A pécsi Szivárvány Gyermekház irodalmi pályázatot hirdetett általános iskolásoknak az idén, október hatodika előtt, „Tűnődések egy sétányon” címmel: emlékező-emlékeztetőt az aradi vértanúkra.
Már a címében is megmutatta magát a szándék, amire rácsodálkozva beleolvastam a dolgozatokba, és amiért most itt is szóvá teszem. Varga Ferenc igazgató úr és munkatársi gárdája nem feleltetni akart, iskolás, tankönyvi ismeretek után kutakodva, hanem megszólaltani azt a tárva-nyitva álló gyermeki világot, amit – Pilinszky szavaival – „átjár a mindenség huzata”. Amiben éppen azért nem használódott el még a tiszta levegő, se a mindenáron megfelelni akarás lihegő igyekezetében, se valami gyanakvón óvatos elfojtása miatt a kikívánkozóknak. Tudták a kigondolók jól, hogy a gyerekek – ahogy a felnőttek is – önmaguknak mondják el a legfontosabbakat, nem másnak, és nem a mások kérdésére, hanem arra, amit maguk tettek föl önmaguknak. És akkor az már nem felelet, amit osztályoznak a végén, hanem vallomás, amit maga a szóló minősített már akkor, mielőtt kimondta. Mert azt mondják a legjellemzőbb emberi megnyilvánuláshoz – a beszédhez – jobban értők, hogy a muszájválaszokban legtöbbször csak az „elvárt” jelenik meg, önmagát illegetve, de ha magunkhoz szólunk, mi vagyunk a kérdés és a felelet is.
Ilyesmik után kutattam a gyerekmunkákban, és amikor éreztem, hogy tanáraik hagyták őket beszélni, érzékeltem a biztatásukat, láttam a legszebb, a legvalamitérőbb szándékát a tanári segítésnek, azt, hogy könyvet adtak a gyerekek kezébe a szélesebb horizontú körültekintéshez, nem mankót – elkezdtem összeszedni a szebbjét, hogy másoknak is megmutathassam, és letehessem a szobrok talapzatára csokornak hatodikán.
Halljuk gyakran emlegetni büszkén, hogy talán ez az egyetlen út, utca, sétány a világon, a miénk, ez a pécsi, amelyik a nevüket viseli: az aradi tizenháromét, a vértanúkét. Mondjuk is szívesen az idelátogatóknak, sokszor úgy, mintha a saját vállunkat veregetnénk. De felnőtt ember nehezen mondaná ki, amit Mikó Alexandra, a Bártfa utcai iskola nyolcadikosa mondott úgy, mint hogyha gyónna: „Elég nagy illetlenség az, hogy itt élek Pécsen kiskorom óta, és nem tudtam a sétányról. Szégyellem is magam emiatt.” Én akkor gondoltam volna valami másfélét róla, ha nem tudja kimondani. Így örültem inkább, ha nem is annak, amit mondott, de annak igen, hogy megtette. Meg annak is, hogy „zseniális” ötletnek tartja, hogy éppen itt, a Barbakán és a középkori várfal közelében, ilyen történelmi emlékek között jelölték ki helyét az emlékezésnek a város vezetői. Én meg az ötletét tartom jónak, hogy az aradi tragédiát tárgyaló történelemórákat itt tartsák meg az iskolák – ha lehet – a vértanúk útján, a szobrok közelében. Azt a „megrendítő, de fölemelő érzést, hogy ilyen hőseink voltak” – ahogyan Káldy Júlia, a Jurisics Miklós utcai iskola hetedik osztályos tanulója írja – valóban mélyebben lehetne átélni itt, szemben a szobrokkal. „S hogy nemcsak én érzem így, bizonyítja, hogy október hatodika környékén virágba borul a sétány” – teszi hozzá nagyobb nyomatéknak. Összekapcsolódik benne a látvány az olvasmányélménnyel, a búvárkodó tájékozódással, ami még a megörökítés hogyanjára, a művészek munkájára is kiterjed, abban is keresve a válaszokat sokasodó kérdéseire. Mert ahogy írja: „Bennem röviddel ezelőttig, ahogy a köztudatban is, a tábornokokról csak a haláluk ténye élt. Nevüket se igen tudtam.” De most már a művészek közül is többét ismeri, köztük a Pécsett élő és alkotó Rétfalvy Sándorét, Trischler Ferencét, akikkel felnőtt korára talán személyes ismeretség is összeköti majd.
