Magányos téli estéinek egyikén egyedül volt otthon és egy kölcsön kapott regényt olvasott. Meleg volt, csend és béke, még zenét hallgatni sem volt kedve.
Ebbe a csendbe hasított bele a telefon hangja. Róza megriadt, mint sokszor, a váratlan telefonhívásoknál. Összerezzent, pedig ő már nem tapasztalhatta meg a csengőfrász rettenetét az ötvenes években. Mégis, ha csendre, nyugalomra vágyott, kihúzta a telefon csatlakozóját, aztán megfeledkezett róla és hetekig úgy maradt. Fel sem tűnt neki, hogy nem hívják. Sokkal jobban szeretett írásban kommunikálni barátaival. Sokszor kinevették ezért, de legalábbis furcsállották bogarasnak vélt, rossz szokását.
Ezúttal is tétovázott az ágy és a polc között, az ágyon hevert mellette a kinyitott könyv, s ő már rég abban a világban volt, a regényében, nem a valóságosban. De a polcon ott harsogott a készülék, nem hagyta abba, erőszakosan, kitartóan csengett. Róza végül feladta és feltápászkodott, felemelte a régimódi vezetékes telefont és kelletlen hangon beleszólt.
Laura vagyok! – harsant fel fiatal barátnőjének hangja, akinek számos jó szokása mellett volt egy rossz is. Olykor, mint Velencére a pestisjárvány, váratlanul és ellenállhatatlanul rátört barátaira és ellentmondást nem tűrően örömteli vagy éppen tragikus történetekkel traktálta őket.
Meg kell hallgatnod! – kezdett bele aznap este a történetébe, Rózának nem hagyva időt, hogy tiltakozzon, s már mondta is.
Az Anyámról van szó. Csoda történt, elképesztő, hihetetlen. Csak egyet ígérj meg, hogy nem fogod megírni, hátha Anya nem örülne neki.
Tudod, nemrég múlt hatvanéves, de tízet letagadhatna, minden nap fut, hetente háromszor jár uszodába és nagyon vigyáz az alakjára. Tényleg csinos. A fodrásza szerint a legszebb hatvanéves nő, akit ismer, pedig ez nagy szó, mert Bélához nagyon sok nő jár.
Az apámmal ők nagyon régen elváltak, az öcsém, meg én még kicsik voltunk. Anya egyedül nevelt fel bennünket. Azóta, több mint húsz éve Anya teljesen egyedül, társ nélkül élt. Voltak barátai, de férfit nem engedett közel magához. Pedig a munkahelyén sok férfi szeretett volna találkozgatni vele, de ő mindig azt mondta, az apánk olyan mélyen megsebezte, hogy nem érez magában erőt, bátorságot, de kedvet sem az újrakezdéshez. Nem mártírkodott, nem volt boldogtalan sem, legalábbis mi az öcsémmel nem láttuk őt annak soha.
A barátaival sokat jártak kirándulni, volt színházbérlete, és amíg kicsik voltunk, együtt mentünk mindenhova. A szingli barátnői egy időben próbálták őt rábeszélni az internetes társkeresésre, de hajthatatlan volt. Közeledett a születésnapja, és én aggódtam kicsit érte, hogyan fogja megélni a hatvanadik évének betöltését?
A barátai szerveztek neki meglepetés bulit, azt akarták, hogy nagyon emlékezetes legyen az a nap számára. Minden gondosan elő volt készítve, sikerült titokban tartaniuk Anya előtt. Én be voltam avatva, de hallgattam, mint a sír.
Aznap este Anya teljesen gyanútlanul készülődött a kis pinceklubba, ahol a barátaival találkozott. Tőlem kért tanácsot, mit vegyen fel, végül farmer, kockás ing és a szokott bolondos bőr ékszerei mellett döntöttünk.
Még nem tudtuk, de ez az este megváltoztatta az Anyám életét.
