105 évvel ezelőtt született Faludy György
Vajda Albert
Faludy György nemcsak költő volt, hanem olyan is, amilyennek az ember egy költőt elképzel. Kalandor és humanista egy személyben. Tudós és lator.
Micsoda élet: a húszas-harmincas évek legendás Budapestje, kosztolányis-karinthys kávéházakkal, egyetem Bécsben, Grazban, Párizsban, majd emigráció – vagy csavargás –, Franciaország, Marokkó, Amerika, harcok a Fülöp-szigeteken és Pápua Új-Guineában, majd Recsk, 1956, Ausztria, Latin-Amerika, Anglia, Málta, Kanada, majd újra Magyarország. Mindez a szabadság és az erotika bűvöletében. Vagy, másképp: Faludy mint Villon, Faludy mint Pannóniába delegált amerikai kém, aki Edgar Allan Poe és Walt Whitman századosoknak küld jelentéseket a szocializmus állásáról, Faludy mint politikai fogoly, aki töredelmesen bevallja, hogy Pietro Aretino és De Sade kommunista filozófusok műveit kölcsönzi a börtönkönyvtárból, Faludy mint filosz és professzor, aki Chicagótól Reykjavíkig végigtanítja az egyetemeket, persze a magyar univerzitások kivételével, ahová nem engedik be, Faludy mint csábító és csábított, amint megízlel mindennemű érzéki gyönyört, melyről a világ költői valaha áradoztak, Faludy, a becsmérelt és lefitymált költőcske, Faludy, az ünnepelt költőfejedelem, az ország visszakapott kincse, Faludy, a renitens, aki kimaradt a szocialista irodalomtörténetből és irodalmi értékrendből, Faludy, József Attila kortársa, a szinte klasszikus, akit a kommunizmus utáni kánonból is ki akarnak hagyni.
Faludy György ugyanis a rendszerváltás után hazatérhetett, sokára bár, de 2006-ban a klasszikussá válás fő feltételének is eleget tett, ám művészete azóta sem került az őt megillető helyre a kánonban. A magyar irodalmi értékrendre jellemző, hogy nemcsak az életművet veszi figyelembe, hanem az alkotó „közéleti tevékenységét” is. Ám hiába a vaskos életmű, a hatalmas humanista kultúra, a nagyszerű versek és prózai művek, a hosszú évtizedekig tartó küzdelem a magyar és a világkultúra érdekében, hiába a példátlan népszerűség és a hihetetlenül széles körű olvasótábor – az uralkodó kortárs kritika nagyjából semmibe vette a magyar irodalom matuzsálemét. Hogy Faludy kimaradt a szocialista irodalmi kánonokból, érthető. Viszont érthetetlen, hogy azóta sem hajlandó senki kezdeményezni az irodalmi térkép átrendezését, pedig azon mintha még mindig a „Magyar Népköztársaság” szerepelne; nem hajlandó senki az utolsó magyar humanista nevét odabiggyeszteni a legnagyobbak névsorához.
Pedig a tudós és kalandor Faludy életműve a magyar irodalom egyik legfontosabb fordulópontja: a legátütőbb kitörés egy többszázados, politikai, társadalmi és vallási ideológiák korlátozta irodalmi rendből és felfogásból, a legfontosabb nyitás a világirodalom azon beszédmódja felé, mely a legidőtállóbbnak bizonyult, a legsikerültebb keresztezése nemzetinek és egyetemesnek. Szinte egy évtizede távozott közülünk, azóta még egy kismonográfiát sem írtak róla, legfeljebb bulvárba hajló fércműveket. Kritikai kiadásról nem is beszélve.
Egyelőre – szerencsére nem sovány – vigaszként ott van az olvasók rajongása, amely végigkísérte Faludy pályafutását, a rajongás, melyet nem tudott megakadályozni sem a betiltás, sem a művekhez való nehéz hozzáférhetőség, majd később a bulvár világában való meghurcoltatás sem, és melyet nem befolyásolt a kánon urainak ellenkezése vagy közömbössége, és amely a halálával sem múlt el. Végtére is ez a legtöbb, amit egy költő elérhet, hiszen az irodalom az olvasókért, és nem a kritikusokért van. Mégis, Faludy „feldolgozatlansága” a magyar irodalmi szakma egyik szégyen
Forrás: Magyar Idők
Hozzászólások