Nincs még egy olyan megnyilvánulása az embernek, amivel annyira sokféleképpen mutatná meg magát akaratlanul, mint a nevetése. Még talán szava sincs annyi vagy hangja, mozdulata se, ahány ok, cél és szándék tud megbújni benne ösztönösen – a mosolytól a hahotáig.
Csak a kisgyerek mosolya, nevetése, gyöngyöző kacagása mögött van az ott háttérnek, működtetőnek, amit első pillantásra, felszínesen a felnőttekéhez is odaképzelünk: a lélek és a test békéje, az érzelmek tisztasága, jókedv és öröm. Azt gondolnánk, hogy mire felnő az ember, megérik benne a képessége is az önmaga feletti uralomnak úgy, hogy annak mutathatja magát, aminek akarja. Beszédéből, tetteiből gyakran így is látszik, mert azoknak a hogyanja elleshető, megtanulható, a ránk települt szokások meg is parancsolják, de azzal, ahogyan játszik vagy örül és nevet, hazudni nem tud senki.
Gyerekkorom falujában az asszonyok úgy siratták el a párjukat az udvaron, a koporsónál, a fél falu fekete karéjában, olyan hangerővel, szófordulatokkal, taglejtéssel, ugyanarra a koreográfiára, ugyanazokkal a dicséretekkel, akármilyen volt is férjnek a megboldogult, mintha tanfolyamon tanulták volna. Úgy, hogy volt miről beszélni hazafelé menet a temetőből a rokonoknak. De a lakodalmakban, a búcsúban mindenki úgy játszott, örömködött, kacagott, nótázott, ahogyan maga diktálta magának a maga örömére. A menyasszonykikéréskor az édesanyának akkor is sírdogálni illett, ha alig várta már azt a szép napot, de nem mindenki tudta elnyomni a mosolyát attól, amit még tudott róluk, már a búcsúztatók előtt régen.
Mindig is így lehetett: a mosoly, a nevetés mögött az ember áll maga – öröm képében -, sok másra meg csak a muszáj kényszeríti rá. Ezért van az, hogy a „komolyságok” egyenruhában járnak, szinte konfekcióban; annyira, hogy hol itt, hol ott lóg ki belőlük az ember, az öröm meg annyiféle, ahányan vagyunk. Ettől jellemző mindannyiónkra, ahogyan megéljük, mert ennek a ruhája testre szabott. Pontosabban a lélekre, mert nem a szemek és a száj körüli izmok mozdulása a nevetés, az csak jelzi a belső parancsot, ami kiül az arcra. És nem úgy, ahogy én akarom, hiszen a magamét nem is látom. Ezért nagyon nehéz nevetve hazudni.
De azért csak első ránézésre látszik ez ennyire egyszerűnek. Nemcsak azért van sokféle mosoly és nevetés, mert „mindenki másképp csinálja”, hanem leginkább azért, mert mindegyiknek számtalan mögöttese van. Pedig magáról a szóról – a mosolyról – már első hallásra is ilyen fogalmak jutnak az eszünkbe, hogy szelídség, lágyság, melegség, barátságos közeledés, simogatás – egyszóval csupa-csupa jó. A nem nekünk szólót látni is az, kapni váratlanul meg akkor is, ha késve ismerünk rá a küldőre az utcán, siettünkben. De sok olyant ismerünk, éltünk és szenvedtünk meg mindannyian, amik nem ide valók, ez alá a sugaras sátor alá. Mert a megértő, elnéző, megbocsátó, vigasztaló, együttérzést, beleegyezést kifejező, biztató, hálás mosolyok mellett vannak lenéző, lesajnáló, lekicsinylő, szégyenkezéstől torzult, feszültséget, félelmet leplezni akaró, megvető, kényszeres, bárgyú, üres, haszonleső kalmár névrokonai is ennek a csodának. Sőt vannak mosolygó gyilkosok is. És ezek mind csak mosolyok, hol vannak még a nevetések!
