Róza a történetet közel negyven éve hallotta először. Tavaly nyáron aztán barátai társaságában felidéződött. Mint kiderült, többen hallottak róla, csak éppen kételkedtek benne, valóban megtörténhetett-e? Van valami szolid bája ennek a történetnek, sokat elárul arról a korról, amikor az asztal körül ülő társaság tagjai fiatalok voltak.
Kockás abrosszal letakart asztalnál ültek egy sörözőben. A hely kiválasztását hosszas keresgélés előzte meg, mert olyan söröző, ami az ő emlékeikben létezett, már nemigen akadt a fővárosban. Piros kockás abroszos asztalokat, kerthelyiséget szerettek volna, az asztalokon kistányért, rajta frissen sült pogácsákat. Valami mindig hiányzott. Pedig emlékeikben ilyen volt az általuk diákként oly gyakran látogatott Kinizsi tanszék. Ott még járt a pogácsa a frissen csapolt sör mellé.
Marcsi mesélte el a történetet s ehhez mindannyian hozzátették saját élményeiket, emlékeiket.
Majd negyven évvel ezelőtt, frissen végzett népművelőként belépett élete első munkahelyére, a vidéki város művelődési házába. Az igazgatót, akinél jelentkeznie kellett, ős öregnek látta, megvolt tán negyvenéves is. Erősen kopaszodó, testes, elhízott férfi fogadta őt az irodájában. A falon aranykalászos címer, könyves szekrényének díszhelyén Lenin kis mellszobra.
Uramisten, hova kerültem! – ez volt Marcsi első gondolata.
Bemutatkozáskor érezte, hogy a férfinek izzad a tenyere, „döglött hal”kézfogása van. Az ő gyomrában meg elindult valami nagyon kellemetlen érzés, főleg, amikor érzékelte, hogy főnöke alaposan végigméri őt tetőtől-talpig.
Hatalmas lendülettel vetette bele magát a munkába, bár eleinte csak részfeladatokat bíztak rá. Alig különbözött felnőtt élete a korábbi népművelési gyakorlatokon tapasztaltaktól. Később, amikor már megbizonyosodtak róla, hogy nemcsak a dialektikus és történelmi materializmusban jártas, hanem gyakorlatban is használható tudással rendelkezik, művészeti előadó lett belőle. Megkapta a fotóklub, bábszakkör, a néptáncegyüttes, kamarakórus és a szimfonikus zenekar ügyeinek intézését. Hozzá tartoztak ezeknek az együtteseknek, amatőr művészeti csoportoknak a fellépései. Gyakran kísérte őket fesztiválokra, fellépésekre, sőt, még tv-felvételre is. Kalandnak fogta fel a munkáját, élvezte, hogy Sopronba, Kecskemétre és más városokba utazik velük, nem volt számára teher a sok szervezés, egyeztetés.
Próbáikon, foglalkozásaikon ugyan nem kellett részt vennie, de sokszor ügyelt esténként. Ez őt nem zavarta, sőt, kifejezetten élvezte a nyüzsgő, színes világot. Szinte minden este bent maradt zárásig a házban, s csak aztán baktatott haza a város túlsó végében levő albérletébe, miután bezárták a kapukat.
Idegen volt neki a város, nehezen szokta meg ridegségét, amely nemcsak a számára ismeretlen utcák, épületek összességét jelentette, de idegen volt számára az ott élő emberek mentalitása is. Gyanakvással figyelték őt, az idegent, úgy érezte, közvetlen munkatársain kívül nem fogadták be.
Egy hideg téli napon az igazgató behívatta magához az irodájába.
– Elvtársnő, meg vagyok elégedve a munkájával, de figyelmeztetnem kell, hogy egyvalamit nem tűrök el a beosztottaimnak! Ha egymás között létesítenek nemi kapcsolatot.
Marcsi nyugodt volt, neki, bár mindenkivel szemben barátságosan és nyíltan viselkedett, a férfi kollégákkal is, nem volt senkivel sem intim kapcsolata. Vőlegénye katonai szolgálatát töltötte, leszerelése utánra tervezték esküvőjüket.
De az igazgató folytatta:
– Tegnap este be kellett jönnöm a házba, az irodámban felejtettem egy fontos szerződést. A fotóklub szertára mellett mentem el és onnan egyértelmű zajokat, hangokat hallottam kiszűrődni. Egy aktus hangjait! Mivel magácska volt az ügyeletes, és senki más nem tartózkodott a házban, kire gondolhatnék, ha nem magára?
Marcsi megdöbbent, majd felháborodottan kifakadt: – Ez képtelenség! Bizonyítsa be, hogy én voltam!
Az igazgató sunyi tekintettel nézett rá: – Bizonyítsa be, hogy nem maga volt!
Patthelyzet a javából!
Szótlanul fürkészték egymást néhány pillanatig. Marcsi fejében megfordult, hogy felpofozza a főnökét, de ezt az ötletet hamar elvetette. Ám a java még ezután következett.
Karcsi, a főnöke az ajtóhoz lépett, megfordította a kulcsot a zárban.
– Van egy módja annak, hogy ne csináljak ügyet a dologból, hogy magácska ne kapjon fegyelmit. Ára van a hallgatásomnak, és azt most itt leróhatja.
Marcsi pár percig csak nézett rá, nem akart hinni a szemének és a fülének, de főnöke már a sliccét gombolgatta, hogy egyértelművé tegye, miről van szó. A férfi önelégült képet vágott, de elkövetett egy hibát: a zárban benne hagyta a kulcsot, nem tette zsebre. Talán nem számított rá, hogy a préda ellenállást tanúsít majd.
Marcsi felháborodottan félrelökte őt, kinyitotta a bezárt ajtót és kirontott a szobából.
Még aznap beadta a felmondását.
Gyorsan talált magának munkát a közelben, egy kis falu klubkönyvtárának lett a vezetője. Egy gondnoka volt, meg egy beosztottja, rengeteget dolgozott, el is feledkezett a kellemetlen incidensről.
Néhány év múltán egy szakmai továbbképzésen találkozott egykori kolléganőivel. Egyikük kérdésére, hogy miért lépett ki olyan váratlanul, elmesélte nekik az igazgatóval történt affért. Mint kiderült, nem ő volt az egyetlen, akivel főnökük így próbálkozott. Volt, aki bele is ment, és lerótta a hallgatás kisebb-nagyobb árát.
Míg aztán egy új kolléganő, aki híresen szép, jó alakú nő volt, gyönyörű fekete hajzuhataggal és kellő öntudattal, bosszút állt. Feljelentette a basáskodó, erőszakoskodó főnököt. De az megúszta, felfelé bukott. A pártbizottságról utána nyúltak. Fényes karriert futott be aztán egészen a rendszerváltásig, amikor is váratlanul nyugdíjazták.
Csak nosztalgiázó, söröző társaságokban idézik fel őt és a történetét.
Ott, a tavaly nyári kockás abroszos emlékidézés közben az asztal körül ülők közül valaki tudni vélte, hogy Karcsi meghalt. Könnyet ugyan nem hullattak érte, csak egy újabb kört rendeltek a pincértől az emlékezetére.
Így szelídül anekdotává minden régi történet, élmény és sérelem.
Hozzászólások