2015. november 6-án 19:00 órakor nyílik Pécsett, a Nick Art&Design galériában Nyilas Márta festőművész kiállítása, „Az esemény utáni hajnal” címmel. A november 18-ig megtekinthető tárlatot Dr. Timár Katalin művészettörténész nyitja meg.
Impresszum | Facebook | Soundcloud | RSS | Hoszt: Infocsoport | WEB: Netmester Produkció | Copyright © 2026 | WordPress Theme by MH Themes
Mint a jobb Facebook közlemények esetében, itt is végigpörgethető néhány hívó szó, címke a netes keresőmotorok kedvéért. Aztán, – mert e művelet lehetősége direkt módon vonz a modern giccsek és giccsőrök növekvő volumeneihez – mondom azt is: si tacuisses (ha hallgattál volna…), avagy éppenséggel: „hallgatni arany”. Nyilas Márta kiállítása a Nick Galériában. A halott pécsi kulturális belváros életre keltésében az ott lévő nagyszámú csapszéken kívül november 5-én a főtéren lévő Nádor Galéria romkulisszái között rendezett Szubsztancia szobrászkiállítás és az azt követő napon a „potemkin” (nálunk Szaros Pista) körülmények között pompázó Nick Galéria Nyilas Márta mustrája tett reménytelen kísérletet. Noha felettébb problematikusnak látszik bölcseleti szempontból, de már a kezdet kezdetén érdemesnek látszik kimondani, hogy a giccs fogyasztását kétségtelenül valamely „csökkent” ízlés, a kulturális normához képest „egyszerűbb” befogadási protokoll jellemzi. Ez a szempont érvényes akkor is azonban, ha az árucserébe be sem kerülő tárgyakról van szó. Pedig mi mindent meg nem tesz ez a festészet, hogy a „modern ízlés” elakadjon benne. Igyekvő, szorgalmas és higiénikus. Kiváló festőszerszámokat vonultat fel és pigmentjei sem utolsók. Ennek ellenére feltehető, hogy a kiállított munkák leginkább csak a nőnemű Ludwig Múzeumot érdeklik. Az itt felvonultatott falvédőfunkciók tartalmi és festői redundanciája, vagyis a kiállított műveknek az a tulajdonsága, hogy a megszokotthoz és begyakorolthoz képest új információt nem tartalmazó ámde helyfoglaló tárgyakkal állít szembe (míves és nagy rajzi-festői gesztusok, magabiztossággal feldobott, mesterien felizgatott felületek, színkeverések), már a giccshatáron játszódnak le. De a fő szám mégiscsak az itt, hogy a jelentés megértését töredék másodperces próbatétellé alázó felesleges adat-tematika árad a falból. A kunnilingusz persze nem erőszak, nem is tételeződik itt, az a béke jele. A falláció bezzeg az. De a szopáson túl van verés, hugyozás, vannak férfitarkók és rövid zakók. Vannak továbbá nagy számban fotóshoppal javított széplány portrék szúró és vágó szerszámokkal, amelyek természetesen az ikonográfiai szabályzattal, egyszersmind a rút halállal összefüggő tárgyi bizonyítékok….). Ez az egész így bizony csüggesztő, noha van ebben a festészetben valami modernségre hajazó finom adalékanyag is, amely minden durvasága ellenére oldja valamelyest az üres ürügy-piktúra futamait. Az ügyesség. A sikeresen végrehajtott bukóforduló. Doktorfestészet. Ez persze semmit nem old, nem puhít a képnézés közben felhorgadó indulaton. Ha férfi volnék, kezdeményeznék némi gyakorlati ikonoklasztázist is akár. Már majdnem azt mondom, hogy hívjanak bizalommal, ha csiklóingerléses orgazmussal kapcsolatos problémájuk van. A képek alá nyugodtan oda lehetne tenni a feliratot: „a pénz olvasva, az asszony verve jó”. Mindegyik kép egy vetkőzős golyóstoll, amelyeken gyártmányszerű precizitással „úszik le” a ruha, s marad, mi volt, a puszta lég. Szégyen ez úgy, ahogy van és kész.