A meglepetés egy zenekar volt. Egy névtelen rockbanda, középkorú zenészekkel, akik hobbiból játszottak, de nagyon profin, és a hetvenes-nyolcvanas évek slágereit betéve tudták. Az egyik gitárost kérték meg, hogy hívja Anyát a színpadra és adja át neki az ajándékot, amit közösen vettek: egy arany láncot medállal. Korábban én nem tudtam róla, hogy Anyának volt egy nagy szerelme, még mielőtt apánkat megismerte: egy gitáros srác. Anya csak a buli után mesélte el nekem.
Nem, az a gitáros nem a hajdani srác volt, ilyen fordulatra még a Sors sem képes talán, meg az olyan vadromantikus megoldás lenne. De mégis, amikor Anya felment a színpadra és az ismeretlen férfi a nyakába akasztotta a láncot, felköszöntötte és megpuszilta őt, valami történt benne. Felszakadhatott egy rég lezárt zsilip és kiáradtak az érzelmei. Ahogy a barátnői később nekem elmesélték, sírt, nevetett. A már nem fiatal anyám egyszeriben olyan lett, mint egy kamaszlány. Ez az érzelmi cunami nem hagyta hidegen a gitáros férfit, Pétert sem. Boldog volt aznap este Anyám és szerelembe esett, ő, aki több mint húsz éve társ nélkül élt. Minden önfegyelme lehullott róla. Péter pedig viszonozta ezt a szerelmet.
Laura, ez csodálatos – szólt közbe Róza. Szívből örülök! És azóta mi történt?
Már február vége volt.
Állandóan együtt vannak – folytatta Laura. – Már a közös életet tervezik.Hát ennyi volt az Anyám története, de ugye nem írod meg? – kérdezte még egyszer a biztonság kedvéért. Elköszönt, és már le is tette a telefont.
Róza eltöprengett. Asszonyi sorsok, ismerősök és ismeretlenek kavarogtak előtte, meg a sajátja, aminek történéseit már olyan sokszor és olyan sokféleképpen megírta. Betartotta ígéretét egészen addig az estéig, amikor újra csengett a telefon, s ő kelletlenül, mert emiatt félbe kellett szakítania az írást, odament a polchoz és felvette a régi vezetékes telefont.
Laura vagyok! – szólt bele barátnője, de a hangja ezúttal nem csilingelt.
Meghalt az Anyám! – szinte sikoltotta és már mondta is, mi történt, kérdésre sem volt szükség.
Péterrel nagyon boldogok voltak, Anya eljárt a koncertjeire, a baráti társaság pedig befogadta őt, ment velük a túrákra. Nagyon jó fej, okos, szellemes, igazi társasági ember. Tavasszal egy hosszú kirándulásról hatalmas csokor medvehagymával tértek haza. Együtt szedték. Vacsorára Anya omlettet készített, amibe rengeteg medvehagyma levelet aprított. Engem is kínáltak, de nem voltam éhes, így ők ettek csak belőle. Aznap este Péter nem maradt nálunk, valamiért haza kellett mennie én pedig a barátomnál aludtam. Anya egyedül volt otthon.
Nem részletezem, még nagyon fáj róla beszélnem. Utólag derült ki, hogy a medvehagyma levelei között nagyon sok gyöngyviráglevél volt. Még nem virágzott, nem tűnt fel nekik, amikor szedték. A medvehagyma vitaminbomba, a gyöngyvirág levele halálos méreg, szívmegállást okoz a véráramba kerülve. És nagyon hasonlítanak egymásra, könnyű összetéveszteni őket.
Az omlettbe Anya egy olyan adagot kevert, aminek nagyobb része gyöngyvirág volt, és ez pont az ő tányérjára került. Nem tudták megmenteni. Péter megúszta egy gyomorrontással. Most mind vigasztalhatatlanok vagyunk. Mi volt ez? A Sors vagy a végzet játéka? Emberi mulasztás, figyelmetlenség? Róza, kérlek, írd meg az anyám történetét! – mondta Laura, és letette a telefont.
Hozzászólások