A jó ég tudja, mióta betoncsontvázként éktelenkedő belvárosi építmény felé vitt az utam. Legmagasabb szintjén fekete bundás, fázósan didergő, rémült kutya szaladgált széltől szélig, s oly keservesen vonítgatott a járdán közönyösen tovasietőknek, hogy akarva, nem akarva vonzotta a tekintetet – kiét bosszúsággal, kiét szánakozással.
A fejekben egyként mocorgott a gondolat: hogyan jutott oda a szegény pára. Milyen otrombán kegyetlen tréfa vitte a kilátástalanság magasába? Mióta járja reménytelen útját? Éhesen, fázva, vajon hány éjt didergett végig? Csak egy a bizonyos: felfelé hajította unt kutyasorsa, és az EMBER. Lejönni nem tudott a lépcsőtlen magány hegyfokáról.
Aki fellökte, tudta az utat s azt is, hogy vissza csak magának biztosította azt. Elvégre „csak” egy kutyáról volt szó. Ugyan ki kockáztatja nyaka-törését érette?
A kutya rója a hosszakat a betontömb egyik szélétől a másikig, és sír, és könyörög. Szemében rémítő felismerés – nincs gazda, nincs hívószó, nincs könyörület. Kutyaszorítóba került – a „leghűségesebb barát”.
A járókelő, tovasiető megáll egy pillanatra, aztán megy tovább. Nem talál megoldást, nem is keres – meg miért is? Nem ő vitte fel, nem az ő dolga.
Aztán csoda történik. Csoda egy hétköznapon. Nem emberi: állati.
Gazdáját kísérő, nemes vonalú, jól ápolt eb felkapja fejét a kutyatárs sírását hallva, és iramodik. Kerítésrésen át, kőhézagok szédítő meredélyein felfelé, biztató vakkantással, csitító, bátorító utánozhatatlan hangokat hallatva iramlik kőről kőre. Egyre feljebb.
Most már megáll az utca-ember. Figyeli a megoldhatatlannak tűnő attrakció végét. Hogyan, hogyan nem, a barát felért.
Összekapaszkodó barna és fekete csomag, üdvözült kutyabeszéd.
Elöl a barna, jó házból eleresztett ebcsoda, és mögötte a koszlott, remegő fekete társ. Jönnek lefelé.
A járda biztonságában még egy baráti vakkantás. A jól ápolt gazdájához siet, s a fekete eltűnik az utca forgatagában. Csak ennyi történt, egy hűvös kora tavaszi reggelen. Pécsett, a város szívében.
Hozzászólások