Miközben a teáját kitöltötte a bögrébe, kinézett az ablakon és meglátta az erkélyen cigarettázó férfit. Szertartásosan, mély főhajtással üdvözölték egymást, sőt még a kezükkel is intettek, hogy egyértelműbb legyen a tiszteletadás. Mióta nyugdíjba került, szinte minden nap megismétlődik ez a jelenet. Ő a reggeli teáját issza a lakótelepi konyhaablak alatti beépített asztalnál, a másik meg a kávéját szürcsölgetve fújja a füstöt az erkélyen. A felesége nem tűri, hogy a lakásban bagózzon. Tűzről pattant menyecske lehet. Véletlenül tanúja volt néhány vitájuknak, ami az erkélyen végződött, s ilyenkor egy cseppet se irigyelte a bagóst. Mert igaz, hogy szemrevaló, csinos asszony a felesége, de ha az egyszer kinyitja azt a csöpp kis száját… Nem is nagyon volt más érve a vitában, mint hogy „igen, anyukám”, „úgy lesz drágaságom”… Biztosan úgy is lett.
Több mint tíz éve laknak egymással szemben, több mint tíz éve üdvözlik egymást naponta az ablakon keresztül, de tulajdonképpen nem tudnak egymásról semmit. Még a másik nevét sem. Egyszer, évekkel ezelőtt elhatározta, hogy megtudja, ki ez az ember. Jól tudja ő, hogy manapság nem divat az efféle kíváncsiskodás, mindenkinek joga van az anonim magánélethez, meg minden. Ki is talált egy érdekes mesét a rég elvesztett jó barátról, ha netán véletlenül valaki megkérdezné, mit keres egy idegen ház postaládái között. Aztán amikor ott állt a lépcsőház falát szinte teljesen beborító szürke fémkazetták előtt, összezavarodott. Képtelen volt eldönteni, hogy a harmadik emeleti folyosó első, vagy utolsó ajtaja az, amit keres. Mert ha az első, akkor Kovács. Kovács János. Ellenben ha az utolsó, akkor Balogh István. Netán ifjabb Balogh István. Igaz, nem emlékszik rá, hogy akár egy idősebb, akár egy fiatalabb férfit látott volna valaha is az erkélyen, de ez nem jelent semmit. Lehet, hogy az öreg ágyhoz kötött beteg, vagy a fiatal elköltözött hazulról az anyja szekatúrája miatt. A nevét meg rajta hagyta a postaládán, mert ki se jelentkezett a lakásból. Ez is lehet. Viszont ha jól megnézi a fizimiskáját, inkább Kovácsnak néz ki, mint Baloghnak. Így aztán maradt minden a régiben. Pontosabban a bagós név nélkül.
Aztán arra gondolt, hogy megfejti, mi lehet a foglalkozása. Az erkélyen ő locsolgatja a virágokat, és ha kellemes idő van, mindig kirakja a két kis hullámos papagájt egy székre, és hosszan beszél hozzájuk. Hát persze, mert ezek nem ripakodnak rá, mint a felesége. Ebből viszont még nem következik, hogy kertész lenne, vagy valami hasonló. Sőt… Egyik ismerőse főszakács volt egy előkelő étteremben. Otthon meg be se tette a lábát a konyhába. Van ilyen. Eszerint autószerelő se lehet, mert elég gyakran bütyköli a kocsiját a parkolóban… Olykor még a szomszédjáét is. Az biztos, hogy nem gazdag ember, mert legalább tízéves Fiattal jár, nyakkendőt meg nagyon ritkán visel. Mostanában elég sokszor van otthon napközben. Lehet, hogy munkanélküli? Manapság negyven év fölött hamar az utcán találja magát az ember. Az asszony is ezért prézsmitálhat ennyit. Meglehet. Különben a fene bánja. Integet neki és kész.