Azok, amiket megszokásból nevezünk csak annak, a kuncogástól a kárörvendő röhögésig, onnan a még rosszabbig: a kinevetésig és a leggyalázatosabbig: a kinevettetésig. Van ugyan jókedvű nagyot nevetés is – istenek ajándékaképp -, de nevetni a bajokon nem igazi már, ahogyan nem nevetésre késztető valakinek a nevetségesen alacsony fizetése, és távol esik a nevetés természetes okától a „nevető harmadik” és a „nevető örökös” is. Ami nevetséges, azon sírni illene inkább vagy együttérezve elhallgatni, sírás helyett nevetni pedig gyalázat.
És hányféleképpen használjuk a nevetést fegyvernek, a mindenáron győzni akarás, a megalázás eszközeként!
Tanácsokat szívesen osztogató apámkorú munkatársam így tanította a zöldfülű kezdőket fiatal koromban. – Fiam, ha megtetszett a Kotkoda, eszedbe ne jusson szépeket mondani neki, mert azokat ő már ismeri akkorból, amikor először elhitte. Ha szépnek teszed a szépet, ki ne mondd, hogy szép, mert azt gondolja, hogy papagáj vagy, csak azt tudod mondani, amit másoktól hallottál, és még valami hihető hazugságot se vagy képes kitalálni. Inkább ne is szólj hozzá, hanem azt igyekezz megtudni, hogy a hozzá tartozó Kukori mit nem tud. Aztán vond magadra a társaság figyelmét, és a beállt csendben kérdezz rá arra, amiről tudod, hogy fogalma sincs. Amikor szégyenkezésében csuklani kezd, és fölharsan a hahota körülötte, akkor segítsd ki megértőn, fölényesen, és hagyd, hogy elsüllyedjen. Jobb, mint a pisztoly. A Kotkoda akkorra már a válladra röppent és csipegeti tenyeredből a kendermagot sóhajtozva: Uramisten, kivel élek én! A hahotáról pedig tanuld meg, hogy az nem nevetés: hangja és hatása, akár a gépfegyveré. Halottak maradnak körülötte.
Tulajdonképpen min is nevetünk? Azt gondoljuk: azon, aminek humora van. Jó volna, ha így volna, ha meg tudnánk mondani, hogy a fentiek többségében mi is az az ellenállhatatlanul nevetni késztető humor. Kutakodáskor mindig magából indul ki az ember, mert miből is indulna. Van is szólásunk rá: „Ki mint él – úgy ítél.” Ezért tudjuk megítélni, hogy amit hallottunk, az nevetés volt-e, válasz a humorra, vagy verés: üzenet nekünk. Nem szeretjük ugyan hozzá gondolni, hogy megérteni azt tudjuk csak igazán, ami belőlünk se hiányzik egészen. Mindenkiből az jön – az jöhet csak – ki, ami benne van. A mocskolódóból a mocsok. A képmutatás pedig a rossz hódolata a jó előtt, mert a képmutató tudja, mi a jó, és azt is, hogy mi az, ami nincs meg benne. Az irigyek nevetése azért szól úgy, mintha csikorognának az izmok az arcon közben.
Ha elgondolkodik az ember, hogy a bohócon nevet-e a cirkuszban, vagy a tükrön, amit a bohóc eléje tart – azaz önmagán -, és nem keseredett meg a szájíze túlságosan, örömmel hallhatja ki a sok százas derültségből: milyen sok testvére él a földön, és hogy a humor valóban szellőzőablaka az értelemnek, ahogyan a tudók régen észrevették.
Gyerekkorom nagy hatású olvasmánya volt Lin Yu Tang könyve: A Bölcs Mosoly. Kevésre emlékszem már belőle, de azt nem tudták kisöpörni a fejemből az évtizedek, hogy a bölcsességben mindig benne van valami módon tudomásul vétele, elfogadása a vereségnek. Ennek a tudata érleli bölccsé a mosolyt.
Ezért is hiányolom, hogy nincsenek nevetős Krisztus-ábrázolások. Mert aki úgy szerette a gyerekeket, a megtévedteket, a hozzánk hasonlókat, nem nézhetett rájuk másként csak úgy, ahogy egyedül ő tudhatott: a világ legbölcsebb mosolyával.
Hozzászólások