Bogádi Kis György írásai

A „muss sein”-ból magyarított muszájban nemcsak az idegent üldözte a nyelvtisztító buzgalom már kisdiák koromban is – amikor még azt sem nagyon értettem, mi bajunk vele -, hanem a feleslegeset is, merthogy van rá jó magyar szavunk: a kell.

Régóta gyanítom, jó ideje tudom is már, sőt hittel vallom és prédikálom is, hogy élmények nélkül szavak nem teremnek. Körül kell ölelje ahhoz lelkünket a világ érzelemmel, jóval vagy rosszal, de egy pillanatra mégis megállni, megdöbbenni vagy rácsodálkozni késztetővel, hogy egy új szó, egy még eladdig nem volt, de lenni kell erejű megszülethessen és megüljön a nyelvünk hegyén nem csupán másnak, sokadiknak, de örömnek is.

Lehet, hogy jó volna többet tudnunk a világról és önmagunkról is, de hogy boldogabbak lennénk tőle okvetlenül, azt egyre kevésbé hiszem. Még az egyáltalán tudhatók sokasodását is gyanakvással nézem, pedig micsoda kevéske jut el hozzám abból is! Mert azt látom, a tudományos kutakodás is visszahőköl néha, amikor rádöbben, hogy korán kiáltott heurékát, ha egy-egy üstökösfénnyel jött vadonatújnak az arcáról lehull a maszk, és az igazi – az öröktől való – rávicsorog.

Szeretjük a kitaposott ösvényeket, még a gondolkodásbélieket is. Vagy talán azokat kiváltképpen. Mert nem kell a fejünket kapkodni ide-oda közben. Tudjuk, hogy az előttünk jártak régen elkotorták már a lábunk elől a botlató göröngyöket; föltornyozva az út szélén szegélynek, hogy lelépni se tudjunk róla, ha elméláznánk.

Akár képzelem csak, hogy tudok valamit valamiről, akár tudom, hogy az csak képzelet; egyvalaminek a két vége az. Olyannyira, hogy ha az a valami bot volna és rámhúznának vele – kétszeresen fájna. És méltán, mert akármelyik vége táncolna rajtam a botnak, rászolgáltam.

Eredetileg az lett volna a címe ennek a neve sincs nemtomminek, hogy „Hólapátot vegyenek!”. De már amikor elmeséltem barátaimnak az élményt, a papírra kívánkozót, akkor is látszott, hogy nemcsak az van benne, amire a szavak rámutatnak: a tél, a lapát meg a hó.

A szándékot a szó könnyen elfedi, de közös gyermekük, a tett – akárkié is az -, ha közöm van hozzá, az én hangomon szól szótalan is; értékét az én hitem adja, üzenetének tiszta vételére az antennát én állítgatom. Csak a szépelgő szándékok fecserésznek folyton, akkor is kölcsönszavakkal – mint ripacsok a jelmezben.