Kecskemét (1987–2014)
Az első lépések
Kecskemét
Kecskemét Bács-Kiskun megye legnagyobb és népsűrűség szempontjából az ország nyolcadik városa. Területe 322, 57 km2, lakossága 1987-ben megközelítőleg 110 ezer fő. Neve a kecske + mét szóból áll, mely egyes nyelvészek szerint menetet, járást jelent.
Éghajlata szélsőségesen szárazföldi. Folyója nincs.
Gazdasága elsősorban az élelmiszer-feldolgozáson alapul (konzervipar, szeszfőzés, malomipar stb.) Jelentős gazdasági objektumok a Szerszám- és Gépelem-, Reszelő-, Magnetofon-, az Alföldi Cipő-, Habselyem Kötöttáru-gyár stb.
Legnevezetesebb épületei a szecessziós stílusban épült Városháza (Lechner Ödön), Luther-palota (Mende Valér), Cifrapalota (Márkus Géza), Nagytemplom, a román stílusú Barátok temploma, Evangélikus templom (Ybl Miklós), a mór stílus jegyeit viseli a Zsinagóga, az eklektikus neobarokkét pedig a Katona József Színház.
Művelődési intézményei: Erdei Ferenc Művelődési Központ, A Szakszervezetek Megyei Tanácsa Művelődési Otthona, Szalvay Mihály Úttörő és Ifjúsági Otthon, Tudomány és Technika Háza (TIT), Katona József Színház, Katona József Megyei Könyvtár, és persze a múzeumok: Katona József Múzeum, Magyar Naiv Művészek Múzeuma, Katona József Emlékház, Szórakaténusz Játékműhely és Múzeum, Bozsó Gyűjtemény… Sajtó: Petőfi Népe (megyei napilap), Kecskeméti Lapok (hetilap), Forrás (havilap).
Kecskemét címere
Kecskeméten született Katona József, a Bánk bán írója, Kocsis Pál szőlőnemesítő, Kodály Zoltán zeneszerző és pedagógus, Latabár Kálmán és Mezey Mária színészek, Kada Elek politikus, író. Itt diákoskodott három évig Petőfi Sándor, joghallgató két évig Jókai Mór, díszpolgára Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, Josef von Ferenczy.
Érdeklődve kukkantottam ki a kocsi ablakán. Noha egy új világba pottyantam, plusz ez az első eset, hogy 45 év után elhagyom az országot, semmi rendkívülit nem láttam, éreztem. Az épületek ugyanolyanok, mint Nagyváradon, az emberek öltözéke úgyszintén. Többet, így, menet közben nyilván nem is állapíthattam meg. Legfeljebb az áruval zsúfolt kirakatok, na és a város tisztasága töltött el ámulattal. Mindenesetre messziről látszik, hogy Kecskemét, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely stb. valaha egy régióba tartoztak.
Egyenesen az ún. Műkert városnegyedbe, egy fasorral szegélyezett utcába hajtottunk. Itt lakott Judit egy társasház első emeletén, egy egyszoba-konyhás lakásban. Kissé messze a központtól, ám annál jobb levegőjű, nyugalmas zónában. Bár a valóságban is ilyen csendes, nyugis hely lenne! – imádkoztam magamban. Elég nevetséges óhajnak tűnik ekkora kálvária után, mégsem az, hiszen éppen emiatt szaladtam többek között világgá. Judit lakosztálya tetszett is, meg nem is. Díjaztam a berendezést, a bútorokat, festményeket, ellenben túl picinek találtam a konyhából átalakított szobácskát. Konyha sehol, helyette csak egy szűk főzőfülkében lehetett főzni, étkezni. Persze érthető, mert melyik szingli, ráadásul munkahelyén étkező dolgozó nő kívánna ennél többet átmenetileg magának. Este holtfáradtan, az átélt izgalmakat újra meg újra felidézve zuhantam álomba.
