Régóta gyanítom, jó ideje tudom is már, sőt hittel vallom és prédikálom is, hogy élmények nélkül szavak nem teremnek. Körül kell ölelje ahhoz lelkünket a világ érzelemmel, jóval vagy rosszal, de egy pillanatra mégis megállni, megdöbbenni vagy rácsodálkozni késztetővel, hogy egy új szó, egy még eladdig nem volt, de lenni kell erejű megszülethessen és megüljön a nyelvünk hegyén nem csupán másnak, sokadiknak, de örömnek is. Mert nincs nagyobb öröm, mint beszélő viszonyban lenni a világgal, kivált ha magunk teremtette szóval tudjuk megszólítani.
Ezt látom az arcán, csillogó tükrén a szemének, hallom a hangján, a fel-felkacagón annak a csodának, akit játékos kedvű istenek ajándékaképpen megismernem, magunkénak tudnom megadatott: szerelmemnek, hétköznaplós nevén Borsós Zsófiának, a kisunokámnak. Akinek ünneplős neveit ki se merem mondani – még valaki elfogultsággal vádolhatna érte –, mert nem valami ölbe venni, becézgetni való kiscsoportos ő már, benne van a korban rendesen, kétszeresen is. Ezen a mostani hétvégén lesz egyszerre hétéves és iskolás. Vasárnap megyünk az első évnyitóra. Hogy az övé-e ez az ünnep vagy inkább az övéié, nehéz volna azt eldönteni. Az izgalom fokából akármelyikre gondolhatna egy kívülálló, de én tudom, talán ők is, a boldogan aggódva szorító szülék, csak ő nem tudja még most, egyedül ő.
Mint ahogyan azt sem, hogy mitől párásodott be a papi szeme két éve a kertben, amikor megérkeztünk messzi birtokunkra, kedvelt kastélyunkhoz, a cseresznyefa alá a királyi hintón, amit hétköznapokon egy bádogtalicska helyettesít – és megéheztünk nagyon. Mert ott és attól született meg az a szó, amit a papi, a „kocsis” akkor se tudna soha kitalálni, ha hóttig élne is. Így szólt a hercegnő parancsa: „Amíg én gyűjtök rőzsét és tüzet rakok, addig te »puskálj vadat«!”
Elállt már a szavam máskor is és sokszor, képíró nyelvünk csodáitól, de olyan nagyot durrant akkor az a puska, mielőtt használhattam volna, hogy fölverte a hangja a kerteket a rétig, bennem meg a kérdést, a gyanakvón fölneszelőt, hogy ha kapa-kapálj, kasza-kaszálj, akkor hogyan jön a puskához a lőj. Vagy későn értek el hozzám a fogalmak maguk, vagy korán apadt el bennem a forrás, a szóteremtő kedvet táplálva feltörő, de nekem ilyen emlékeim magamról nincsenek.
Pedig de jólesne valami ilyesmivel eldicsekedni ilyen bolondszép aranyló nyárvégen, könyvillatú évnyitós vasárnapra várva. De hát így is van jól talán, hogy beteljesedjék a törvény: szépen dicsekedni panaszkodva lehet igazán. Mert noha sajnálom, hogy az én szótáramban csak harapós kutya van, de „harapós csirke” nincsen, mégis úgy düllesztem mellemet a szóra gondolatban, mintha magam találtam volna ki. És milyen boldogan bölcselkedek rajta, ha van, aki hallgassa! Egyre jobban hiszem, hogy szeretni igazán azt lehet csak, aminek a létrejöttéhez valamiképpen közünk volt nekünk, magunknak is. Amíg a mindentől ijedező szülők a csirkehúst a csontról gondosan lekaparják, addig az csak táplálék marad – beleimádkozni való a büdös kölykibe –, de ha nagyobbacska korában az ember maga haraphatja le a javát, két marokra kapva a combot, akkor az nemcsak étele már, de lámcsak: szóteremtő öröme is.
Mint ahogy örömteli játékká válik a szorongás, a betegség is rögtön, ha nyomása alól a lelkünk fölszabadul. Az a feszültség, ami még neki is szavát veszi, ha kórházi beutalóra vár a rendelőben, az tudja csak, ha hirtelen kifúj és plafonig érő örömre vált, az elbocsátó papírt „kiutalónak” mondatni vele, a nagyszemű, pöttyös paszulyt „kanyarósbabnak”, magát „futórózsának” a győzelem gyönyörű mámorában, ha elsőnek ér a célba családi futóverseny végén a hegyen, a nyomában loholó anyját meg cirógatásképpen „hegymászó blankának”. Mert csak örülni tudó ember képes vigasztalásul veszteseket is jutalmazni. Így kaptam én is életem egyik legszebb jutalmát tőle, egy társasjáték végén, amiben vesztettem: a győztes számára kitűzött nyereménynek, egy szelet csokoládénak letört darabkáját, a „veszteményt”. Mert hogy az úgy volt igazságos, küzdöttem én is derekasan, ahogy azt nyomatékkal meg is állapította a díj átadásakor.
Édesanyám sírjától hazaérve azt kérdezte tőlem a nyelvmesterem, hogy egyetlenül voltam-e ott. Már készültem éppen egyedülre igazítani a szót, amikor hirtelen új értelmet kapott a kérdés bennem. Mert noha nem egyedül voltam, ismerősök vittek ki kocsival a temetőbe, de lehunyt szemhéjam mögött a dédike emlékével, virággal a kezemben, mégis én álltam ott a sírnál „egyetlenül”.
Igazából nem is nagyon értem, miért seperjük azt a sok gyerekkori nyelvi gyöngyszemet valami megmosolyogtatónak vélt „gyerekszáj” címszava alá. Nem mondtam én soha – utánozva őt – a túlsózott levest „szomjító”-nak, sem az étkezdét „pincérdének”, az űrhajóst „űrbejárónak”, de valahogy jólesik hallanom – a tartalmától függetlenül is – azt, hogy „én vagyok a te segítőkészed”, ha hozza utánam a szerszámokat, vagy azt, hogy kis barátnője most éppen „fél hat éves” meg a többit, meg a többit, mert nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha az egymást váltó nemzedékek annyit tudtak volna csak, amennyit az előttük járók tanítottak nekik, régen megállt volna már az idő a világ fölött.
Oda-vissza ható kölcsönös csiszolódás az, amit a tanítás-tanulás kettőssége takar, s azért nem rekedtünk meg az első tanóra után ott a bozótban helyben állva, mert képesek voltunk egymásra figyelni. Mert tanítani azt jelenti legmélyebb értelmében a szónak – Németh László szavaival –, hogy „együtt tanulni”.
Csak el ne mulasszuk meghallani nagy siettünkben telitalálat-szavait az utánunk jövőknek, és ne féljünk szembenézni velük, hogy tekintetük tündöklő tükrében lássuk meg magunkat, hogy fényevesztett, fáradó szemünk ne csak tisztábban, de tisztábbnak is tudja láttatni velünk azt, amivé lenni szerettünk volna akkor, amikor még a mi tükrünkről se pattogott le olyan sok helyen a foncsor.
*
A fenti írás először 1998. augusztus 28-án jelent meg, a Hetedhéthatár II. évfolyamának 17. számában. Az újraközölt alkotást a „Beszélni nehéz!” körvezetők 19. országos tábora résztvevőinek figyelmébe ajánljuk.
Hozzászólások