Valami nem mindennaposra várni, készülődni rá, és aztán ünnepet ülni, ha eljön, csendben volna csak illő, ahogyan szépet szépen szabad adni, kérni és elfogadni is: testben-lélekben megmosakodva, tisztán, mint az áldást. Mert így tud az ünnep ünnepibbé válni, és szebbé a szép.
Ösztönös vágya az embernek, hogy visszatekintő ünnepein a legszebbet tegye le határkőnek abból, ami tellett tőle addig, hogy megszentelhesse vele a helyet és a pillanatot, a megállni késztetőt, a „leltározót”, az „eddig jutottunk” üzenetűt. Ahogyan vándorló őseink a pusztán körülállták a maguk nyomjelző kövét, hogy bemutassák rajta – a kultikus oltáron immár – emlékező áldozatukat. A megtett útra emlékeztetőt, a jóra, a rosszra, a szépre, a bajra, a pusztulásra és a feltámadásra is rámutatót. Mert tudták, hogy csak aki mer ilyen mindent látón visszaemlékezni, az lát messzebbre előre is. A „mazsolázva” válogató visszatekintés hályog a lelkeken is, a „csak a szépre emlékezem” muszáj ízű mákonya pedig az öncsalás hozsannája. Ahogyan a hűség – kísértés nélkül – csak súlytalan öntömjénezés, mert a pehelykönnyű terhet elfújja a szél, és nem marad utána más csak az űr, ami volt; az emlékezés is, ha csak csináltan vicces „móka, kacagás”, akármekkorát mulatunk is rajta, az csak kabaré.
De a látni merő visszatekintés akkor is ünnep, ha fanyarabb ízek enyhítik is benne a „csupaédest”; nem kell rajta erőszakot tenni, mint a jóeszű ügyetlenke bizonyítványán – tornából is ötössel – a színjelesért. A kivétel nélküliség amúgy is csak kitaláció, magától nincsen. A csupaédes meg ragacsos szirup, ha íz, ha beszéd, akkor meg gügyögés. De a világ kerek és úgy egész, ha minden benne van.
Ez a mi ünnepünk – századik lapszámos körülnéző, visszatekintő elcsendesedésünk – is ilyen vegyes töltésű, mint maga a lap is, a Hetedhéthatár, és mi is ilyenek vagyunk, akik ezt a százat megcsináltuk. Rejtély, hogy hogyan. Talán terem magától. Mert muszáj nem áll mögötte. És ha mégis, nem ostor az. És ha sokszor úgy érezzük is, nem mások csattogtatják rajtunk – magunkat kínozzuk vele. Hogy még jobb legyen a lap.
Mert sokféle vesszeje van ennek a játéknak, és nem mindegyike varázsvessző. Van köztük igazi is. De azért játék ez, amit csinálunk, ha nem is annyira gyerekjáték, mint a rabló-pandúr, nem magától terem benne az öröm – meg kell szenvedni érte.
Mindenki szeretné szépre, jóra csinálni, amivel kiáll mások elé, még szebbre és jobbra is annál, amire képes, sőt a legszebbre, s legjobbra is, amire lehetséges egyáltalán, ha nem mondja is. De érzi, hogy ezekből a „leg”-ekből ácsolt lépcsők viszik a csúcsra, a kilátóra, ahol új legek várják szüntelen: ahonnan legmesszebbre látni, ahol a legnagyobb ívű horizont nyújtja a legtöbb látnivalót, mutatja meg legjobban magát a világ – és magát is az ember önmagának abban a kerek, nagy terű tükörben. És ott nem a magasságtól áll el a lélegzete, hanem a mélységtől, amibe belelátott, mint Móricz Zsigmondnak, amikor bizonyossággá érett benne a réges-régi sejtés: „Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.” Nem azt, ami fájdalmat okozott, hanem magát a fájdalmat, amit átélt az író bárhol, bármikor. A Légy jó mindhalálig!-ban benne vannak ugyan kisdiákkori emlékei, de Nyilas Misi alakjában nem azt írta meg, hanem felnőtt élete megaláztatásainak kínját, családi életének keserveit. De csak így – gyereksorsba ágyazottan – tudta a fájdalmat olyan szívszorítóan, mégis annyira szépen megmutatni. És az a szomorú kisgyerek a fájdalom képében ott élt benne végig, ahogyan az életműben is ott van máig. ő szól a Hét krajcártól a Csibe-novellákig minden fájdalomból, de ott lapul a rettenete az öröm szavai közt is: „a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.”
