Istenek ezreit álmodta meg s emelte maga fölé az ember évmilliós vándorútján máig, és mindig annak, ami hiányzott belőle: tudásnak, erőnek, társnak – jobbik felének -, hogy tudjon és bírjon is élni, s ne érezze magát egyedül, elhagyatottnak.
Ezt keresi ma is minden másban, amit különbnek gondol önmagánál, kivált a „másik”-ban: a kettőt eggyé kovácsolót. Hogy fészket tudjon rakni ebben a kétágú világban – megülni valót, biztonságosat, óvót, elrejteni is képeset, ha kell. Nem egyetlen lakónak, nem önmagának tervezi, rakja hát azt a fészket az ember cellának, hanem a majdani fészekalj számára bölcsőnek, fölnevelőnek, aztán majd egyszer messzire láttató röptetőnek is – akár a madár.
Ebben vagyunk egyik minden fészekrakóval, hogy vágyainkban valaminek a hiánya szól hívogatón, mint a madárfüttyben az epekedés – nem a dalolhatnék. Hogy egyesülhessen a már meglévő a még ninccsel kerek egésszé, mert az nem csupán szimbóluma a teljességnek, de lényege, értelme is.
Jó ideje nem hiszem már annyira biztosan – mint éretlenebb koromban sokáig – a latin mondás: a „Similis simili gaudet”, a „Hasonló hasonlónak örül” igazát. Annyiszor és olyan sokféle helyzetben láttam az ellenkezőjét, hogy egyszer csak elkezdtem gyanakodni: talán nem is azt mondta az a bölcs öregember, aminek értettem. „Az ellentétek vonzzák egymást” sejtésében sem ellenfél vagy ellenség az a másik, hanem a párja valaminek-valakinek, ami vagy aki nemcsak másik, de más is, mert két azonos nem pár, csak különbözők lehetnek azzá. És az ember nem kettő akar lenni, hanem „kettenegy”, mert egyedül – csupán a maga erejéből – eggyé se tudna lenni, önmagává sem. Mintha mindenből csak a fele volna bennünk a szükségesnek, az elégnek – képességekben, hajlamban, akaratban és sok-sok másban is – ahhoz, hogy ne legyünk senkire rászorulva. Mintha még felebarát, feleség szavunk is ezt sugallná: az egyedül való azt is jelenti, hogy árva. A szfinx-emberek, a tökéletesnek látszók, a sziklaszirt-nagyok között azért van talán olyan sok magányos, féloldalas, emberkerülő, mert nem nőttek ki bennük a csápok, a tapogatók, elérni velük a másikban önmaguk hiányzó darabkáját, azt a sóvárogva keresettet. Amit megtalálni mindannyian vágyunk kettészakadt őssejt korunk óta szüntelen. De mert nincsen olyan másik egy se, akiben minden belőlünk hiányzónak a párja, kiegészítője benne volna, kerek egésszé az ember csak sokakkal együtt válhat: csapatban, falkában, nyájban. Mintha csak többes száma volna minden létezőnek – és nem azért, mert sokan vagyunk, hanem mert sokból.
Olvasom, hogy százezer génünk van, de csak a fele aktív, csak annyi mutatja meg magát, jut kifejezésre, érvényesül egy-egy testi, lelki tulajdonságunkban. Nagy kérdése a tudománynak, hogy mit csinál a többi, a másik fele a géneknek. Hallottam már válaszokat is a kérdésre, de ezekből csak annyit értem föl ésszel eddig, hogy azok, amelyek nem jutottak szóhoz az öröklésben – nem manifesztálódtak -, azok sem üldögélnek ott a sejtekben tétlenül, mint tyúk a létrán, nemcsak ott vannak, de hatnak is, ha nehezebben érhetők is tetten. Benne vannak a választásainkban meg azokban a „hová tettem akkor az eszemet?” döntésekben. Oktalanság volna hát az eszünket hibáztatni. Nem az történt, hogy akkor az éppen „elugrott sörért”, hanem hogy hangosabban súgott valami nála – és mélyebbről. És talán jobbat is.
Akármennyire szeretjük, áhítjuk is az elismerést, hisszük magunkat jónak, okosnak, mégis kevesen kívánhatják józanul a sorstól, hogy a gyerekeik mindenben rájuk hasonlítsanak. Nemcsak azért, mert mindenki tud magáról olyasmit is, amit „isten őrizz”, hogy örököljenek, hanem azt hiszem, azért se, mert még bennük is nehezen viselnénk el a „szakasztott” ugyanazt. Hát még másokban! Bár sokféle oka van annak az ellenérzésnek, ami a hasonlóval, az azonossal szemben támad az emberben – az ízlésbelitől a praktikusig, az önzésig, az irigységig, a magunk féltéséig – törvényszerűvé mégis akaratunknál nagyobb erők teszik: velünk születettek, belénk épültek, ösztönösek.
Több nagy mesterről tudom – festőről, szobrászról, muzsikusról -, hogy amikor észrevették a tanítványban a szolgai követést, megváltak tőle az ő érdekében. Hogy ne hasonlítani akarjon utánozva, terméketlenül, hanem kiegészítőjét keresve megtermékenyülni. Ha társat keres az ember – barátot, szeretőt, élettársat, de még ha csak játszó-, beszélgetőtársat is, kivált, ha hosszabb távra -, nem magát akarja benne látni megismételve. Nemcsak élni, szeretni, de beszélgetni, játszani se lehet igazán, amolyan „színre színt” alapon. Nagy igazsága van annak a megfigyelésnek, amelyik így figyelmeztet: aki mindig azt mondja, amit te, nem biztos, hogy egyetért veled, lehet, hogy csak nem ért.
Szakmabeliek házasságába belepillantva gyakran gondol olyasmit az ember, hogy a „suba a subához, guba a gubához” nem mindenre jó. Sokszor van az úgy, hogy inkább a „két dudás egy csárdában” tünetegyüttesét teremti meg az egymás ellenében munkáló azonosság. A más irányú érdeklődés, a másféle játék, szenvedély és baráti kör sokat enyhíthet az egyformaság kiváltotta lelki ásíthatnék kínján, mindkettejük örömére.
Mert hát az öröm a minden: legtisztább, legszebb, legszentebb vágya az embernek. Erő van benne, szeretet és jóság: maga az élet. És egyedül nincsen. Benne lakik a Másik. Ez az értelme. Mint mindennek, ami egészet alkot a részekből olyannak, amire eleink azt mondták még nem régen, hogy „az isten is egymásnak teremtette őket”. Mint a kiegészítő színeket, formákat, ízeket, illatokat, hogy örömét lelje benne az ember, akár adja, akár kapja. Mert nemcsak kapni nyújtjuk ki a kezünk a másikig, de adni is, és nincs különbség köztük az egymásra találás örömében, akármelyik felén vagyunk is a kéznek.
Elesettek, öregek, állatok, növények gondozásában, minden segítésben, áldozatvállalásban ugyanaz az egymásra utaltság testesül meg, mint a nyugtató szóban, mosolyban, simogatásban, mint legcsodálatosabb misztériumában a „kettenegy”-nek: a fogantatásban, a teremtésben.
De tudni kell, hogy más a más, a másik, a mások és a másság, és hogy az egy magában semmi: csak úgy egy, hogyha kettő.
Hozzászólások