Szántó Jolán
Olvasom Szántó Jolán hozzászólását Nyilas Márta mostani kiállításához. Sok minden eszembe jut eközben. Erősen érzem, hogy szólnom kell. Talán kicsit távolról kezdem. Sajnos, ő már nincs közöttünk, de Botonddal (Kardos Botond képzőművész, Pécsvárad 1949. – Nürnberg, 2010. okt. 27.) beszélgettünk még 2010 elején arról, hogy mi is a legfőbb fékje annak, hogy demokráciánk olyan nehezen lép előbbre. Jómagam egy ma már megvetett keresztény álláspontot fogalmaztam meg a vitában, középpontjában az áldozatvállalás és a – ma már látom – lényegében érthetetlen és elidegenült hazaszeretet követelménye állt. A közösségi értelmű jobbítás vágya. Ez a szerep az áldozaté. Igaznak tartom, hogy Nyilas Márta mostani képeiben, amelyekben az „esemény” szimplán a felszabadult és az önrontásra sok idővel rendelkező ember indulatháztartásának, tudatállapotának és reakciókészségének következményeivel foglalkozik, így plakátszerűek és mert tartalmukat és előadásmódjukat illetően is közhelyek, valóban mármár a giccsbe csusszanás veszélyzónájában értékelhetőek. Botond használta a Hans Magnus Enzensbergertől származó és igen találó „lumpenpolgár” kifejezést. Kis szöveget meg is jelentetett erről Patartics Zorán sajnos azóta megszűnt lapjában, az El/Away-ben. Mondandójának lényege volt, hogy egy város az ott lévő egyetemekkel, főiskolákkal, még valamennyire szabad médiákkal, tehetséges ottmaradtakkal, és tehetséges támogató elszármazottakkal képes kell, hogy legyen olyan változások létrehozására melyek dinamikája jótékonyan hat ki a jövőre. Botond számára – aki a nyugati Németország múltjából szólt nagy tehetségével folyamatosan hozzánk – nehezen viselhető, komoly teher volt látni, hogy a magyar társadalomban a kultúra embere a szükséges mai, megváltozott mentalitással sem tud segíteni. És akkor olvasom Szántó Jolán gondosan megírt hozzászólását, amely a kiállítás pécsi gyárvárosra, külvárosi helyzetekre és áldozatokra utaló képek értelmezésének figyelemre méltó kísérlete. Amit sem a festményekben, sem a rájuk tett értelmezésekben nem találunk, az a „jó férfiasság” kulturális megközelítése. A nemzés, védelem, fizikai kontroll, családfenntartó törvénytisztelet sajnálatosan és főleg az alacsonyabb társadalmi rétegekben olvadt el leghamarabb, az említett funkciók ellátásának problémái a normális dominanciával igényével a gyengébb személyeken élhető ki: a nőkön és gyerekeken. Más a férfiak szerepe a munkában, a védelemben, és a társadalmi szerepeik is megváltoztak. Megváltoztak, mert a férfitársadalom nem kívánja a korábbi szerepeket bizonyos esetekben és szociális szerkezetben ellátni. (Mint ahogy a nőit is jellemzi az előző állítás.) Elég világos, hogy a férfi, aki az említett funkcióit saját szerepében nem képes betölteni, erőszakkal próbálkozik lassan már virtuálissá váló státuszát, mint igazi férfi, kivívni. Tény, hogy a fizikai erőszak gyakorlói majdnem mind férfiak. (Van természetesen olyan erőszakforma, amelynek gyakorlásában a női nem valósítja meg a nonpluszultrát.) Cselekvésbe akkor fordul a helyzet, ha ezzel a dominancia forog kockán. Bulikon, háborúkban, a szex turizmusban, vagyis, ahol a dominancia alapfunkció, gyakorlása kötelezettség. És igazsága van Szántó Jolán hozzászólásának, – nem elsősorban esztétikai, mint inkább antropológiai és kulturkritikai összefüggésben, mert az erőszak kulcsa a nemek közötti kapcsolat média által befolyásolt üzeneteiben is feltalálható. Nyilvánvaló, hogy a festészet itt lépre megy, az egyébként prűd társadalomban a pornó által forróra fűtött kommunikációs ellentét van a nemek közt. A plakátszerűség nem túl finom vádja – ezen keresztül a közhelyszerűség, a redundancia – szempontja igaznak látszik. Az erőszaktevők képét a kultúra közvetít, ez a kép festményciklussá szerveződve esetünkben nem kíván esélyt adni sem tényleges egyéni és személyes élményelemeknek, sem a valós változásoknak, melyek éppoly konkrétak és éppúgy médiális természetű előzményekkel rendelkeznek, mint a közönségesség kultusza. És igaz az észrevétel is, hogy a szépségpatronok, amelyek az „áldozatok” portréiban jelennek meg, mind „műnőket” mutatnak. A szépelgés lapályának vonzereje a giccsbe csúszás egyik legfőbb előidézője. Számomra az ecsetet mozgató ropogós csuklómozgás a zöld és vörös kevert festékkötegeivel, elvont ornamentális rendjével és rendetlenségével többet mond a jelölt kérdésekről, mint a valósnak elhitetett képekkel.