*
Mióta nincs házmester, meg lakónyilvántartó könyv, alig ismer valakit az új lakók közül. Hajdan az volt a szokás, hogy amikor valaki beköltözött egy lakásba, végigjárta az egész házat, és mindenkinek bemutatkozott. Lehet, hogy a fele se jegyezte meg a nevét, de azt tudták, hogy az a jóképű fiatalember, aki előre köszön a lépcsőházban, a múlt héten költözött be a harmadikon a saroklakásba Tóthék mellé. Még akkor is végig kellett csinálnia a bemutatkozási tortúrát, ha albérlőnek költözött be valahová. A főbérlőt szólták meg, ha elmulasztotta. No, persze őt is leparasztozták a háta mögött, és mindaddig idegennek nézték, míg el nem költözött.
Márpedig egy régi, körfolyosós pesti házban nagy büntetés volt idegennek lenni. Mert ott mindig mindenki tudott és látott mindent. Azt is, mit főz vacsorára Kovácsné az urának, meg azt is, hogy Balogh az este későn jött haza, mert nagyon elidőzött a macájánál. Nem annál a szőkénél, a fenét! Azzal már két hete összeveszett. Most egy barna nője van. Ez a szerencsétlen Rozi meg mossa a gatyáját. De hát ő tudja, miért tűri…
No igen… Ha Kovácsné konyháján odakozmált a rántás, ketten is ugrottak, hogy kisegítsék. Balogh macáján is csak mosolyogtak, mert nagytermészetű ember, de hát csak a mi fiunk… „Te különben is jobb, ha tartod a szádat, Teri, mert látta ám az öreg Némethné a szembe lakásból, amikor éjfél után belépett az ablakodon. Ja, amikor egy hétig éjszakás volt az urad. Tőlem ugyan nem tudja meg, de hát te is tartsd súlyban azt az édes, pici szádat!”
Az idegent senki se vette észre, de mindenki figyelte. Köszönés nélkül mentek el mellette a lépcsőházban, de a következő fordulónál már összesúgtak a háta mögött, hogy: „Ez a paraszt már megint eldobta a csikket, ideje lenne összeszedetni vele. Különben is, honnét van ennek pénze amerikai cigarettára?” Aztán meg hazafelé menet rászóltak az ablakból: „Keres valakit, fiatalember? Már másodszor látom itt ténferegni a folyosón. Ha netán valahonnét eltűnik valami, még azt találják hinni, hogy maga a tettes.”
– Én… én itt lakom a harmadikon – hebegte az idegen.
– Érdekes, eddig még sose láttam, pedig nekem már az apám is ebben a házban született. A nevét se látom a postaládán…
– Még nem volt rá időm. Tegnapelőtt költözködtünk… Különben Faragó vagyok. Faragó János.
– Jól van, majd bejön hozzánk is Faragó úr, ha lefaragta a teendőit…
És Faragó János mindenkihez bement tiszteletét tenni. Ha volt felesége, őt is magával vitte. Gyakran előfordult, hogy a korabeliekkel rögtön össze is tegeződtek. Különösen olyankor, ha akadt valami közös ismerős, akiről a másik tudott valami szaftos pletykát, amin olyan jókat lehetett heherészni. Aztán mindketten megfogadták, hogy így görbüljenek meg, ha elmondják valakinek. Az idegen máris „a mi fiunkká” vált, és mindenkinek előre köszönt.
Hmm… már megint költözködnek a szomszéd lépcsőházban. Ott áll az a nagy, sárga ponyvás teherautó. A múlt héten is ezek költöztettek valakit. A sofőr, meg a két rakodó. A ponyvára rá van írva a kft. neve, telefonszáma. Alatta meg a szlogenjük: „Akar gyorsan, biztonságosan és OLCSÓN költözni? Tárcsázzon, a többit meg bízza ránk!” Valóban fiatalosan, rutinosan teszik a dolgukat. Afféle kigyúrt izomzatú díjbirkózók, akik ketten visznek föl a tizedikre egy zongorát. No jó, legyen inkább háromajtós szekrény, mert a lakótelepen nem divat a zongora. Legföljebb a szintetizátor fülhallgatóval, mert ezeken a falakon már a bableves zaja is áthallatszik.
Aki teheti, elköltözik. Ha van rá pénze, valamelyik közeli faluban vesz házat, mert most ez a divat, a zöldövezet. Aki meg nem tudja fizetni a közös költséget, kisebbre cserél, vagy a hajléktalanszállásra költözik. Senki se keresi. Az öregasszonyt se keresték a másodikon. Egy hete halott volt már, amikor rátörték az ajtót. Azt hitték a szomszédai, hogy gázömlés van nála, az olyan büdös.
