Akár képzelem csak, hogy tudok valamit valamiről, akár tudom, hogy az csak képzelet; egyvalaminek a két vége az. Olyannyira, hogy ha az a valami bot volna és rámhúznának vele – kétszeresen fájna. És méltán, mert akármelyik vége táncolna rajtam a botnak, rászolgáltam.
Már azzal is, hogy azt a kevéskét, amit belémvertek a padban a mestereim, inkább csak hittem tudásnak, nem néztem utána, nem jártam körül később sem. Amit meg már akkor is hitnek tudtam, noha igazítottam rajta itt-ott képzeletben, úgy őrizgetem abban a nagy összevisszaságban a homlokom mögött, ahogyan a kinőtt gyerekkori játékokat: nem játszani tartogatom már, de nem dobálom el. Mint ahogy semmit se, amihez hajdani örömök bilincse köt. Hátrafordulni szeretek néha, hogy jobban lássak, de hátat fordítani nem. Senkinek és semminek. Úgyis jön velem tovább minden, ami volt, mert én vagyok az is, aki voltam.
Tovább már félve mondom, pedig valahogy muszáj lesz, mert arról szeretnék beszélni, hogy okkal vihogott-e a világ szegény Berkeley püspökön, a filozófuson, aki nem meghökkenteni akarta korát kétszázötven éve, hanem csak gondolkodott, amikor olyasfélét mondott nagy szigeti magányában, Írországban, hogy a világ nem létezik, csak a tudatunkban él. Tudósabbul mondta, persze, nem ilyen mezei módon, ahogy én raktam el magamban a többi közé, de azért nem bitangoltam el én nagyon messzire tőle, azt hiszem. Mert…
Mert ha úgy volna, ahogy a gúnyolódók hiszik, szakasztott egyforma világnak kellene lennie minden fejben. Aztán mégis mi van? Hatmilliárdféle van, mert most nagyjából annyian vagyunk. Hát még ha nem akarunk akkorát markolni, mint a világ, amit fölfogni se tud senki emberfia! Az, aki egyiknek angyal – noha olyat sose látott –, a másiknak lehet boszorkány – hiába mondta Kálmán királyunk, hogy azok pedig nincsenek –, egy harmadiknak lehet még annál is rosszabb. Miközben az, akiről ezerfélét képzelünk: egyféle. De mire megy vele, ha senki se látja annak, aminek magát képzeli? De ha csak képzeli ő maga is, akkor van ennél még riasztóbb kérdés is, a filozófusé: az, hogy létezik-e egyáltalán.
De most már kell valami jót is mondani erről a legszebbek közül való emberi képességről, erről az istenek ajándékáról: a képzelőerőről, mert olyannak kezd látszani, mintha valami szellemi ringyó volna, és úgy riszálná magát a megrendelő szájíze szerint, hogy öröme teljék benne, ha már fizetett. A képzelet nem képzelgés, nem beteg agyműködés, aminek egy ábrándvilág a szülötte; a képzeletét működtető ember nem légvárakat építő álmodozó, nem rémképekkel küszködő fantaszta. A képzelet a valóság elemeiből építkező teremtő tevékenysége a léleknek, minden alkotás alapja, a megismerés iránytűje, azt hiszem, még az életünknek is.
Mert akár teremtettnek tekinti valaki a világot, benne az ember is, akár az evolúció mai fokának, állapotának, termékének, sok ismeretlenbe, még nem tudottba botlik óhatatlanul, aminek a hézagait valamilyen magyarázattal ki kell töltenie, hogy kerek legyen. De ha nincs elképzelése a lehetségesről, a valószínűről, megáll a tudomány. A képzelet még a tudósok agyában is megelőzi a realitást. De a képzelet szülte terveknek valóságelemekből kell összeállniuk, hogy valósággá válhassanak az új születésben. De ami nem a képzeletben fogan, meg nem születhet az.
Ez a címbeli kérdés nem arra utal, amiről beszélek. Nem is kérdés igazából, a kérdőjel ellenére sem, hanem ráripakodás valakire, számonkérő szándékú, letorkolás, támadó élű felelősségrevonás, lekicsinylés. A kiejtésben, a hangerőben ilyesmi van benne, fölkiáltójelesen: „Ki vagy te!”, „mit gondolsz magadról!”, „mit hittél!”. És sokféle más is úszkál a fogalom körül, mert sok összetevője van: rokona a gondolat, a hit, még az akarat is. Kapcsolataink, terveink, céljaink, sikereink és sok-sok minden más függ attól az utolsó pillanatig, hogy milyennek képzeljük el azt a saját, kicsi, külön világot: a miénket.
Ezért mondják sokan, hogy akarat talán nincs is, mert amiről nem tudom elképzelni, hogy meg lehet csinálni, ahhoz hozzá se fogok, nemhogy erőfeszítésre tudnám sarkallni magam. Az „akarom”, a „merem” mögött ott kell állnia a képzeletnek, mert nélküle üresen konganak a szavak, nincsen fedezetük. A földre fektetett pallón végig tudok menni akárhányszor anélkül, hogy mellélépnék, de ha két torony közé emelnék, rá se merném tenni a lábam. Pedig fizikailag képes lennék rá ugyanúgy, mint a földön, de mert nem tudom elképzelni, hogy baj nélkül átérek, nem vállalnám semmi pénzért, hírért, dicsőségért. A légtornászoknak a képzeletük jobb a miénknél, nem az úgynevezett ügyességük. Ezt érzékeljük lentről bátorságnak.
Ismerős a fafaragó-pásztor hályogkovács esete, aki addig szabadította meg az öregedő szemeket a homályos látástól a bicskájával, amíg végig nem nézett egyszer egy ilyen műtétet a klinikán. Aztán soha többet nem próbálta meg. Pedig az ügyes keze, bicskája, sok tapasztalata megvolt akkor is, csak az nem, amiről beszélek. Nem tudta elképzelni, hogy sikerül.
Az a másik pásztor, a császárkori Itáliában, el tudta képzelni. Amikor a mellette vonuló hadból odakiáltották neki – a szálfa termetű nagyerős legénynek – tréfálkozva, olyanformán, ahogy Toldinak a nádor katonái azt, hogy „Bajtárs! mért nem jősz Budára? Ily legénynek, mint te, ott van nagy ára” – jóslatnak fészkelte be magát a fülébe a szó. És lassan már a birkái bégetését se hallotta, csak azt, és otthagyta a nyájat, beállt katonának, ahol ő lett a főverekedő, majd egyre nagyobb parancsnok is. Amikor aztán végigjárta az utat fejben a trónig: nem merték nem megválasztani Rómában császárnak.
Mindegy, hogy mennyire igaz a történet, a tanulsága akkor is az, ha meg se történt: csak azzá lehet akárki, aminek magát el tudja képzelni. Még a jócselekedeteknek is egyetlen természetes indoka, ereje a jót tevő öröme – olvasom valahol. Az, hogy el tudja magát képzelni olyannak, akinek öröme telik abban, ha ad. Egy ilyen, markát tartó, éhes világban mért is tenne másért valaki jót?
Az ajándék is attól szép, hogy annak látom, másképp verés tud lenni a jó is.
Hozzászólások