Bora néni, a szomszédasszonyunk, jól megtermett asszonyság volt. Egyszer kihallgattam a felnőttek beszélgetését. Pista bácsi, a fuvaros azt mondta rá; olyan, akár egy muraközi ló. Józsi bácsi, az öccse meg azt felelte erre, hogy egyesben is elhúzná a hármas ekét. Nem értettem egészen, miről is van szó, de azt sejtettem, hogy valami huncutság bújik meg a szavak mögött. Egyszer meg is kérdeztem Bora nénitől, hogy szokott-e szántani, de azt válaszolta, hogy nem. Minek is szántana, hiszen az férfimunka, neki meg szülésznő a tanult mestersége. Ez igaz is, mert nagyanyám mondta, hogy engem is ő segített a világra. Volt ugyan néhány hold földjük, de miután meghalt a férje a háborúban, kiadta valakinek felesbe. Kacsát, libát, tyúkot tartott az udvarban, meg gyöngytyúkokat fenn az eperfa tetején.
És mindig nagyokat tudott nevetni. Ha úgy igazán belejött a kacagásba, még a térdét is csapkodta. Akkor is nevetett, amikor nagyapám körbemérte a colstokkal, és azt mondta neki:
– Nem csoda, hogy senki se akar feleségül venni, Bora, hiszen neked kétszer annyi szövet kell egy szoknyához, mint a feleségemnek egy egész ruhához.
Én megígértem neki, hogy feleségül veszem, de azon is csak nevetett. Azt viszont megengedte, hogy a tyúkólban összeszedjem a tojásokat, meg fölmásszak a gyöngytyúkokhoz a nagy eperfa tetejébe. Volt is hadd el hadd, amikor megráztam alattuk az ágat. Vijjogva szálltak át a fa másik felére. Én meg csak úgy tömtem magamba az édes, fekete eperszemeket.
Egy nap látom ám, hogy a kacsák föleszik a fa alól a lehullott epret, aztán egy kis idő elmúltával dülöngélni kezdenek, meg a kacsaúsztatóban is úgy hápognak, bukdácsolnak, mintha nem lenne ki a négy kerekük. Megijedtem, hogy valami rossz fát tettem a tűzre, beszaladtam hozzá a konyhába.
– Bora néni! Jöjjön gyorsan, nagy baj történt a kacsákkal!
– Mi baj lehet, no, kis vőlegényem? – fölkapott az ölébe, és megcsókolta az arcomat.
– Én nem tudom, de tessék gyorsan jönni!
Amikor meglátta őket, hatalmasat kacagott, még a kendő is hátracsúszott a fején.
– Nincs ezeknek semmi bajuk, csak berúgtak az epertől. Annyi baj legyen, legalább jobban nő a májuk. No várj csak, mindjárt csinálunk egy jó viccet! – Ezzel bement a kamrába, kihozott egy üveg pálinkát, és beletöltötte az itatóba. Aztán kukoricát szórt le a kötényéből, és odahívogatta még a gyöngytyúkokat is.
Leültünk a farakásra, és vártunk. Ő már előre mosolygott, és az utcán sietőket is megállította, mondván, hogy érdemes várni egy kicsit, mert rögtön kezdődik az ingyencirkusz.
Először az öreg kakas húzott egy nagyot az itatóból. Fölegyenesedett, körbejártatta a szemét a tyúkjain, megrázta a taraját, és kacsázva elindult a szemétdomb felé. Háromszor is nekirugaszkodott, mire sikerült följutnia. Ott aztán rekedt hangon kukorékolt egyet, és lebukfencezett a domb tövébe. Hamarosan ott kapálóztak mellette a tyúkok is égnek emelt lábbal. Bora néni a térdét csapkodta nevettében, és a kerítésnél ácsorgó, nevetgélő férfiakra mutatott.
– Pont ilyenek vagytok ti is esténként a kocsmában.
Rövid idő múlva bábeli zűrzavar lett úrrá a baromfiudvarban. A tyúkok beleugráltak a kacsaúsztatóba, a kacsák fel akartak mászni a fára, a gyöngytyúkok pedig szédelegve hullottak le az ágak közül. Egyedül a kutyát nem engedte lefetyelni a pálinkából.
– Eredj onnét, Betyár! – mordult rá.– Ha te is berúgsz, nem lesz, aki rendet teremtsen köztük. – Aztán hozzám fordult. – Látod, vőlegényem, ilyenek a férfiak is mind, ha berúgnak. A csirke úszni akar, a kacsa fára mászni… Mind megbolondul. Nézd meg őket, és tanulj! – És nevetett, nevetett… de mintha ez a kacagás már nem jött volna úgy a szíve mélyéről, mint máskor.
A minap egy alföldi tanyán jártam. Nagy eperfa állt az udvar közepén, és gyöngytyúkok ültek az ágán. Majdnem úgy, mint hajdan a szomszédasszonyunknál. Eszembe jutott a beváltatlan ígéretem. Régen felnőttem már, de Bora nénit soha nem vettem feleségül. Pedig megkerestem a szoknyára való szövet árát is. Igaz, nem a sarki kocsmába vittem esténként a pénzemet.
Hozzászólások