A nagyváradi anyakönyvi hivatalban
1986 nyarán végre összeeskettek bennünket a polgármesteri hivatalban. Házassági tanúim: Galbács Pál és Sinka Dezső, egykori osztálytársam:
Augusztusban jelentkeznem kellett a kolozsvári magyar konzulátuson. Ebből az alkalomból meglátogattam Makkai tiszteletes fiát, Jánost is. De épp akkor kirándult valahol, így nem találkozhattam csak a feleségével, Ildikóval. Utána következett a petrozsényi Varga Jóska, s
Varga Jóskánál Kolozsváron
miután nem tudtam elintézni minden ügyet a Konzulátuson, Jóskánál töltöttük két éjszakát a monostori városnegyedben.
– Ha már eljöttünk Kolozsvárra, látogassuk meg a nagynénémet, Ferenczy Júliát meg a református püspököt – indítványoztam Juditnak.
– Itt él a nagynénéd? Ezt most hallom először. Hol lakik? Mivel foglalkozik?
– Festőművész és illusztrátor. Ha jól emlékszem a Dolgozó Nő és Utunk folyóiratnak is dolgozott. Amúgy szinte semmit sem tudok róla.
Elballagtunk hozzá is. Ott lakott valahol egy Farkas utcai ház első emeletén. Amikor beléptünk, máris ránk ugrott két macska. De akadt belőlük még vagy húsz. Ott szaladgáltak összevissza a lakásban.
– Sicc! Kit keresnek? – kérdezte tőlünk egy borzas ősz hajú öregasszony.
Ferenczy Júlia: Portré
– Ferenczy Júlia művésznőt. Én vagyok Nagy Pali, a kajántói lelkész fia és Juli néni unokaöccse. Ő meg a feleségem, Juditka.
– Igen? Üljetek le! – kínált hellyel egykedvűen. – Szeretitek a kompótot?
Kicsit elbeszélgettünk, aztán inaltunk gyorsan kifelé.
– Ennyi macska egy helyen! – szörnyülködött Judit odakint. – És az a bűz! Az biztos, hogy ide sem jönnék másodszor.
– Ja, ráadásul úgy kezelt, mintha nem is lennénk rokonok.
– Miért nem kértél tőle egy képet emlékbe? Láttad azt a rengeteg festményt a szobában? Egyet nyugodtan adhatott volna nekünk is.
– Csakhogy nem adott, én meg szégyelltem kérni, ez az igazság.
A püspök úr már szívélyesebben, egy szál ingben fogadott. Amint meglátott, izgatottan kezdte húzogatni magára a zakóját, hogy megadja az illendő tiszteletet a vendégnek.
Bemutatkoztunk, és én közöltem vele, hogy Magyarországra települök, előtte azonban személyesen is meg akartam ismerni.
– De hát mi már ismerjük egymást. Egyszer meg is látogatott a tanár úr.
– Ismerni ismerjük, de csak levélből. Aki a főtiszteletű urat meglátogatta, az a bátyám, Albi volt – szégyelltem el magam, amiért ennyien járunk koldulni ehhez a derék lelkészhez. – Én az öccse, Pali vagyok, akinek azt az 500 lejt tetszett küldeni az elmúlt karácsonykor.
– Milyen 500 lejt? Hopp, emlékszem! Tehát ön az egykori barátom legkisebb gyermeke.
– Na, mi a véleményed a püspökről? – kérdeztem utóbb Judittól.
– Kedves, egyszerű úriember. Tényleg édesapád barátja volt?
– Osztálytársa, násznagya és egy kicsit a riválisa is, ugyanis a baráti körükben László Dezsőre és édesapámra, nem Nagy Gyulára néztek fel leginkább. Többen meg is jósolták, hogy egyikükből egyszer még biztosan püspök lesz.
Miután úgy tűnt, minden okmányt beadtam, elérkezettnek láttam az időt, hogy visszaszolgáltassam lakásomat az államnak. Minden további nélkül visszavették, sőt, még a törlesztésre fizetett pénzt is visszaadták. Most már pénzem is volt, meg is telt vele a kistáskám.
– Jé, mennyi pénz! – pillantotta meg egyszer Egi a bankókat, és persze mindjárt kívánt is magának valamit.
Megtagadtam a kérését. Ma sem tudom eldönteni, helyesen vagy helytelenül cselekedtem. De hát féltem, túl nagy bizonytalanságban és állandó anyagi gondok közt éltem ahhoz, hogy akár egy rend ruhát is merjek vásárolni a fiamnak.
– Smucig vagy, smucig, smucig! – csörtetett ki vérig sértődve a szobából.
Ezt most megjegyezte magának – állapítottam meg szomorúan, és amilyen hajthatatlan jellemű, valószínűleg a mai napig is neheztel rám emiatt.
Szóval visszakaptam a pénzemet. Csupán az volt a probléma, hogy ennyi pénzt nem vihettem át a határon. Mit tehettem, levásároltam az egészet. Vettem rajta ágyneműt, inget, jégeralsót, cipőt, irhabundát, arany ékszereket stb. Majd elszállíttatom a sógorral, aki egy utánfutós Wartburggal jön majd értem Váradra. Ebből a pénzből fizettem vissza azt a kölcsönt is, amit a gyerektartás rendezése végett kértem annak idején Jancsitól. Ezután mindnyájan: Jancsi, 18 éves nagyfia, Judit meg én elutaztunk Petrozsényba. Ennyivel tartoztam a nagymamának, hiszen ki tudja, látjuk-e még egymást valaha. Hanem a lakásba elég nehezen lehetett bejutni. Elég sokáig dörömböltünk, amíg Albi beengedett bennünket. Szegény nagyot hallott, najma úgyszintén, ráadásul az ajtózár is vacakolt, alig bírták kinyitni.
– Szervusz, Albi!
– Pali! Najma, Najma, Pali van itt Váradról!
A szobából sovány, összetöpörödött asszony tipegett ki botra támaszkodva.
– Ki az?
– Mi vagyunk: Jancsi és Pali – öleltem át az öregasszonyt. – Eljöttem meglátogatni, mielőtt Magyarországra utaznék.
Elbeszélgettünk vagy félórát, utána ugyanúgy menekültünk innen is kifele, mint Juli nénémtől Kolozsváron. Nála a macskák, nagymamánál meg a piszok, pisi és egyéb szagok kergettek az utcára.
– Holnap ismét eljövünk – kiáltotta oda Jancsi najmának, és aznap éjjel bizony nem nála, hanem a posta melletti szállodában aludtunk.
Azaz aludtunk volna, ha néhány reggelig ricsajozó szállóvendég és a szúnyogok nem akadályoztak volna meg ebben. Fura! Hogy kerültek szúnyogok Petrozsényba, amikor azelőtt hírük-hamvuk sem volt ezen a vidéken. És maga a város is évről évre változik. Ez a hotel például, amelyben most megszálltunk, korábban nem is létezett. Helyette kiterjedt, gyönyörű park zöldellt, Petrozsény egyik büszkesége. Na, és mi lett belőle? A fák nagy részét kivágták, a telket meg beépítették. De nemcsak a parkot tüntették el szinte máról holnapra, hanem a városka egyéb épületeit, sőt utcáit, köztük a Calea Romană utcát is. Ekkor dugták Albit és najmát ebbe a kétszoba-konyhás skatulyába.
– Macskák, pisi, szúnyogok – fintorgott Judit, aki bizonyára nemigen szokhatott Kecskeméten effélékhez. – Kicsit sok ez nekem egyszerre.
(folytatjuk)
Hozzászólások