Ilyenkor érzi az ember igazán, milyen messzire vezethet egy rövidke út is, ha még nem fáradt-fásult, hanem érdeklődő korában teszi meg az első lépéseket rajta fiatalon. Még egy hatodikos gyerekember is – mint Csizmadia Szimonetta, aki a Felsővámház utcai iskolából indult el ilyen kérdésekkel a lelkében, hogy kire, mire gondolhattak a mártírok, mit érezhettek az utolsó pillanatokban, hogy miért kell meghalniuk, vagy ha már meg kell, miért nem eshettek el a csatatéren. Szinte mindegyik írásban ott vannak ezek a kérdések. Az a csodálatos a válaszokban – a maguk kérdéseire adottakban –, hogy szó szerint megegyeznek még a szavak sorrendjében is azzal, ami negyedfélszáz esztendeje hagyta el az ajkát egy nagy költő-hadvezér-hazafinak – Zrínyi Miklósnak – válaszul a maga kérdéseire, örökségképpen hagyva ránk: „Harcolnunk peniglen nem akármi okért kell, hanem feleségünkért, gyermekeinkért, szerelmes keresztyén hazánkért.” Így kapcsolódhatott össze, ilyen láthatatlan szállal minden fontos dolog, tett és szándék, aminek emberi gyökerei voltak, s válhatott összekötő erővé, századok, évezredek fölött is átívelve, ember és ember között, mindenkor. Ezért emlékeztette Szimonettát is az aradi tragédia a golgotaira, s került egymás mellé bitó és kereszt a képzeletében, mert a másokért elszenvedett halál emelte mind a kettőt mindenek fölé.
Nagy Blanka, a második Vámház utcai hatodikos meg ilyeneket kérdez önmagától: „Tulajdonképpen miért is kellett, hogy szabadságharc legyen?” „Miért is vállalták a halált a tábornokok, hiszen nem volt kötelező és több közülük nem is volt magyar?” „Miért is csináltak róluk szobrot?” Azt hiszem, tudja ösztönösen, amit az igazi értők mindig is tudtak, hogy az ész rendszerint azt mondja meg, mit kell elkerülni, de hogy mit kell tenni, azt csak a szív tudja. És ha nem is hallotta még, ismeri azért a nagy törvényt, hogy „a víz szalad – a kő marad”. Ezért állít emlékköveket az ember évezredek óta: kapaszkodónak. Buják Alexandra, a harmadik hatodikos a Vámház utcából pedig ezt vitte magával a sétányról: „Szeretek arra sétálni, mert akkor el tudok gondolkozni azon, hogy mit jelent ez a szó, hogy szabadság, és hogy mit jelent magyarnak lenni.”
Gráf Tamás, a Pécsi Református Kollégium nyolcadikos diákja – a pályázók között az egyetlen fiú – elsősorban a szabadságharc hadi eseményeit kíséri figyelemmel, és noha bukásra, tragédiára, nemzeti gyászra emlékezik, írásában mégis a dicsőség, csodálat, büszkeség, örök példakép, függetlenség szavak szólnak leghangosabban, meg a végkövetkeztetés: „A szabadságért semmi se drága. Ezt az örökséget hagyta ránk a múlt. Ezt az örökséget pedig csak tisztelni és becsülni lehet.”
Elismerésnek szántam ezt a néhány mondatot, örömöm kifejezésének, köszönetnek – nem ismertetésnek, nem leltárnak és főleg nem rangsoroló értékelésnek. Csak örültem az ötletnek, a vállalkozásoknak, mert úgy érzem: valami elkezdődött velük.
De ezt az örömet is szebben mondja ki munkájában Gyurasics Dorina, a Bártfa utcai iskola nyolcadikos pályázója: „Úgy tapasztaltam, hogy az ezredforduló tájékán az emberek újra tudtak örülni az ünnepeknek, nem tartották üres, unalmas kötelességnek az azokon való részvételt. Újra fel tudtak nézni olyan emberekre, akikben példaképet láttak.”
Adja a Sors, hogy mostantól mindig így legyen!
Hozzászólások