Amikor ideköltöztek, még mindenki köszönt a lépcsőházban. Még a gyerekek is. Hát persze; örültek az új lakásnak, elbeszélgettek egymással a szomszédok, és együtt szidták a tanácsot, hogy nem képes kitiltani a játszótérről a kutyákat. Akkor még több volt a gyerek, mint a kutya. A vita egyetlen eredménye az lett, hogy a kutyások és a gyerekesek szó nélkül mentek el egymás mellett, és a felnőttek figyelmeztették az apróságokat, hogy ennek a hülye bácsinak nem kell köszönni. A figyelmeztetés olyannyira eredményes volt, hogy a jól nevelt gyerekek egy idő után mindenkit hülye bácsinak néztek, s nem fogadták a köszönésüket. Miután megalakultak az önkormányzatok, egy kutyás lett a képviselő, s első intézkedéseként fölszámolta a balesetveszélyes játszóteret.
Teltek, múltak az évek. A gyerekek felnőttek és eltemették az öregeket. Vagy szociális otthonba adták őket, ahol ráérnek elcseverészni a többi vénnel. Az idő pénz, a pénz karrier, nem lehet akárkire fecsérelni. Ez az egy életünk van, és ez is olyan rövid, nem fér bele más, csak én. Az énnek és a karriernek mindent és mindenkit alá kell rendelni. A régi balfácánok azzal vigasztalták magukat, hogy a túlvilágra nem viheti magával az ember a pénzét, gazdagságát. Nem hát. Éppen ezért kell itt kiélvezni minden percet, minden fillért. Ha kell, akár a másét is. Az utolsó cseppig kiüríteni az élvezetek poharát. Nem érünk rá másokkal foglalkozni, s lehetőleg velünk se foglalkozzon senki!
Egyik nap egy teherautó állt meg a ház előtt. Néhány fiatalember szállt ki belőle. Fölmentek a negyedik emeletre, és elkezdték lefelé hordani a bútorokat. A lakók csak nézték őket, s már majdnem megkérdezték, ki lesz az új tulajdonos, de aztán megrándították a vállukat, és becsapták az ajtót, nehogy azt higgye már valaki, hogy őket érdekli a mások dolga. Csak arra figyeltek föl néhányan, hogy este jajveszékelt valaki a negyediken, mondván: „Jaj Istenem, kiraboltak! Csak a négy fal maradt. Emberek, hát senki nem vette észre!?”
Dehogynem. Olyannyira észrevették, hogy két újabb zárat szereltettek az ajtajukra, elé rácsot, s még a folyosóra is újabb vasrácsot szereltettek, hogy azon tisztes szándékú ember át nem hatol. Még a tűzoltó sem. No, meg azért is, hogy minden ajtónyitásnál elmondhassák: „A fene egye meg ezt a sok rohadt kulcsot! Könnyebb lenne fölrobbantani az egészet.” Volt, aki megfogadta a tanácsot. Persze a szakavatott tolvaj könnyedén eligazodik a kulcsok között. Ideje is van rá, hiszen senki se kérdezi meg tőle a lépcsőházban, hogy „keres valakit, fiatalember?” S ha azt a sok zárat egyszer valaki magára zárta, eszébe se jut újra kinyitni, hogy szót válthasson valakivel. És arra is rest, hogy megkérdezze a szomszéd nevét. Így aztán a tegnapelőtt beköltözött Faragó János örökre névtelen marad, és mindenkinek idegen. Nem lesz közös ismerőse senkivel, s nem kell meggörbülnie, ha elmondja valakinek a szaftos pletykát.
*
A lakótelepi konyhaablak alatti beépített asztalon lassacskán kihűl a tea. Az erkélyen álló férfi is felhörpinti a kávéját, elnyomja a csikket, még int egyet az ablak felé, s indul tovább. Beül a tízéves Fiatjába, s elpöfög a belváros irányába. Balogh vagy Kovács János? Nem mindegy? Az erkélyről a bagós, aki még tud köszönni.
Hozzászólások