Tegnap délután, munka után Pepita barátnőmmel találkoztam, a Kálvin téren. Mindketten munka után, eléggé fáradtan, de örömmel indultunk a találkozóra. Szeretem a gondolatait, sokkal reálisabban látja az élet dolgait nálam. Olyan, mint egy kályha, amely mellett fel lehet melegedni.
Egész nap vigasztalan idő volt, hideg eső zuhogott és kedélytelen, szürke felhők borították az eget. De már nem akartuk a találkozást máskorra áttenni, olyan ritkán látjuk egymást. Lesz, ami lesz.
Ahogy az aluljáróból felértem a 47-es villamos megállójába, megbeszélt találkozóhelyünkre, azonnal érzékeltem, hogy ami a külvárosban, indulásomkor még csak szemerkélő eső volt, az sűrűn zuhogó esőfüggönnyé változott, míg én a metróvak utaztam.
Ingerült, többé-kevésbé elázott ruházatú, esernyőikkel vadul szlalomozó emberek sokasága fogadott. Azonnal eszembe jutott, hogy mit éreztem majd negyven éve, amikor a fővárosba költöztem, fiatal házasként. Ezt a hatalmas, hektikusan lüktető, rohanó és üvöltő várost én azóta sem fogadtam el, nem sikerült megszeretnem, nem érzem az otthonomnak, csak kényszerű, sorsom-hozta lakóhelyemnek. Idegen testnek érzem ma is magamat benne. Talán épp ezért, a város sem fogadott be engem.
A mellettem céltudatosan rohanó, izgága emberfolyam ide-oda taszított, mindenki türelmetlen és mogorva arccal igyekezett az aluljáró száraznak vélt biztonsága felé.
És akkor megláttam egy kisebb csoportot, úgy váltak ki a rohanó tömegből, mint egy kis sziget. A villamosmegállók közötti fedett térben levő padok egyikén ült egy fiatal lány, gitárral a kezében, körötte néhány lány és egy fiú állt. Talán középiskolások lehettek, csinosak, jól öltözöttek. Énekeltek, a gitáros lány kísérte őket. Mosolygó, kedves, fiatal arcuk és tisztán csengő hangjuk annyira nem illett a környezetbe, olyan meglepő és ugyanakkor kellemes látványt nyújtott, hogy odavonzotta az elhaladó emberek tekintetét. És aki megállt mellettük, az nem bánta meg, egyre nagyobb lett körülöttük a hallgatók ide-oda sodródó szigete. Kisvártatva már én is ott álltam köztük, megfeledkezve a hideg esőben átázott kabátomról, a cipőmbe csordogáló esővízről, azt sem éreztem már, mennyire fáradt vagyok.
Csak a fiatalság átütő ereje és életkedve, a mosolygó arcok és a dal létezett, és ez, mint egy varázslatos, biztonságot adó burok, úgy borult fölénk. Akkor vettem csak észre, hogy a gitáros lány előtti kis tálkában szépen gyűlnek a fémpénzek. Minden újabb adományt tapssal köszöntek meg. Meghatóan szép volt a jelenet, lélekmelengető és üde. Már csak rájuk figyeltem én is, tetszett a repertoár, magyar és cigány népdalok, néhány klasszikussá vált sláger hangzott el. Tisztán csengő hangon, életörömmel.
Rajtam annyian segítettek és segítenek, amióta ellehetetlenült az életem, olykor egészen váratlan módon érkezik a segítség. Ha tehetem, mindig törlesztek, a magam szerény lehetőségeihez mérten. Várakozásom sokadik percében (túl korán érkeztem), azon kapom magam, hogy előveszem a pénztárcámat, kétszáz forintost kotrok elő belőle és odaballagok a rögtönzött utcazenészekhez. A pénzt a tálkába ejtettem a többi pénzérme mellé.
Gesztusomat taps fogadta, és kórusban köszönték meg. Nem tudom, mire gyűjtöttek, de hálás voltam nekik azért, hogy énekükkel megtörték a varázslatot, megállították az eső okozta ideges, türelmetlenül rohanó, és kíméletlenül tülekedő tömeg lendületét.
Pár perc múlva megérkezett barátnőm a Deák tér felől jövő villamossal, együtt indultunk tovább, de még a zebrán át igyekezve is hallottuk az éneket.
Hozzászólások