéjük hangerejét, és ezt, tapasztalatból tudom, senki sem felejti el egyhamar. Ők elfelejtették, vagy megbocsátották, egyre megy, a lényeg lényege, hogy három hét múlva már kezemben is tartottam néhány nekem címzett kecskeméti levelet.
(folytatjuk)
Hozzászólások