Kevés keservesebb igyekezet van, mint ünnephez úgy keresni a szót, hogy az, ha sikerül rátalálni, legalább a főhajtás tiszta szándékát ne rontsa. Hogy se ál-meghatottan magát kelletővé, se leereszkedő cifra gügyögéssé ne váljon tőle a beszéd, ha már mindenáron beszélni kell. Nem kellene ugyan mindig és főleg nem vezényszóra, de amióta összekeveredett a fejünkben az ünnep az ünnepéllyel, a megköszönés valami köszöntő rendezvénnyel, nem tudtunk illőbb szertartásrendet kitalálni, még az igazán nagy napokra sem ennél a mostaninál.
Minden igazi ünnep lényege a megmerítkezés egy csodában, és megtisztulás szándékú, mint az a bibliabéli is a Jordán partjainál. És csend kell hozzá, nagy csend, a magunkba szállás csendje, az áhítaté, aminek burája alatt eggyé tud lenni a köszöntő az ünnepelttel úgy, hogy mindkettő ünnepet ül.
Ezért nem volna szabad belecsörömpölnünk divatos ricsajjal, csápolással, tapssal, legalább az olyan „szentségimádó” ünnepekbe nem, mint az anyák napja.
Talán hangtalanul volna jó kimondanunk, amit úgy kellene elkiáltani, hogy hallja meg ez az egész közönyös, süket mindenség. De mit is? hiszen nincs is olyan fontos tudnivaló, amit ne tőlük tanultunk volna még akkor, amikor ki se nőttünk dajkáló karjaik közül. A fiúk azt tanulják meg legelébb, hogy hová kell futni, ha baj van, a kislányok meg azt, hogy hogyan lehet óvó szárnyakat formálni széttárt karjaikból a maguk csibéinek majd, ha megrettennek valamitől, és futnak félve, csipogva, sírva a sátor alá.
A világverő hadvezérek a véres, nagy csaták után a mamák ölébe fúrt fejjel sírják ki magukból a rettegésüket, próbálják feledni győzelmeik iszonyú árát: a kínt, a vért, a halottakat, kitörölni emlékezetükből a pattogó parancsokat, hogy helyet szorítsanak a fülükben annak a rég várt simogató suttogásnak, hogy „Sovány vagy, Kisfiam, mit ennél?”
Az árboctördelő tengeri viharokon edzett admirálisok is anyai karoktól körbevett kikötők öleibe vágynak, és csak a nagyon ostobák mennek el hősnek még akkor is, amikor már régen haza kellene szaladni szepegve hozzá – megnyugodni.
Lehet, hogy nem minden igazi érték nőnemű, de az biztos, hogy minden nagy szándék, erő és megvalósulás, egy férfi minden nagy, magát kínzó erőfeszítése mögött egy asszony még nagyobb szerelme áll: vigyázónak, pajzsnak, biztatásnak, ápoló kéznek, simogatásnak, fénynek, iránytűnek, hazaváró kikötőnek és mindennek és mindennek és mindennek. És nincsen önfeláldozóbb, messzebbre látó és tovább tartó, ingyenesebb és megbocsátóbb, poklokon is győztes erejű szerelem az anyák szerelménél. Még a természeti törvényeknek is fölötte áll: nem kezdődik és nem ér véget, csak van. Most és mindörökké.
Igazi okának kellett annak lenni már a kezdetek kezdetekor, hogy az értelmükre, erejükre oly igen büszke férfiak, a mítosz-teremtő Atyák is a legfőbb jókat asszonyok kezére bízták. Még a bölcsességnek is istennője van, nemcsak a szépségnek és a szerelemnek – nem istene.
És ez nem férfibók, nem hamiskodás volt, akkor se, most se és soha nem lesz az, amíg egy születő kicsi ember fölsír a Földön valahol.
Ahány istennőt teremtett a férfiképzelet évezredeken, talán milliókon át a barlangoktól máig, annyi becserkésző ügyeskedés, csalétek, csel, csodás ráfogás nincs a világon. Vagy ha volt, hát elenyészett volna régen, ha csak a széptevő szándék emelte volna oltárra őket.
Még kiderülhet, hogy minden mulandó, csak a mítoszok élete örök, és hogy már akkor éltek, mielőtt a fejünkben megszülettek volna.
Az örökkévalóság bizonyítékai hát – mint az anyaság is -, amit nem emberi képzelet emelt isteni rangra, hanem egy szentség mutatta meg magát benne emberi alakban, hogy azok is tudjanak valamit érteni belőle, akik kívül rekedtek a csodán, mint a férfiak. Ehhez kellene nagyon az a csend. Talán a légyzümmögést is halkabbá kellene tennünk valamiképp, hogy csak valami, füllel nem is fogható éteri zene szóljon, s ölelje körül a Földet ezen a napon.
Gondolatok anyák napján
A szemek már fáradtak, de a szeretet éppúgy sugárzik belőlük, mint régen, amikor még nagyon szépek voltak és csillogtak. A kéz, amelyet megcsókolni nemcsak a szív parancsa volt és amely lágyan, biztatóan simogatott sok éven át, ma ezer ránctól barázdált, eres, az ujjak is megcsontosodtak. Velük integet, mikor eljövök Tőle.
Kilométereken át hallom elcérnavékonyult hangját: „Vigyázz magadra, kisfiam!”
Hányszor, milyen sokszor hallhattam megszámolhatatlan éveken át ezt az intelmet. Először tán akkor, amikor a plébános úrhoz mentünk, hogy beiratkozzam a római katolikus elemi népiskola első osztályába. Hátamon a kopott vulkánfiber táska, benne szédeleg a palatábla és a palavessző. És benne a jóféle uzsonna, talán vajas kenyér, talán frissen sütött töpörtyű, egy-egy szem alma, aszaltszilvacsomag. Meg az elmaradhatatlan intelem induláskor: „Vigyázz magadra, kisfiam!”
Újabb évek jönnek, hozza a postás a behívóparancsot. Barnára pácolt katonaládában a szükséges holmik. A ládában már kisebb a rend, mint annak idején a bőröndben. Aligha csoda, magam csomagoltam. Csak az elbocsátó szavak a régiek, az ismertek: „Vigyázz magadra, kisfiam!”
Levél jön, később telefon, gyere haza, kisfiam, aranysárga húslevest készítek meg rántott csirkecombot friss uborkasalátával, és lesz, persze, hogy lesz aranygaluska is.
Megyek! S mikor eljövök, a két kezem is kevés, hogy a „maradékot” elhozzam. A kapunál hangzanak el az óvó szavak: „Vigyázz magadra, kisfiam!”
Viszem haza a srácokat. Később az unokákat. Harsány az öröm, nézem, mint dédelgetik őket, mint örülnek nekik az öregek. Én csendesen járok-kelek az udvaron, melynek diófája születésemtől kísér, s melynek felső ágiról olyan szépen látszik a Mecsek. Ha felfelé kapaszkodtam, már az indulásnál hallottam az aggódó szavakat: „Vigyázz magadra, kisfiam!”
Már mennünk kell. Az unokák csatakosak a játéktól, láthatóan fáradtak. Lehet, hogy a rájuk ömlő szeretettől. Mosoly ölel bennünket és ragyogó szempárok. És a szavak újra felhangzanak: „Vigyázz magadra, kisfiam!”
A szemek már fáradtak, de a szeretet éppúgy sugárzik belőlük, mint régen. A kezek ma is integetnek nekem és én még hosszú kilométereken át hallom a vágyott szavakat.
Mit is válaszolhatnék?
„Vigyázz magadra, Édesanyám!”
Hozzászólások