Másnap jelentkeznem kellett az idegenrendészeti hivatalban. Ott állományba vettek, és kiállítottak számomra egy személyi igazolványt helyettesítő okiratot.
– Ön egyelőre hontalan – hozta tudomásomra Vázsonyi hadnagy –, és mindaddig jelentkeznie kell személy szerint nálam, amíg jóvá nem hagyják állampolgárságért folyamodó kérelmét.
Nem sokkal ezután Judit főnöknőjét látogattuk meg a Csokor utcai oviban.
– A férjem, Nagy Pál Nagyváradról – mutatott be Judit egy negyvenöt év körüli, csípőficamos hölgynek.
– Málnás Mária vezető óvónő. Csakhogy megjött, kedves Pál! Tudja, hogy végig szorítottam maguknak?
Kiderült, hogy eleitől fogva figyelemmel kísérte Judit váradi kapcsolatának alakulását, és gyakran lelki vigaszt is nyújtott neki, amikor elcsüggedt. Mert azért ez is elő-előfordult, különösen a hosszú téli hónapok idején. Engem sem hagyott sokáig munkaügyben kétségben, és ott helyben felhívta telefonon a katonatelepi iskola igazgatóját.
– Megvan az állás! – újságolta öt perc múlva örömmel. – Jelentkezzen augusztus 16-án, reggel hét órakor a katonatelepi Mathiász János iskolában! Tudja, hol van Katonatelep?
– Nem.
– Két kilométerre Kecskeméttől. Ne féljen, nem valamiféle katonai település. Nevét a híres Katona Zsigmond gyümölcskertészről kapta. De itt élt és dolgozott a nem kevésbé ismert Mathiász János és Kovács Pál szőlőnemesítő is. Szereti a bort?
A katonatelepi Mathiász János Általános Iskola
– Mérsékelten.
– Azért ezt megissza – kerített elő egy üveg bort. – Igyunk arra, hogy végül mégis sikerült megszabadulnia a pokolból, bár, ami azt illeti, meg kell jegyeznem, nálunk sem fonják ám kolbászból a kerítést. Itt dolgozni, teljesíteni kell, kolléga. Viszont aki rendesen dolgozik, azt általában meg is becsülik – töltötte tele a poharakat. – Sok sikert a beilleszkedéshez! Szervusz, csirió!
– Közvetlen, energikus és jólelkű – dicsértem meg otthon Riát Juditnak. – És ez az állásdolog is hihetetlenül simán ment. Igaz, az iskola nincs éppen a közelben, és két buszra is kell szállnom ahhoz, hogy beérjek a suliba…
– Kezdetnek ez sem rossz, és idővel jobb is lesz. Ez nem Nagyvárad. Itt, aki, Ria szavait idézve: rendesen dolgozik, az meg is találja a számítását.
A megbeszélt időben bevágtam magam a buszokba, és jelentkeztem a dirinél. Az autóbusz közvetlenül az iskola előtt, egy két részből álló, egyszintes épület állt meg. Előtte tágas udvar alacsony vaskerítéstől övezve. Az irodában tömzsi, feltűnően vastag nyakú öregember fogadott. Ő volt a diri, egy hajdani szabadfogású birkózó. Kurta beszélgetés után, amit itt, Magyarban állásinterjúnak neveznek, alkalmazott… tornatanárnak.
– A munkát máris megkezdheti. Menjen a tanáriba, ismerkedjen meg a kollégákkal, és tegye, amit tennie kell.
– De hát én…
Magyartanár vagyok – szerettem volna emlékeztetni az öreget. Eh, minek? Ha úgy vesszük, a tornatanárság sem áll tőlem távolabb.
– Igenis, csupán annyit szíveskedjék közölni, mi az, amit tennem kell!
– Kérdezze meg a társait. Itt mindenki tudja, mit kell tennie, és én nem is szeretem, ha minden csip-csup dologért hozzám szaladnak a szaktársak.
(folytatjuk)
Hozzászólások