Valahányszor új könyvet veszek a kezembe – mint most TÁM LÁSZLÓ „Fejezetek – Leicaval színesben” című albumát –, úgy kapom föl a fejem egy versre régóta már, mintha az nekem szóló intés volna. Hogy el ne feledjem: a jó könyvek, a „falatkenyér”-fontosak azért születnek, hogy beteljesedjék a költő látomása a legszentebb akaratról: „Legyen világosság, szólott az Isten és támadt a Nap. De könyvet írt az ember s szólt: legyen világosabb!”

Ilyen ez a könyv, ez a ma született, a Tám Lászlóé, amit most adott kezembe az alkotója, hozva a nyomdából azon melegében: ősi parancsot teljesítő, világosságot gyújtó, útmutató.

Abban a nagy csöndben, ami ránk telepedett, amikor kinyitottam, úgy tapadt rá szemem a százszor látottakra, hogy ezzel a sok száz darabból megmaradt kevéssel, a válogatás összeterelő ölelésében eggyé lett mégis többel, az először látott újszülöttel nem tudtam betelni.

Azoknak a töprengő óráknak a fáradtsága, ami még ránk, nézelődőkre, hallgatókra is sokszor ránk szakadt nagy-nagy csöndjeivel a végső formába öntés hogyanjainak súlya alatt – most kiült az arcokra megnyugvásnak.

Negyven év munkájának eredménye – tapasztalata, tudása, öröme, kínja – néz ránk a képekből, mégse összegezés ez a könyv. Nem aratás. Olyasféle hangulatra emlékeztet inkább, mint amilyet gyerekkorom aratóünnepein éltem át, búzakoszorús, hálaadó körmeneteken, áldásra várva. Ott van ebben a könyvben is, mint a koszorúban, a termés, de ugyanúgy csak jeleként mindannak, ami megteremtette, mint Tám László képi metaforáiban a megmutatás, a felmutatás akarata.

Tükör ez a könyv, mint minden műalkotás, többszörösen is. Mutatja a látvány mögött a lényeget, amit már nem nézni csupán, de látni is, azaz érteni kell. Tükre az alkotónak és a nézőnek is. Beteljesedik vele a törvény: amit látok, nem az, amit nézek, hanem az, aki vagyok.

Képekkel írt vallomások sora is ez a könyv. Nem azt mondja el benne a művész, amit látott – mert azt mindenki láthatja –, hanem azt, ami arról eszébe jutott. Ahogy azt az alkotók számára évezredek vésték kőbe törvénynek.

De a törvény nem értését jelentené, ha megrónánk magunkban a csináló embert azt gondolva, hogy csak és csakis magát hirdeti. Mert noha nem mindig magáról beszél az ember, de mindig magát mondja, ha szól. Mert mit mondjon? Hiszen még azt az egyet – önmagát – se ismeri senki annyira, hogy hencegni lehetne vele.

És hát baj-e az, hogy a világ egy, amit meg gondolunk róla, annyiféle, ahányan vagyunk? A múlt század egyik legnagyobb magyar írója, gondolkodója, Németh László azt mondta erről: „Nem tudtam és ma sem tudok hinni semmiféle olyan együttbömbölő rendben, amelyben az embereknek hasonlítaniuk kell egymáshoz. Tatárok és sáskák pillanatnyilag óriás erőt jelenthetnek, az ember igazi hatalma mégis az, hogy sokféle.”

Ebben a sokféleségben egyetlen Tám László van. És nekem jólesik rácsodálkoznom arra a sokféléből eggyé lettre, arra, ahogyan lát, gondolkodik, érez: ami ő.

A fejezetek szó a címben a bennünket körülvevő természet olyan fontos szeleteire, csoportjaira, jelenségeire utal, amik nélkül a világ nem tudna számunkra éltető és élhető hellyé válni. Azokról a fontosakról beszél a művész a képek nyelvén, amik nélkül nem lehetne azt a szót kimondani, hogy mindenség, közülük egyet se tudnánk pótolni, mással helyettesíteni a földtől a fényes égig ezen a kerek világon úgy, hogy kerek maradjon a világ.

Szerencsés döntése volt a szerkesztőknek, hogy nem adtak címet a képeknek. Örülni kell neki, mert a címek sokszor akadályozói a merítkezésnek, annak, hogy a magam válaszát keressem a „mit látok?” kérdésre, a magam kérdésére. Válaszolni mindenki tud valamit akármire, de valamitérőt kérdezni csak akkor, ha a választ megtalálta már.

Hat fejezetből áll a könyv, ezeknek viszont vannak címei. Egyszavasak: Őselemek. Fák, madarak. Kövek. Mozgásban. Kapcsolatok. Arcok.

