1 Az Államvizsga Bizottság tagjai: néhai dr. Kocsis Mihály dékán, dr. Rudolf Lóránt elnök, dr. Losonczy István, dr. Kauser Lipót és Hegedüs István voltak, 1954. június 21-én
2 1878. évi. V. tv.
3 A Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása
4Orosz nyelv, szovjet polgári jog, szovjet büntetőjog, kolhozjog, latin nyelv, a Szovjetunió és a népi demokráciák alkotmányjoga
5 Az ügyészségi rangfokozat legalsó lépcsője nem az előkelően hangzó díjnok vagy fogalmazó volt, hanem az ügyészségi nyomozói. Ez volt az „előszobája vagy pokoltornáca” az egy, másfél év múlva történő ügyészi kinevezésnek.
1 Az Államvizsga Bizottság tagjai: néhai dr. Kocsis Mihály dékán, dr. Rudolf Lóránt elnök, dr. Losonczy István, dr. Kauser Lipót és Hegedüs István voltak, 1954. június 21-én
2 1878. évi. V. tv.
3 A Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása
4Orosz nyelv, szovjet polgári jog, szovjet büntetőjog, kolhozjog, latin nyelv, a Szovjetunió és a népi demokráciák alkotmányjoga
5 Az ügyészségi rangfokozat legalsó lépcsője nem az előkelően hangzó díjnok vagy fogalmazó volt, hanem az ügyészségi nyomozói. Ez volt az „előszobája vagy pokoltornáca” az egy, másfél év múlva történő ügyészi kinevezésnek.
1 Az Államvizsga Bizottság tagjai: néhai dr. Kocsis Mihály dékán, dr. Rudolf Lóránt elnök, dr. Losonczy István, dr. Kauser Lipót és Hegedüs István voltak, 1954. június 21-én
2 1878. évi. V. tv.
3 A Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása
4Orosz nyelv, szovjet polgári jog, szovjet büntetőjog, kolhozjog, latin nyelv, a Szovjetunió és a népi demokráciák alkotmányjoga
5 Az ügyészségi rangfokozat legalsó lépcsője nem az előkelően hangzó díjnok vagy fogalmazó volt, hanem az ügyészségi nyomozói. Ez volt az „előszobája vagy pokoltornáca” az egy, másfél év múlva történő ügyészi kinevezésnek.
1 Az Államvizsga Bizottság tagjai: néhai dr. Kocsis Mihály dékán, dr. Rudolf Lóránt elnök, dr. Losonczy István, dr. Kauser Lipót és Hegedüs István voltak, 1954. június 21-én
2 1878. évi. V. tv.
3 A Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása
4Orosz nyelv, szovjet polgári jog, szovjet büntetőjog, kolhozjog, latin nyelv, a Szovjetunió és a népi demokráciák alkotmányjoga
5 Az ügyészségi rangfokozat legalsó lépcsője nem az előkelően hangzó díjnok vagy fogalmazó volt, hanem az ügyészségi nyomozói. Ez volt az „előszobája vagy pokoltornáca” az egy, másfél év múlva történő ügyészi kinevezésnek.
VII.
Azok a szép ötvenes évek át voltak szőve a mindennapok aktuálpolitikájával is. Az évente rendszeresen visszatérő békekölcsön-jegyzésekből sem maradhattak ki a hallgatók – akiknek ösztöndíjukhoz mérten egymást felüllicitálva illett (vagy kellett?) a jegyzésben élenjárni, azaz évfolyamok álltak nemes versengésben, hogy időben és térben hol fejezik be előbb a lelkes jelszavakkal telitűzdelt kampányt.
Mivel Samuban mindig berzenkedett a kisördög, az egyik – ki tudja hányadik – kölcsönjegyzésnél alaposan rálapátolt a jegyzett összeget illetően, ami hamarosan az összesítésnél kiderült, és majdhogynem provokációként értékelve – repülés lett a vége.
