Város! Te Bábel, kígyó fonadékú, zaj-villámú, torkot, szívet, agyat tépő, hang-kalapácsú: város, sárga, szürke, fekete, kosz-köpő, fojtogató, közönyt lihegő, lökdöső, arctalan, hangos és nyugtalan, hazám-nem-hazám, idegen, metropolis: város!
Eget piszkáló tornyaid a néma, öröktől süket, a mindent látó és nem látó istent citálják és én megyek és megyek a dagadó hústengerben, kifordult szemek tébolyában, viszont-nem-látott bandukoló magammal, kopott szatyrommal, énemet valló, misztifikáló írásokkal, ellágyult vajaskenyeremmel, poros cipőimmel, hasig nyitott ingemmel, savanyú verítékemmel, lóbázó karjaimmal, fakuló hajammal isten-temploma, ember-állat, sínek közt botorgó, dudáktól riasztott, fékektől körül-sikoltott, lépcsőkön süllyedő-emelkedő mit tudom én ki, senki és semmi, idegen, vándor, szólni, káromkodni, bízni és remélni, hinni és nem hinni, félni és nem félni, tudó és nem tudó, gyáva rongy-lobogás a júliusi fényzuhogásban – és kondul egy és két és öt és tíz és száz harang és azon az egy kórházi ágyon, éterszagot böfögve, zöldszínű hányadék függönyén át, önnön ködéből kilépő gyémánt: könny, ott és akkor megváltásra érettem, érette, érettünk. Ámen.
Hozzászólások