A fejezetek élére gyönyörű szövegeket válogatott Tüskés Tibor, József Attila-díjas írónk Assisi Szent Ferenc Naphimnuszától Villonig, A Teremtés könyvétől az Illias-ig, Szent Pál leveleitől Shakespeare-ig.

Ezek a szövegek nem akarnak iskolás módon tanítani. Az alkotó emberek nem nekünk mondják, amit mondanak. Magukról vallanak a végtelennek, mint amikor imát mond az ember. Ezért illeszkednek szavaik Tám László vallomásos képeihez úgy, hogy felerősítik egymás hatását, mint a templombelsők visszhangja a zsoltáros imádságokét. Köszönet érte a válogató kéznek, az egymás mellé rendelő szándéknak.

Az a világ, ami ebben a könyvben van, nem az, amit általában annak nevezünk. Ez Tám László világa, egy örömre született emberé, aki úgy néz föl a felhők játékára és azon túl is, az ezerfényű égre, – le a kövekre, amiken áll, és amikből isteneket faragtak az ősök, – körülötte a hegyekre, a vizekre, – a mozgásban a játékosságra, – mellette a fákra, virágokra, – közöttük az emberek egymást kereső kezére, – az arcok üzenő mosolyára, mintha mindet a testvérének tekintené: élőnek, érzőnek, szeretni valónak, szépnek, jónak, szeretni tudónak. Mintha Szent Ferenccel ő is azt akarná elkiáltani a könyvvel, hogy Én Istenem, Uram, de szép is ez a Te világod! Hogy aztán ott álljon sokáig a teremtés közepén a csendben mozdulatlanul, nézni a csodát és lehajtott fejjel hálát adni érte.

Úgy, ahogyan Márai Sándor hagyta ránk örökül azt, amire rátalált a maga csodalátó megrendülésében az óceánnál: „Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, amikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, és a zűrzavarban felhangzik Isten szava. Nem. A csoda legtöbbször egészen csendes.”

Kívánok Tám Lászlónak sokunk nevében továbbra is kedvet a megmerítkezésre gyönyörű világa csendes csodáiban, és köszönöm amit megláttatott velem.

*

Tám László könyvbemutatója szeptember 28-án, szerdán 18 órakor lesz Pécsett a Dóm Múzeumban (középkori kőtár), Káptalan u. 8. (bejárat a Székesegyház DK-i tornyánál)

Valahányszor új könyvet veszek a kezembe – mint most TÁM LÁSZLÓ „Fejezetek – Leicaval színesben” című albumát –, úgy kapom föl a fejem egy versre régóta már, mintha az nekem szóló intés volna. Hogy el ne feledjem: a jó könyvek, a „falatkenyér”-fontosak azért születnek, hogy beteljesedjék a költő látomása a legszentebb akaratról: „Legyen világosság, szólott az Isten és támadt a Nap. De könyvet írt az ember s szólt: legyen világosabb!”

Ilyen ez a könyv, ez a ma született, a Tám Lászlóé, amit most adott kezembe az alkotója, hozva a nyomdából azon melegében: ősi parancsot teljesítő, világosságot gyújtó, útmutató.

Abban a nagy csöndben, ami ránk telepedett, amikor kinyitottam, úgy tapadt rá szemem a százszor látottakra, hogy ezzel a sok száz darabból megmaradt kevéssel, a válogatás összeterelő ölelésében eggyé lett mégis többel, az először látott újszülöttel nem tudtam betelni.

Azoknak a töprengő óráknak a fáradtsága, ami még ránk, nézelődőkre, hallgatókra is sokszor ránk szakadt nagy-nagy csöndjeivel a végső formába öntés hogyanjainak súlya alatt – most kiült az arcokra megnyugvásnak.

Negyven év munkájának eredménye – tapasztalata, tudása, öröme, kínja – néz ránk a képekből, mégse összegezés ez a könyv. Nem aratás. Olyasféle hangulatra emlékeztet inkább, mint amilyet gyerekkorom aratóünnepein éltem át, búzakoszorús, hálaadó körmeneteken, áldásra várva. Ott van ebben a könyvben is, mint a koszorúban, a termés, de ugyanúgy csak jeleként mindannak, ami megteremtette, mint Tám László képi metaforáiban a megmutatás, a felmutatás akarata.

Tükör ez a könyv, mint minden műalkotás, többszörösen is. Mutatja a látvány mögött a lényeget, amit már nem nézni csupán, de látni is, azaz érteni kell. Tükre az alkotónak és a nézőnek is. Beteljesedik vele a törvény: amit látok, nem az, amit nézek, hanem az, aki vagyok.

