Az Oszlányi és a Marsa család
Egy hónap múlva Judit nővérénél megrendeztük az esküvői lakomát, amire valamennyi rokont és jó barátot meghívtunk. Nem volt hetedhét országra szóló lakodalom, csak egy szűk körű vacsora, de első házasságomhoz viszonyítva ég és föld a különbség. Csupán Judit édesanyja nem lehetett jelen, ő ugyanis már két éve meghalt. Elgázolta egy autó. De hadd mutassak be a család többi tagjából is néhányat! Judit apja, Oszlányi Pál: Tázlár faluból költözött a városba, mesterségét tekintve hentes. Egy baleset folyamán elvesztette a fél szemét (akárcsak a vásárhelyi nagyapám), aztán a lábujjait amputálták. Ennek ellenére megmaradt vidám természetű, mi több, elégedett embernek. Judit nővére, Marsa Gyuláné: két évvel idősebb Juditnál, orvosi írnok. Férje, Gyula 12 évvel idősebb, autószerelő. Ők közel a központhoz laktak egy ízlésesen berendezett háromszoba-konyhás családi házban. Nagyobbik fiúk, Gyuszi szintén autószerelő, a kisebbik szakközépiskolás tanuló, 21, illetve 16 évesek. Judit öccse, Öcsi. Ha azt mondom, autószerelő, a felesége pedig ápolónő, elhiszik? Pedig azok voltak, mint az egész család általában: férfi ágon szerelők, női ágon egészségügyi dolgozók. Szó, ami szó népes és érdeklődési körömtől igencsak távol eső családba csöppentem.
1988-ban megüresedett egy nevelőtanári állás a Vágó Béla (ma Kandó Kálmán) Szakmunkásképző és Szakközépiskolában. Üstölést rácsaptam, és megkértem Fazekas Ferenc igazgatót, hagyja jóvá az áthelyezési kérvényem. Minden további nélkül belement. Láthatólag nem volt elragadtatva tornatanári tevékenységemtől. Én meg, mi tagadás, az övétől.
– Öreg hiba, ugyanis minden baj az elégedetlenséggel kezdődik – vélekedett Judit.
– Baj vagy fejlődés, mert hol állna ma az emberiség, ha nem fedezte volna fel a tüzet, vagy megelégedett volna azzal, hogy feltalálja a kereket. Megmondjam? Sehol, sőt, még a kereket sem találja fel, Juditkám.
– Egen. Mégis mi az, amit nem csípsz a katonatelepi iskolában?
– Mindenekelőtt a felszerelést, idézőjelben, mert mint ilyen, nem is létezik. Se tornaterem, se sporttér, se sportszerek, kivéve egy futball- és három röplabdát. Ki a franc tud ilyen körülmények között iskolai szinten sportolni? És ha ehhez hozzávesszük az állandó faluközi versenyzést, ugyanis folyton ezt kéri tőlem a Fazekas, nemhogy a tanítástól, de még a sporttól is elmegy a kedvem egy életre.
– Hát ne versenyezzetek! Végül is te vagy itt a tornatanár, nem Fazekas, és ha te úgy ítéled meg, hogy hiányoznak az ehhez szükséges feltételek, elsősorban ne az eleve kilátástalan versenyek, hanem a feltételek megteremtése legyen a célotok. Én csak azt csodálom, hogy ezt pont egy volt sportoló nem érti.
– Ezt magyaráztam én is az öregnek. Mire ő: mindenki adott feltételek között dolgozik. A mieink ilyenek, tehát ilyenek közt is kell dolgoznunk. Egyébként sem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, tisztelt kolléga.
– Más?
– Nagyon idegesíti, ha órák után rohanunk a buszunkhoz, ezért mindig kitalál valamit, hogy csak a következő buszt vagy még azt se érjük el.
– Mert?
– Ez a mániája. Egy szó mint száz, jobb lesz nekem a Vágóban, s még csak ingáznom sem kell, amivel már igazán tele van a hócipőm.
A Vágó Béla Ipari Szakmunkásképző és Szakközépiskola
Új iskola, még egy nekifutás. Ám itt is csak egy hónapig bírtam cérnával. Tulajdonképpen nem is iskolában, hanem egy kollégiumban láttam el főként adminisztrátori teendőket. Munkahelynek szuper, hivatásnak kevés, és én mindig utáltam az olyan munkát, amihez nincs szükség sem tudásra, sem tehetségre. A szilenciumi, azaz tanulási órákon még megjárta. Segítettem a házi feladatok megoldásában, válaszoltam egy-két irodalmi kérdésre, azontúl haszontalannak és üresnek éreztem magamat. Igen-igen rühelltem a délutáni műszakot is, hiszen világéletemben délelőtt tanítottam. Emiatt nem nézhettem otthon tévét sem, beleértve a kollégiumot is, jóllehet pár lépésre tőlem, a klubszobában jobbnál jobb videofilmeket nézhettek a diákok. Nekik lehetett, a nevelő tanároknak nem, amitől aztán végképp bepörögtem. Szerencsémre megneszeltem, hogy a szakmunkásképzőben magyartanárt keresnek. Megpályáztam, és a következő hónaptól már annyi filmet nézhettem, amennyit csak akartam.
(folytatjuk)
Hozzászólások