Samunak ugyanis a legalacsonyabb ösztöndíja volt, és a legmagasabb ösztöndíjakra megállapított kvótaháromszorosát jegyezte… Amikor erre a végelszámolásnál fény derült, hitték, nem hitték, arra hivatkozott, hogy valaki ügybuzgalmában félrehallotta az ő szerény felajánlását – ami ha tíz évig koptatta volna az egyetem padjait, akkor sem lett volna elég a kölcsönösszeg fedezésére.
Aztán az időszakosan megtartott országos, tanácsi „választások” kampányában való részvétel – erre is mozgósították az egyetemi ifjakat. Szempont volt akkor – és nem is akármilyen −, hogy egy-egy választási, illetve szavazási körzet, mint a lóversenyen vagy ügetőn, mennyi idő alatt fejezi be a szavazást. A buzdítás volt a hallgatók dolga, akiket Tefu vagy egyéb teherjárművön szállítottak a tett mezejére. Samunak az egyik alkalommal a Köztisztasági Vállalat teherjárgánya jutott, amit a jeles nap tiszteletére nem tisztítottak meg. Mire a helyszínre értek, előbb tisztálkodni illett, nehogy az ügy komolyságát retkességükkel lerontsák.
Este műsorral szórakoztatták a helyieket, ami szesztilalom ide vagy oda, duhaj csasztuskáktól zengette a falvak békés csendjét… A lényeg másnap következett, amikor kiértékelték, hogy egy-egy brigádhány óra, hány perckor tudta elérni, hogy a szavazás befejeződjön…
Hamar rájöttek az illetékesek, hogy Samuban van némi poétikus hajlam, ezért aztán minden sátoros ünnepen az aulában megtartott ünnepségen az ő tiszte volt az obligát kín-rím elszavalása. Egyik ilyen alkalommal történt az alábbi „katasztrófa”.
Az aulában az elnöki asztal feletti Nagy Lajos egyetemet alapító freskóját el kellett tüntetni. Akadt is erre jelentkező, aki festett valami csoportos képet, ami pontosan lefedte a freskót – természetesen kartonra.
Samuka nem nézte meg a piktúrát szavalata előtt. Amikor a nagy Tanítót dicsőítő záró sorhoz ért, felemelte jobbját és a mi Nagyvezérünk-re mutatott. Egy pillanatig dermedt csend telepedett a teremben rangoknak megfelelően leültetett vezérkarban, majd az erkélyen a hallgatóság hangos röheje tört ki.
Nem telt el egy negyed óra, máris hivatta a „vezetés” Samut. Az összegyetemi párttitkár az alábbit kérdezte:
− Látta az elvtárs azt a förmedvényt, amire a verse végén felmutatott?
− Nem láttam – szólt a lakonikus, de színtiszta igazság.
− Akkor jöjjön és nézze meg azt a rondulmányt.
− Látom – sóhajtotta Samu.
− Ki pingálta ezt a rablóbandát?
− Nem tudom, de ez tényleg művészietlen… − dadogta.
− Ez provokáció, elvtársam.
− Nem hiszem, inkább kontármunka – rebegte Samu.
− Akár kontár, akár nem, ennek lesz következménye.
Ma sem tudja Samu, ki volt a művész, de a kép rövid időn belül eltűnt és valami más került a helyére. Persze az sem volt remekmű, de sok-sok évnek kellett elmúlnia, hogy az eredeti szépséges freskó leváltsa.
Samu viszont megúszta. A beígért következmény is elmaradt. Ennek két oka is lehetett: maguk a fő-elvtársak sem voltak elég éberek, másrészt a nagyobb botrány senkinek sem használt volna.
VIII.
Már említette Samuka, hogy az egyetemre való ismételt visszatérésekor egészen más tényekkel kellett szembenéznie, egy fenekestől felfordult oktatási rendszerrel is, ami a felsőoktatásnak azon szeletében, ahová sorsa vitte, nagyon sok furcsa, és a mai napig még teljesen nem restaurált dolgokat produkált.