Képekkel írt vallomások sora is ez a könyv. Nem azt mondja el benne a művész, amit látott – mert azt mindenki láthatja –, hanem azt, ami arról eszébe jutott. Ahogy azt az alkotók számára évezredek vésték kőbe törvénynek.

De a törvény nem értését jelentené, ha megrónánk magunkban a csináló embert azt gondolva, hogy csak és csakis magát hirdeti. Mert noha nem mindig magáról beszél az ember, de mindig magát mondja, ha szól. Mert mit mondjon? Hiszen még azt az egyet – önmagát – se ismeri senki annyira, hogy hencegni lehetne vele.

És hát baj-e az, hogy a világ egy, amit meg gondolunk róla, annyiféle, ahányan vagyunk? A múlt század egyik legnagyobb magyar írója, gondolkodója, Németh László azt mondta erről: „Nem tudtam és ma sem tudok hinni semmiféle olyan együttbömbölő rendben, amelyben az embereknek hasonlítaniuk kell egymáshoz. Tatárok és sáskák pillanatnyilag óriás erőt jelenthetnek, az ember igazi hatalma mégis az, hogy sokféle.”

Ebben a sokféleségben egyetlen Tám László van. És nekem jólesik rácsodálkoznom arra a sokféléből eggyé lettre, arra, ahogyan lát, gondolkodik, érez: ami ő.

A fejezetek szó a címben a bennünket körülvevő természet olyan fontos szeleteire, csoportjaira, jelenségeire utal, amik nélkül a világ nem tudna számunkra éltető és élhető hellyé válni. Azokról a fontosakról beszél a művész a képek nyelvén, amik nélkül nem lehetne azt a szót kimondani, hogy mindenség, közülük egyet se tudnánk pótolni, mással helyettesíteni a földtől a fényes égig ezen a kerek világon úgy, hogy kerek maradjon a világ.

Szerencsés döntése volt a szerkesztőknek, hogy nem adtak címet a képeknek. Örülni kell neki, mert a címek sokszor akadályozói a merítkezésnek, annak, hogy a magam válaszát keressem a „mit látok?” kérdésre, a magam kérdésére. Válaszolni mindenki tud valamit akármire, de valamitérőt kérdezni csak akkor, ha a választ megtalálta már.

Hat fejezetből áll a könyv, ezeknek viszont vannak címei. Egyszavasak: Őselemek. Fák, madarak. Kövek. Mozgásban. Kapcsolatok. Arcok.

A fejezetek élére gyönyörű szövegeket válogatott Tüskés Tibor, József Attila-díjas írónk Assisi Szent Ferenc Naphimnuszától Villonig, A Teremtés könyvétől az Illias-ig, Szent Pál leveleitől Shakespeare-ig.

Ezek a szövegek nem akarnak iskolás módon tanítani. Az alkotó emberek nem nekünk mondják, amit mondanak. Magukról vallanak a végtelennek, mint amikor imát mond az ember. Ezért illeszkednek szavaik Tám László vallomásos képeihez úgy, hogy felerősítik egymás hatását, mint a templombelsők visszhangja a zsoltáros imádságokét. Köszönet érte a válogató kéznek, az egymás mellé rendelő szándéknak.

Az a világ, ami ebben a könyvben van, nem az, amit általában annak nevezünk. Ez Tám László világa, egy örömre született emberé, aki úgy néz föl a felhők játékára és azon túl is, az ezerfényű égre, – le a kövekre, amiken áll, és amikből isteneket faragtak az ősök, – körülötte a hegyekre, a vizekre, – a mozgásban a játékosságra, – mellette a fákra, virágokra, – közöttük az emberek egymást kereső kezére, – az arcok üzenő mosolyára, mintha mindet a testvérének tekintené: élőnek, érzőnek, szeretni valónak, szépnek, jónak, szeretni tudónak. Mintha Szent Ferenccel ő is azt akarná elkiáltani a könyvvel, hogy Én Istenem, Uram, de szép is ez a Te világod! Hogy aztán ott álljon sokáig a teremtés közepén a csendben mozdulatlanul, nézni a csodát és lehajtott fejjel hálát adni érte.

Úgy, ahogyan Márai Sándor hagyta ránk örökül azt, amire rátalált a maga csodalátó megrendülésében az óceánnál: „Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, amikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, és a zűrzavarban felhangzik Isten szava. Nem. A csoda legtöbbször egészen csendes.”

Kívánok Tám Lászlónak sokunk nevében továbbra is kedvet a megmerítkezésre gyönyörű világa csendes csodáiban, és köszönöm amit megláttatott velem.

*

Tám László könyvbemutatója szeptember 28-án, szerdán 18 órakor lesz Pécsett a Dóm Múzeumban (középkori kőtár), Káptalan u. 8. (bejárat a Székesegyház DK-i tornyánál)

Megosztás

Tweet