Eredetileg az lett volna a címe ennek a neve sincs nemtomminek, hogy „Hólapátot vegyenek!”. De már amikor elmeséltem barátaimnak az élményt, a papírra kívánkozót, akkor is látszott, hogy nemcsak az van benne, amire a szavak rámutatnak: a tél, a lapát meg a hó.
Mert nem árulok én hólapátot. Vigéc sem vagyok, szezonális árukban utazó üzletkötő, akinek az a trükkje, hogy az agyondicsérő reklámdivat ellentéteképpen nem arról szól, amit árul – azt épphogy megemlíti csak -, hanem azokat beszélteti humorkodón, akik a portékát csipkedve keltenek iránta érdeklődést. Nekem ugyan jobban tetszik ez a módi, mert gyerekkorom óta tudom magam is, hogy népmeséken nevelkedett lelkünk azok mellé állít mindig, akiket ütnek, még ha csak szavakkal is. Ha eladni akarnék, szívesebben is választanám, mint azt a bájologva csábító csalfa csalogatást, amivel előbb untatni, majd kifárasztani, végül elűzni lehet inkább a vevőt, mint megfogni. Még azt is, akinek amúgy szüksége volna arra a tukmáltra, és venné is talán, ha nem az ő kedvét venné el hamarább a vége nincs humbug csömörig, mint étvágyát az ebédjébe-vacsorájába belegusztustalankodó szárnyasbetét-reklám a rádióból. Aminek a kitalálója megirigyelte a „Jó ebédhez szól a nóta” sikerét, mert nem hallhatta a csörgést, a lecsapott kanalakét meg az ötlet atyjának szóló üzenetet, hogy: mondd meg neki, Mari, holnap megveszed, csak hagyják már abba – hadd egyek!
Egyszóval: nem árulok semmit, s ha valamit mégis elárulok, azt se a lapátról, hanem magunkról, és azt se másokra mutogatva; nem úgy, hogy az „én” meg a „mi” álcája legyen csak a „ti”-nek, sandán. Benne vagyok magam is rendesen, hiszen én vettem azt a lapátot tegnapelőtt, és álltam ki vele a buszmegállóba, hogy hazavigyem. Volt ugyan nekünk mindig szerszámunk arra, hogy kiássuk a házat a hóból reggel s hogy tudjuk, hol kezdődik az árok a járda után. Amióta a nagymama obsitos sütőlapátja eltört nyakban – szép széles, fémből való szolgál helyette télen, s álldogál a fészerben tíz hónapig, hogy hol ennek, hol annak legyen az útjában, amíg eljön az ő ideje.
Hanem akkor aztán megy vele a munka szaporán. Azazhogy, ment még tavaly is, csak többször kellett megállni fújtatni, s ha a bundasapka sildjét föltoltam a homlokomon, úgy gőzölögtem, mint nyáron a kasza után. Nem a lapát lett nehezebb évről évre, hanem csak én emelgettem egyre nehezebben, ha utat kellett vágnom valami szerszámhoz, mihez a kisházig az udvarban. Az idén aztán, hogy ránk szakadt hirtelen ez a hófúvásos hideg zimankó, s még olyanabb folytatást ígértek az időjósok: föllázadtam. És mert a szomszéd már tavaly kicserélte a magáét könnyű műanyagra – bár azt mondta, azért, mert nagyon zörög az a bádog -, leböktem én is a miénket a készülő gyalogút felén a hóba hirtelen, és elmentem a boltba valami hozzám illőbb, kímélőt keresni. Találtam is a sokféle formájú, méretű és színű között nekem tetszőt. Nem volt nehéz választani, bár könnyebb lett volna, ha csak egyféle van, amilyen ügyes vagyok. De így is hamar megállapodtam egy keskenyebb, pehelysúlyú, piros színű helyeskénél, aminek a nyele végére még egy tenyérbe simuló, formatervezett fogantyú is rá volt tolva. Ezt ugyan zsebre tettem még benn a boltban, mert a pénztárnál már láttam, hogy könnyen lejár a rúdról, mint maga a lapát is. Gondoltam, majd otthon ráragasztom, ha már a nyelet más esztergálta, mint aki a rávalót öntötte hozzá. Kinn a járdán aztán – mert akkor még csak én toporogtam ott egyedül a hóban, megnéztem a zsákmányt alaposan újra, és egyre jobban tetszett, és volt is ami tessék rajta. Kézre állt jól és könnyű volt, szép vidám színű és a mérete is olyan, mintha hozzám szabták volna.
