Amikor az öreg görögök ezt a kurta mondatot leírták – hogy minden mozog -, maguk se tudták talán még akkor biztosan, hogy az egyetlen biztosan tudhatót mondták ki vele a világról.
De azért a ma emberének mégse kéne fintorogni rajta olyan formán, hogy „ez is valami?”, hiszen ezt már egy kisgyerek is látja. Nincs okunk, alapunk a pöffeszkedésre, mert mi meg csak az „úgynevezett” élőhöz társítjuk a szót – a mozgást -, a szintén csak úgynevezett élettelenről meg azt hisszük, hogy áll. Pedig dehogy mozdulatlan akár csak egyetlen élettelen is! Nemcsak a légnemű meg a folyékony mozog a körforgásban: a szélben, a párában, a folyamokban, de porlik, mállik a kő is, a szikla, feltör a mélyből a láva, és szétterül majdani talajnak, jóféle borokat termő szőlők alá, a vulkáni hegyek meredekén.
De ez mind csak a felszín mozgása még: az erózió a földön, az égen a felhőjáték, az eső meg a hó az ég és föld között, a sárkányrepülők lenge lebegése a légben. Hanem ami belül van! A sejtekben és még beljebb az atomokban, az a valami. Az a felfoghatatlan sebességű forgás a mag körül, szakadatlan nyüzsgése az elemi részecskéknek, a nem is láthatóknak, azokban a parányi terekben, amik arányaikban olyan irdatlan nagyok – mondják a tudók -, mint a világegyetem végtelen terei, milliárd fényévnyi távolságai az űrnek.
De magáról a mozgásról – ami pedig, úgy látszik, létezési formája a mindenségnek – a láthatónál többet nemigen tud a mozgók közül az az egy sem, aki tudja magáról, hogy neki van egyedül esze, öntudata: az ember. Majdhogynem mellékes adatok ismeretében hisszük magunkat mindentudónak. Csak mert a helyváltoztatás néhány jellemzőjét – irányát, sebességét – mérni tudjuk. Azt is tegnap óta. De amit a miértekről, az okról, a célról mondunk, az a fantáziánk szüleménye csak. Kivált, ha rólunk van a szó, a magunk mozdulásairól. Mert azokat észmunkának, tudatosnak, általunk irányítottnak szeretjük hinni. Azt gondoljuk, szebbet mutat a tükör, ha magunkat látni így nézünk bele.
Pedig lépéseink többje rajtunk kívüli okok – lehetőségek, szokások és konvenciók -: a korszellem összetevői által nagyon is meghatározott. De akaratlan egyszerre lépésünkkel magunk is segítjük a ránk hatókat megszületni, felnőni, sőt fölénk nőni, korszellemmé lenni. Aki pedig azt gondolja, hogy az a sok oldalról jövő hatás nem a sokféleséget szolgálja, alakítja – ami élvezhetőbbé tehetné a világot -, hanem ellenkezőleg: egyenruhába bujtatja, kifelé egymáshoz hasonlatossá teszi a belső, a született sok-sok egyedit, a különbözőt, és divatbábnak láttatja az embert – arról meg mi nem gondolunk jófélét. Pedig!
Hiába hisszük büszkén, hogy sokkal szentebb szándékok és erők munkálnak bennünk, ezerszerte fennköltebb eszmék iránytűje, fénye mutatja az utat életfogytig, mint a kérészéletű divatok talmi csillogása. Még legelemibb érdekeinknek sincs akkora hatalma rajtunk, mint a divatoknak, pedig azt se tudjuk, kinek, minek az érdekét szolgálják. És még csak fegyvert se fognak ránk, hogy beálljunk a sorba, és benne maradjunk várva az új vezényszóra. De hát mi kényszerít bennünket az engedelmességre? Mert engedelmeskedünk.