Aknai Tamás
A kiállításon látható alkotásokból ezen az oldalon tekinthető meg egy válogatás:
http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=37834
Komlós Attila
Előre bocsájtom, van szerencsém személyesen ismerni a művésznőt, így lehet némi elfogultság, de a kiállítás üzenetét talán hitelesen tolmácsolhatom. Hogy mi volt a motiváció nem tudom, de tény, hogy született egy sorozat, ami meghökkentő, néha bizarr, és lám akár vitákat is elindíthat. Kinek tetszik, kinek nem. „Noha felettébb problematikusnak látszik bölcseleti szempontból, de már a kezdet kezdetén érdemesnek látszik kimondani, hogy a giccs fogyasztását kétségtelenül valamely „csökkent” ízlés, a kulturális normához képest „egyszerűbb” befogadási protokoll jellemzi”. Az idézet Szántó Jolán- tól származik, és hát igen, ezzel megsértett , mert én nem érzem magamat csökkent Ízlésű egyszerű embernek……Nem is értem, hogy mi jogosítja fel, hogy a művészet fennkölt szóvivőjének képzelje magát. Bár nem tudom, hol kezdődig az összetett kultúra, én nem merek vonalat húzni. A festmények, áldozatokat ábrázolnak. lehet belelátni falizmust, feminizmust, akár giccset, áldozat mindenki lehet. Öreg, fiatal, férfi, nő. A festmények megtörtént, valós események pillanatfelvételei. A Képek redundanciája pontosan az, hogy mindent elmesél. Némi fantáziával események sorozatát lehet levetíteni. A szép „műnők” valóban az aminek látszik. Szép nők. Nem tudom, mitől lehet ornamentális. Nincs háttér, érzelemmentes arc, tekintet, egy szerszám. Mégis, mi a túlzás? Ők is áldozatok, az pedig a nézőre van bízva, hogy a szerszám amit tart az az elkövetés eszköze, vagy az ő végzete. Mindenképpen áldozat. Én sem szeretem az összes képet. Nem szeretem ennyire brutálisan látni a valóságot. Mégis jelen van, és ezt el kell fogadnom. Szántó Jolán kritikája elfogathtó és építő jellege is lehetne, ha nem írja le az utolsó mondatot.
” Ha férfi volnék, kezdeményeznék némi gyakorlati ikonoklasztázist is akár. Már majdnem azt mondom, hogy hívjanak bizalommal, ha csiklóingerléses orgazmussal kapcsolatos problémájuk van. A képek alá nyugodtan oda lehetne tenni a feliratot: „a pénz olvasva, az asszony verve jó”. Mindegyik kép egy vetkőzős golyóstoll, amelyeken gyártmányszerű precizitással „úszik le” a ruha, s marad, mi volt, a puszta lég. Szégyen ez úgy, ahogy van és kész”
Ezzel a hozzáállással ne menjen emberek közé.
A kiállítást lehet szeretni, nem szeretni. Ez viszont a XXI-század (remélem) ahol ugye nem mondják meg, hogy mit szeretnék látni , vagy mi szerintem a művészet. Bízok benne, hogy a kortárs művészet nem süllyed le a turul és kettős kereszt sokszorosításához.
Kazai Márk
Na, de fiúk!
Ha egy funzine-ben olvasnám a Szántó Jolán költői álnéven szignált, nyilvánvaló gyakorlattal megírt, ám valamiért feltűnően indulatos kritikát, ezután talán még akkor is benéznék a Nick-udvarba, ha egyébként nem terveztem volna. Furcsa, de Sz.J.-vel ellentétben nekem az jutott eszembe, hogy mintha Nyilas Márta kiállítását pont ide tervezték volna, ebbe a peepshow-fényű, félig kihalt luxussikátorba… Szóval, bár nem tudom pontosan, hogy mit kell érteni „női Ludwig Múzeum” alatt, mindenesetre tök jól hangzik és én szurkolok Mártinak! Aknai Tamás válaszbejegyzését olvasva viszont csak egyetlen kérdés maradt bennem: vajon miért érezte „oly erősen” a szerző, hogy meg kell szólalnia, ha a másfélszeres terjedelem ellenére írása érdemben semmit nem tett hozzá az előtte szólóéhoz?
üdvözlettel, Losi
Nyilvánvaló, mégis megmagyarázhatatlan ballépés volt a részemről, hogy belelapoztam a Héthatárba. Az méginkább, hogy szóltam, és hogy egy rakás használhatatlan – gondolatnak gondolt – semmiséget hordtam össze. Nem ezt és nem így szerettem volna, de annyira foglalkoztatott akkor Botond és az ő valóban megélt, közvetített pokoljárásainak krónikája, hogy majdnem mindenre vonatkoztattam akkor ebből valamit. Nyilvánvalóan félrecsúsztam, hiszen tanult művész kollégám, L.I. minden megnyilvánulását érdeklődéssel és szeretettel fogadtam be ennek előtte is és azt sem róhatom fel, hogy kapcsolatunk ma már ilyen üzengetéses tagozaton zajlik: nyugger vagyok, nincsenek jelenléteim, érdekeim egyre inkább anyagtalan pályákon csíphetők nyakon. Márti munkái szerintem problematikusak, de ennek megbeszélését nem találom ezen a fórumon méltónak a vállalkozáshoz. Aknai T.