De amint gyűlni kezdtek körém az útitársak, abba kellett hagynom az örömködést, mert visszahúzott oda a járdára egy józan kérdés, ami ablakot nyitott ránk, mindannyiónkra, noha úgy tűnhetett volna egy kívülállónak, hogy a lapátról beszélgetünk. Pedig a megszólalások – vélemények, tanácsok, szellemesnek szánt vagy gondolt csipkelődések: bemutatkozások voltak inkább; többet árultak el a szólóról, mint amiről szóltak.
Az volt a nyitány, hogy „mennyiért adták?” – és nekem szólt. De az árhoz fűzött véleményről már azt se lehetett tudni biztosan, hogy a kereskedelem mohósága vagy az én balekságom volt-e a céltáblája: Volt pofájuk ennyit kérni egy ilyen műanyag szarért?
Ettől kezdve én már nem szóltam egy szót se, csak hallgattam a vallomásokat figyelmesen, azzal a régi hittel, hogy mindenkiből az jön ki ilyenkor, ami benne van. Tehettem nyugodtan: nem hozzám beszéltek, csak nekem szólt minden, amit mondtak. Ilyenformán:
– Megérte azért azt a pénzt, ha kibírja a telet. – Az egész telet? A sógoromnak is ilyen volt tavaly, és egy napot se bírt ki. – De ha elolvad holnapra a hó, jövőre mintha találta volna. – Akkor se volt fölösleges megvenni, ha elolvadna: nyáron össze lehet vele kotorni ügyesen a kutyaszart az udvarban. – És a mama is használhatja, látom, könnyű. – Az ilyen papírvékony műanyag milyen legyen? Persze, ami könnyű, az könnyen is törik. – Hát nem lehet vele a letaposott havat fölfeszegetni, az biztos. Ahhoz gyönge. – Pattan egyet, aztán akkor annak annyi. – Korán kell a járdát lepucóni, amikor még nem járt rajta senki. – Mikor? Még tegnap talán? – Nem, csak amikor még nem ereszti a diszkó a népeket hazafelé. – Háromkor? – Valamivel előbb, úgy kettő után. – Ki az a hülye, aki ezért fölkel már olyankor? – Ebben a korban – néz rám – föl kel már az ember addigra háromszor is, ha nem hülye is, de pisilni kell. – Aki meg előbb jön a pincétől, az úgyis az úttesten jár, szűk neki a járda.
És ez így megy, megállás nélkül, míg be nem fut a busz. Amikor leszállok és egyedül ballagok hazafelé, azon tűnődöm, hányan iratkoznak be az egyetemre előadásokat hallgatni az emberről, ahelyett, hogy kiállnának a megállóba, hólapáttal a kezükben: hallgatni az embert.
Bolondbeszéd ez, tudom én. De nehezen szabadulok a gondolattól, hogy mennyi-mennyi megértés, együttérző simogatás is mosolyog ezekben a „szócsipkék”-ben. Jó füllel kihallani belőlük, hogy nem ütni akarnak a játszók, csak a maguk terhén könnyíteni a játékkal: megmártózni fagyokat olvasztó jó melegében. Mert úgy oldódik fel ott a sajnálkozás az iróniában, mint a segítő szándékban a leplezett öröm: hogy most az egyszer nem ők a rászorulók.
Hozzászólások