Mindannyiónknak vannak olyan emlékei, életünknek olyan történései, olyan hibáink, sőt bűneink is bőven, amik sose ülnek ki a homlokunkra magukat mutogatni, de ott élnek velünk, mélyén a lélek zugainak, száz- és ezerszám, és hagyják, hogy higgyük: mi irányítjuk magunkat, nem ők. A lélek ismerőinek pedig nem szoktunk hinni, s ha felfedik a titkot, másokban szeretjük azokat megtalálni, amiket rólunk mondtak. De magunkban legbelül tudjuk azért, hogy mit rejtegetünk. S hogy megszabaduljunk tőle, elkezdünk „szépen” vallani, hogy kibeszélhessük magunkból, aminek a cipelése terhes, ami nélkül könnyebb volna élni: elismerve kimondatlanul a Móricz fogalmazta törvény igazát. A kitárulkozásnak ez a vágya, a megkönnyebbülés reménye van ott a gyónásban és minden művészet gyökerében is. Mert mind a kettőben ott van az isten után rögtön másodiknak az ember, a többi, akiknek meg akarjuk mutatni magunk az újra megtalált régi alakban: „és nektek, testvéreim”. Mert minden magunk megmutatása gyónás, vallomás, noha nem mindig magáról beszél, aki szól, de magát mondja, ha megszólal, írásban, szóban egyaránt, és cselekedetben is. És egy a gyökere mindnek.
Világcsodája – gondolhatnánk -, hogy mégis vannak, akik elolvassák, amit mások önmagukról írnak. De nem ez a legnagyobb csoda az olvasási vágyban, hanem az, hogy akinek van mozdulása hozzá, mindig talál írást, amiből magát kiolvassa – ahogy Németh László meglátta. Jó lenne ezt látnunk magunknak is jobban, mert sok kedvet rontó kölcsönös morgás elhalkulna tőle. Aki ír, tudná pontosabban, hogy nem is őt olvassák az olvasói, hanem önmagukat keresik az írásaiban – az olvasó meg gondolhatná, hogy ami nem tetszik neki, azt az író nem is neki írta. Hogy kevesebb legyen a kesernyés szájíz, mert az hangulatában mégiscsak, olyanféle, ha enyhe fokban is, mint a szomorúság. De ha úgy van is az, ahogyan kisdiák korunkban megtanultuk, hogy „az örömnek levegőjét megtisztítja bánat”, vagy ahogy a mai bölcsek tanítják itt a mi korunkban, hogy a szomorúság a lélek jóféle aszálya, mert nem terem meg benne vagy elszárad a becsvágy, a kivagyiság – jó azt érezni, tudni: a valamit csináló nem légüres térben él: az „ismeretlen” olvasók nem „idegenek”.
Újszülöttek vagyunk még, nagyon kell nekünk ez a bura, ez az ölelés, ez a lelki inkubátor. Mert amatőrök is vagyunk, műkedvelők, önkéntes örömkatonák, és egyik minősítést se tartjuk szégyellni valónak.
Annyi szent akarással, erőfeszítéssel fonódtak össze ezek a fogalmak történelmünk folyamán, hogy vállaljuk magunkra nézve érvényesnek őket, mert csak így maradhatunk meg annak, akik vagyunk: se fölkentjei, se elkötelezettjei senkinek.
Szeressenek bennünket továbbra is. Igyekszünk kiérdemelni ezután is a szeretetüket.
Hozzászólások