Azoknak, akik koruknál fogva emlékeznek, emlékeztetőül, akik még nem éltek, okulásul: a magyar oktatási építmény indult az óvodai neveléssel, hatéves kortól az elemi kötelező oktatással alapozott, mégpedig négyéves időszakban, majd ha a körülmények – anyagi, tanulási ambíciók stb. – igényelték, szerényebb ismeretanyaggal, de számos foglalkozás, hivatás számára elégséges polgári iskolai oktatással, ha pedig kvalifikált értelmiségi igénnyel és a hozzá elengedhetetlen anyagi fedezettel is rendelkezett az ifjú, nyolcosztályos gimnáziummal folytatódott – ami a jogászi, orvosi, egyházi stb. pályairányultságnak megfelelt.
A hagyományos egyetemi oktatás feltételezte a gimnáziumi érettségit, az érettségi bizonyítványokban nem véletlenül szerepelt a következő mondat: egyetemi és főiskolai tanulmányok végzésére érettnek nyilvánítjuk.
Nem mellőzhetjük az ún. reál-gimnáziumok, kereskedelmi középiskolák említését sem, ezek egyfelől a műszaki-mérnöki, kereskedelmi pályára indulók speciális igényeit elégítették ki.
Az ún. klasszikus, nyolcosztályos gimnáziumokban nyolc éven át tanulták a latin nyelvet – hiszen jogász, orvos, lelkész képtelen lett volna ennek hiányában a latin alapműveltség nélkül boldogulni.
Ezek után, az „alapokig való felépítményi lerombolás” szellemében, áttértek a nyolcosztályos általános iskolai rendszerre, vele párhuzamosan a négyosztályos középfokú oktatásra! Ennek iszonyatos kártételéről azok a jogászok, de főleg orvosok tudnának keserű ódát írni, akiknek nem lévén latin alapozásuk, micsoda kínnal haladtak előre. Például képzeljük el az orvosképzést latin nyelvi ismeret nélkül! Az egész művelt világon az anatómiától, a kórélettanon keresztül a hivatalos és elfogadott ismeretanyag a latin nyelven alapszik. Azok a szerencsétlen orvosok, ha megmaradtak a pályán, kettős keresztet cipeltek, mert ha a tudományágukat egyáltalán művelni merészkedtek, kénytelenek voltak felnőtt fejjel a nélkülözhetetlen latin nyelvet megtanulni, úgy-ahogy, és ezt a hiányt a jogi pályán tevékenykedők is megszenvedték, hiszen a polgári jogág, még a mai napig is a római jogi alapelveken nyugszik. Úgy építettek fel a romokon egy oktatási rendszert, mintha egy emeletes házat lépcsőház nélkül húznának fel!
Ezen kitérő után rá kell mutatni arra, hogy akiket a józan ész csak megérintett, akár jogász, akár más pályát választott, a latin alapműveltségét – ha volt – nem építette le, sőt abból profitált, ha pedig hiányos volt, akkor kínkeservvel pótolni igyekezett.
Mivel a holt nyelvnek kijáró degradálódás megtörtént, így az egyetem jogi és orvosi fakultásán is azok, akik évekig tanulták a latin nyelvet – így Samuka is – összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetbe kerültek, mert nem kellett kötélhágcsón feljutni a dolgok megértésének épületébe…
Az élet igazolta, hogy azok az ifjak jutottak magasabb, társadalmilag elismert szintre, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy nem kényszerültek a lemorzsolódással, bizonyos fokú kisebbrendűséggel megküzdeni.
Ez súlyos kritika, de struccpolitika lenne az ötvenes évek oktatási rendszerváltásának ismertetési szándékával írottakból kihagyni.
IX.
