Elhunyt Bódis Irén színművész. 86 éves volt. Betegségét türelemmel és méltósággal viselte. Tavasszal még tapsolt neki a Pécsi Harmadik Színház közönsége.
Bódis Irén a POSZT-on 2009-ben (Fotó: Tóth László)
Irénke meghalt. Nehéz leírni, s kimondani. Hisz ő maga volt az élet, a derű, a mosoly. Ahogy jött a színházba az előadás napján, boldogan, hogy aznap este játszhat! Mert szerette a színpadot, a kollégákat, s a közönséget. És tisztelte a színpadot, a kollégákat, s a közönséget. A szakma iránti alázatot tőle igazán elleshették, akik akarták. Irénke tudta: nem a megtanulandó szöveg mennyisége jelzi a karakter súlyát, fontosságát. Ha egymondatos szerepet kapott, akkor abba sűrített bele egy egész sorsot. Színpadon is, filmen is. Ezért is szerették a rendezők. Több mint 90 filmben játszott, negyven rendezővel dolgozott, köztük Bán Frigyessel, Bacsó Péterrel, Gyöngyössi Imrével, András Ferenccel, Palásthy Györggyel, Sándor Pállal, Grunwalsky Ferenccel és Szabó Istvánnal. Oscar-díjas rendezőnk hat mozijának képkockái őrzik alakítását. Irénke 1973-ban forgatott vele először, a Tűzoltó utca 25. című filmben, aztán a Budapesti mesékben, s a Redl ezredesben, majd az Édes Emma, drága Böbe, A napfény íze és legutóbb Az ajtó című alkotásban. Nagy izgalommal készült ezekre a feladatokra, e két utóbbi film kedvéért angolul is megtanulta a szövegét. S hogy a kiejtése megfelelő legyen, az unokái segítségével gyakorolt. Nála a hitelességen nem eshetett csorba. Pontos volt és megbízható.
Csirkefej
1953-ban kapott diplomát a Színművészetin, s attól kezdve nyugdíjba vonulásáig hűséges maradt a Pécsi Nemzeti Színházhoz, melynek örökös tagjává választotta a társulat. Ritkán vágyott szerep után, egyedül Szent Johanna megformálására várt hiába. Örült volna egy-két Moliére-vígjátéknak is, mert úgy érezte, a humorát nem tudta a színpadon megmutatni. Drámai erejét annál inkább.
Szappanopera
A Pécsi Harmadik Színház közönségét is megajándékozta több emlékezetes alakítással: Spiró György Csirkefejének vénasszonyaként éppúgy, mint az itt ősbemutatóként színre vitt Szappanoperában; vagy Füst Milán: Boldogtalanok című tragédiájában, aztán Sultz Sándor: Mal’haba című darabjában, s nálunk játszott abszurdot is egy Beckett-drámában, A játszma végében. A 80-as évek közepén Fordított esztendő című gyermekelőadásban is színpadra lépett.
A játszma vége című előadásban, Barkó Györggyel
Minden ősszel, amikor indul az évad, hosszabban is elbeszélgettünk. Mesélt egykori tanárairól és osztálytársairól, akiknek elvesztését az utóbbi időben különösen fájdalmasan élte meg. Mégis, minduntalan a rá jellemző bölcs belátással nyugtázta az idők múlását. ,,Ez a pálya gyönyörű – mondogatta –, még a kudarcokkal együtt is. Egyetlen percét sem bántam meg, mindig annak örültem, ha dolgozhattam. Sok szép élményt adott a színpad és a film, de ahhoz, hogy Pécsett maradtam, a közönség szeretete is hozzájárult. Amíg ésszel és erővel bírnám, szívesen vállalnék újabb feladatot. De őszintén mondom: ha így fejezem be, akkor is gyönyörű volt!”
Irénke utolsó szerepét a Pécsi Harmadik Színházban (s egy ideig a Pesti Színházban is) Spiró György keserű komédiájában, a Príma környékben játszotta: tolókocsis némaszerepe erőteljes színészi jelenlétet követelt. Most a kocsi üres; a piros, kötött sapka árván pihen rajta. Irénke! Miért késel? Te nem szoktál…
(Szöveg és képek: Pécsi Harmadik Színház)
Hozzászólások