A szándékot a szó könnyen elfedi, de közös gyermekük, a tett – akárkié is az -, ha közöm van hozzá, az én hangomon szól szótalan is; értékét az én hitem adja, üzenetének tiszta vételére az antennát én állítgatom. Csak a szépelgő szándékok fecserésznek folyton, akkor is kölcsönszavakkal – mint ripacsok a jelmezben.
De ha a ki sem mondott szó és a gondosan elrejtett szándék – a még csak nem is jelzett – úgy simul egymáshoz, és válik eggyé a megvalósulásban, hogy legtisztább belső önmagát adja segítő kéznek, hitnek, erőnek, adományul a rászorultnak, akkor az már nem is tett csupán, hanem aminek a szómagyarázat a teremtő akarat eredményét mondja: alkotás. Nemcsak műve az embernek, de maga a Mű.
Nem ez, ami itt ül a kezemben most, riadalom múltán okafogyottan, s amit mégis kabalaként szorongatok. Nem. Ez csak a jele annak: egy kicsi műanyag pingvin, ami első ránézésre játékszernek látszik. Hét éve bújt ki egy Kindertojásból meglepetésül a kisunokámnak, s ment el kapaszkodónak, biztonságot nyújtó, erőt adó amulettnek a bajban hamarosan. Mert éppen akkor érkezett, amikor a legnagyobb szükség lett rá, Zsófi vakbélműtétekor.
Volt ott ugyan minden a műtőben, ami kellett – még sebész is -, csak éppen pingvin nem. Pedig tudni való, hogy anélkül nagyon elhagyatottnak érzi magát akárki abban a nagy fényes fehérségben, csendben. De az altató doktor néni, az a drága, tudta ezt, és megengedte, hogy az a totyogó madárka odabújjon déli-sarki hazája hidege elől egy ötéves, meleg kis tenyérbe, amibe éppen belefért. Ott is maradt végig, az ébresztésig, amíg az összeszorított ujjak ellazultak, és hagyták kitekinteni újra a fényre, mindkettőjük nagy örömére.
Ebben a fényben, szívmelegben mártóztam volna meg én is az idei karácsonyon, szenteste délutánján a klinikán, ha a csodába már akkor belelátok. De csak később villant föl szupernova-fénye annak, amit megtudtam, az eddigi legszebb karácsonyi ajándéknak öntött el a melege úgy, hogy patakokban szakadt rólam a víz, amikor megláttam: mi állt volna ott köztem és a szike között őrnek, ha a sorsom úgy alakul. Így csak a kis családot láttam körülöttem, a bizakodva aggódó arcokat a folyosó homályában és külön Zsófit, ajándékcsomaggal a kezében, szótlan mozdulatlanul. És mert akkor még nem lehetett tudni biztosan, sikerül-e műtét nélkül megérnem az estét, nem mondta meg senki, mi van a csomagban. Én meg abban a nagy riadalomban nem éreztem meg, hogy a pingvin: az „akkori”, a hét éve nem látott, a csodatévő.
Nem tudom, mit mondanék ott a végén, a célegyenesben a kérdésre: szeretnék-e megtudni még valamit és miről, hogy magammal vigyem emléknek, ha lesz hová; de az biztosan közte lenne az akármilyen kevésnek is, hogy mi juttatta eszébe Zsófinak a pingvint. Mire gondolt attól kezdve, hogy a nagyitól megtudta abban a nagy sürgő-forgó készülődésben, boldog várakozásban, az anyja névnapja előtti napon, hogy mi történt velem, mért kellett bevinni éjjel háromkor a klinikára, mért fogtak ott. Szeretném megnézni valami belső képernyőn az arcát és azt az első mozdulatot, ahogy keresni kezdte azt a kis esetlen játékfigurát, hogy betegye a többi, maga csinálta rajzos, gyurmás ajándék közé. És még ha volna a gondolatnak hallható hangja is, szűzanyám!
Ilyesmiken tűnődöm ott a kórházi ágyon forgolódva, nézem az órám százszor és várom az éjfélt. Pár perccel előtte meggyújtom azt a kis fenyőformára öntött gyertyát az éjjeliszekrényen, mintha kívülről nézném magamat azt keresve, hogy csak a szokás munkál-e bennem, a mozdulataimban, vagy más is. Praktikus szükség nincs rá, égnek a lámpák a kórteremben. Az a kicsi láng meg amúgy is elsápad annyira a neonfényben, hogy csak a meg-meglibbenéséről látszik, hogy ég. Azért kell talán a hideg műfény mellé az igazi, hogy összeterelő melege is legyen, mint a hajdani pásztortűznek a pusztán? Lehet, hogy igen, mint ahogy már évezredeknek előtte is, mert a természetes tüzeket körül lehet ülni, és befelé is tudnak világítani.
Férfiőseim nem voltak templomos ünnepelők. De most is hallom – és nemcsak az ünnep okán – mégis az éneküket, ahogy kisgyerek koromban köztük állva. Talán tisztábban is, mint akkor és ahogy a kinti harangok hívó szavára elindulnak a pásztorok a pusztán a jászol felé, bennem is enged a fagy, mérik a lázat, nincsen, szűnik a didergés, a félelemé. Mire tizenkettőkor hozzák a mai utolsó adagját az antibiotikumnak, beadni „vénásan”, egyre több oka gyűlik össze a reménynek a „Fel nagy örömre!” kezdetű ének dallama köré, és úgy fejeződik be ez a kétségek borzolta nap is, mint a hajdani szép karácsonyok: „Csendes éj”-jel.
Így születtek, azt hiszem, évezredek óta a materiálisan nem létező, de hitünkben, reményeinkben, vágyainkban mégis élő, tehát valóságosan jelenvaló összetevői, irányítói, meghatározói az életünknek: a hiedelmektől a szimbólumokig. Ezért nem téveszt meg régóta már, hogy kötődnek ezek tárgyakhoz is, és van úgy, hogy össze is keverjük a jelzőt a jelzettel. De nem a kabalafigurák, az amulettek, az ajándéktárgyak hordozzák azt a varázserőt, ami az ajándékozás szándéka mögött igenis él. Az ajándékkal magunkból adunk egy darabkát oda, és az igazival nem is csak képletesen – akárhogy hangzik is elokosodott korunkban ez. És méginkább így van, ha csendben. Az ajándékvirágot azért takarjuk be gondosan, hogy még az utca porától is védjük, amíg odaérünk vele – nemcsak dísznek. És azért hallgatunk intim helyzetben az átadásakor, hogy szokásos „alkalmi”, üres divatszavakkal se koszoljuk össze azt, ami szép, ami igaz benne. Hiszen nem azért adjuk, mert jó szaga van. Ezért mossák le magukról a jobb ízlésűek a kölnis locsolások után a pacsulik egyenszagát, mert az nem az emléke valakinek, hanem a parfümipar nyoma.
Most, hogy már túl vagyok azon, amitől az ünnepek alatt félnem kellett, és itthonról – „közülük” – nézek vissza rá, úgy érzem, olyan jókat is hozott a rossz – mint már annyiszor eddigelé -, hogy megerősített régi hitemben újra: az ünnepek értünk vannak, hogy befelé világítsanak, hogy fényüknél az ember jobban belelásson önmaga mélységes mélyeibe. Az ünnep megmerítkezés egy csodában. Ezért kell hozzá a csend, a magunkbaszállás csendje, mert csak a csendben nyílik meg a lélek: befogadására a kegyelemnek.
Hozzászólások