A divat mondja meg, hogyan öltözködjünk – életkorunk, nemünk és az alkalmak szerint, külön-külön; mit együnk; hogyan lakjunk; mikor milyen szavakat használjunk; mit tanuljunk és mit tanultassunk a gyerekeinkkel, milyen pályát, szakmát válasszunk; hol, kik közül élettársat, barátot; mit vásároljunk, mire gyűjtsünk – és mit válaszoljunk a többi, ki tudja hány ezer kérdésre, magunknak. Így válunk koronként és helyszínenként testi-lelki-szellemi különbözőségeink ellenére, majdhogynem egyformákká. Pedig – és hány pedig van még! – megtanultuk, tudjuk és elfogadtuk a törvényt régen: „Különbözök, tehát vagyok.”
De akarunk-e igazán különbözni? Vagy inkább a nyájhoz tartozás vágya az erősebb bennünk, mert mindannyiunknak kell az akol melege? Vagy mindkettő igaz egyszerre. És ki tudja, hány „vagy” van a világban még és él egyszerre és egymás mellett, mint színe és fonákja minden létezőnek? Akármilyen furcsa: azonosulási szándékainkat a különbözni akarás vágya élteti. Ezt pedig sokszor a divat.
A divat – noha külső formáit irányító rendszere csak az életünknek, mint a szokások is – fontosabb szerepű jelenség annál, hogy legyinteni legyen okunk hallatán a szónak. Igaz ugyan, hogy majdcsak minden fölkapott újdonságon csúfolódunk először vagy heherészünk rajta – mert ez is divat, mint a politikusok, az újgazdagok, az érdemtelenül sikeresek ócsárlása -, de rendre csak addig, amíg mi magunk is nem kerülünk oda. Ha „benősültünk”, nem hivalkodó az após villája már, ha kacsalábon forog is az, és hálásak vagyunk, ha nászútra „Olaszba” küld, ha „per pillanat” azt tartja „menőnek”.
Akárhonnan indulunk is el, hogy ezt a – hitem szerint – méltatlanul fitymált fogalmat körüljárjuk, nem a kínálaton akadunk el, hanem a bóvliba botlunk bele, mert az is benne van, és ha túl közel megyünk hozzá, rossz lesz a rálátásunk. Azt mondják az értők, hogy minden valamitérő új ötven év múlva ér le a földre. És kell, hogy leérjen ide, hozzánk, hogy meg tudjon kapaszkodni. Különben elfújja az értetlenség szele.
Minden bevált régi érték csak divat volt újkorában, vásári mutatvány, a keréktől a repülőig. És nem csupán szent, színtiszta szándékok bábáskodtak körülötte, hanem olyanok is, mint manapság is annyi csoda, szép és jó körül a sznobság. Nem az a baj, hogy a botfülű pénzember elalszik a széken az operában, hanem az a jó, ha bérletet vesz és pénzével a zenét élteti, hogy szólhasson mindenkinek. Ha a színvak képet vásárol divatból, mert olyan lakást kell fenntartania helyzete, szerepe, méltósága okán, aminek a falára értékes kép dukál: áldani kell akkor azt, ami rávette – nem ócsárolni. Aki polcai méretéhez veszi a könyvet, akkor is mindannyiunk javát szolgálja vele, ha bele se néz. Aki nem a művet nézi a szoboravatón, hanem azt lesi, hogy őt ki vette észre, abból lehet még műértő vagy legalább műkedvelő, de ha sohase megy oda, mindannyian veszítünk vele.
„Műkedvelő” szavunkat lekicsinylő értelemben használni: bűn. Mert soha nem tudni, mitől, merre mozdul egyet a világ, de azt hittel hinni, tudva tudni kell, hogy minden értékhez, széphez, jóhoz, emberihez sokak ereje, mozdulása fűz mindannyiónkat egyként. Mi vagyunk a teremtők, a felnevelők, a megtartók – és miénk az áldás. Minden mozdulásé.
Hozzászólások