Az iratok rendezgetése során előkerült Samuka „oklevele” – amit formája miatt is, de főleg keménységéért (fizikai „állaga” értendő ez alatt – pingpongütőnek nevezett). Mindössze kétlapos volt ez az okirat, amiből kétféle érkezett a Pécsi Jogi Egyetemmé minősített, egykoron Erzsébet Tudományegyetemnek nevezett káder-gyáregységre. Egyetlenegy piros színű, a többi gyászfekete volt, ami azt vetítette előre, hogy tiszta ötös államvizsgát csak egy hallgató tehet, a többi lehet jeles, jó vagy elégséges, egy darab a kipottyanó futószalag végéről.
Ennek tudatában ültünk a Bizottság elé, hogy a négy államvizsgatárgyból számot adjunk tudásunkról, felkészültségünkről.1 Szerencsétlenségükre vagy szerencséjükre – döntse el az utókor – a két jelölt, akinek vetélkednie kellett a piros diplomáért, Samuka és később vagy negyven évig kollégája volt.
Megemlítendő, hogy a „versengés” az első napokban nem hozott nagyobb izgalmat sem a jelölteknek, sem a bizottság tagjainak, mert büntetőjogi, polgári jogi, valamint állam- és jogelméletből mind a ketten magasan megütötték azt a szintet, ami az ötös jegy elnyeréséhez szükségeltetett. Az utolsó, azaz a negyedik tárgy, a marxizmus-leninizmus, alaposan kimerítette a bizottságot, mivel a piros vagy feketeszínű diploma volt a tét. Már vagy két órája viaskodott egymással a parasztságot képviselő és a nem egészen folttalan „pedigrével” rendelkező Sámuel, amikor az utóbbi – ökölvívónyelven szólva –bedobta a törülközőt. Sok évvel később ez a tizedesnyi eltérés nem jelentette azt, hogy úgy Samu, mint barátja, az utólagos doktorrá avatáson ne summa cum laude diplomát vehessen át.
Most pedig néhány mondatban meg kell emlékezni a jogászokat érintő tárgyak reálértékéről is. A polgári jog, nem lévén hatályos rendszerbe foglalt polgári jogi tankönyv, vagy jegyzet, csak a jó fülű hallgatóknál ért valamit, ha a tréfás kedvű, örökké anekdotázó néhai dr. Kauser Lipót professzor úr történeteiből ki tudták hámozni, a jórészt precedenseken alapuló lényeget.
A büntetőjogot is főleg a professzor és a tanszéki dolgozók segítségével tudta elsajátítani a hallgató, úgy, hogy a „mélyvízben” elkerülje a fuldoklás kínjait. Az ötvenes években ugyanis nem volt elfogadott büntető törvénykönyv. Az általános részben a korszellemnek megfelelően foltoztak, a különös részben pedig az új életviszonyoknak megfelelően beszúrt kiegészítésekkel, az ún. Csemeghy Károly-féle Büntető Kódexet2 használták. És amikor már az átmeneti időszakban meghozott, és szigorúan büntetendő igényeknek megfelelő jogszabályok keletkeztek, létrehozták az ún. BHÖ c. gyűjteményt.3
Az „oklevél” mellékleteként kaptunk egy jegyzéket, ami szerint 23 tárgyból vizsgáztunk, 8 tárgyból beszámoltunk, zömmel olyan tárgyakból, melyeknek az előttünk álló pályákon nem vettük hasznát.4
Volt még egy igencsak ravasz mozzanat. Még az államvizsgák előtti időszakban ki kellett töltetünk egy űrlapot, amelyen megjelölhettük, hogy milyen munkakörben szeretnénk majdan dolgozni. Mivel már eleve az egyes szaktárcák pontosan jelezték, hogy hová hány ember kell, naivitás volt azt hinni, hogy az általunk megjelölt állások minket várnak. Ilyen naivitásként értékelhető Samukánk listája is, amelyen néhány tanszék, tudományos intézmény szerepelt, de az elhelyező osztag – a szaktárcák személyzeti osztályának korifeusai – a legtöbb igénylőt megmosolyogták, és megfellebbezhetetlenül közölték, hogy hová fog kerülni. Samukát különösen nagy gúnykacaj fogadta a papája miatt, ezért tényként közölték, hogy az ügyészségi nyomozói5 kezdés vagy az utca a választéka.
__________________
1 Az Államvizsga Bizottság tagjai: néhai dr. Kocsis Mihály dékán, dr. Rudolf Lóránt elnök, dr. Losonczy István, dr. Kauser Lipót és Hegedüs István voltak, 1954. június 21-én
2 1878. évi. V. tv.
3 A Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása
4Orosz nyelv, szovjet polgári jog, szovjet büntetőjog, kolhozjog, latin nyelv, a Szovjetunió és a népi demokráciák alkotmányjoga
5 Az ügyészségi rangfokozat legalsó lépcsője nem az előkelően hangzó díjnok vagy fogalmazó volt, hanem az ügyészségi nyomozói. Ez volt az „előszobája vagy pokoltornáca” az egy, másfél év múlva történő ügyészi kinevezésnek.
X.
Azt hiszem ideje, hogy lezárjam az egyébként kimeríthetetlen témát adó, az ötvenes éveket jellemző egyetemi emlékezések sorát – bár még nagyon sok mindent lehetne írni, mesélni azoknak, akik átélték, túlélték, a sokszor fájó, és ma már humoros hangulatot sugárzó történéseket, de az újraéléssel talán adtam valamit. Elmúltak. Túléltük, és ha nehezebben is, mint elődeink és későbbi utódaink: jól-rosszul megálltuk helyünket.
Mint már említettem, lényegében nem mi választottunk pályát, hanem a pálya választott ki magának minket. Nagyon kevés haszonnal a tarsolyában indult az, aki csak a padokban eltöltött évek mázsás jegyzetanyagából akart a számára „kijelölt” pályán boldogulni. Sokszorosan érvényes volt az a bölcsesség, amit egyik professzorunk mondott:
− Nem az a jó jogász, aki minden jogszabályt betéve tud, hanem az, aki tudja, mit és hol keressen!
Azok a kortársaink, akik ezt magukévá tették, néhány kínos élmény után rájöttek ennek mélységes igazságára – így Samuka is.
A polgári perjogi ismeretanyag, nem lévén forgatható kézikönyv vagy jegyzet, csak egy azóta megértett, akkoriban érthetetlennek tartott mondatot vésett az emlékezet táblájára:
− Gyerekeim, a per karakterélet!
A látott, megtapasztalt és nemcsak a polgári peres eljárásokra érvényes élő gyakorlat nyitotta meg ennek a mélységes értelmét. Minden perben szereplő, ha már az igazságszolgáltatás intézményéhez fordul, mezítelenre vetkőzteti saját magát, feltárja igaz vagy hamis értékeit, azaz jelleméről, egyéniségéről, arculatáról ad – akár tudat és szándékosság nélkül – fényképnél élesebb képet.
Vagy egy másik, a magyar nyelv csodálatos mélységét feltáró tanári gondolat:
− Vigyázzanak pályájuk során arra, ha nyugodtan akarnak aludni, hogy az igazság és a gazság között mindössze egy kicsiny betű a határvonal – és ez az „i” betű.
A már említett, humorával, szellemességével lenyűgöző professzorunk, a mi Lipi bácsink¹ mondotta egyszer elmélázva a következő mondatot:
Uraim és Hölgyeim! Tudják Önök, mi a kívánatosság érzetével asszociált célképzet?
Egy darabig csend támadt, aztán egyszerre tízen is ugrottak ki a padból, és a közeli Népbüfébe² rohantak. Hamarosan papírtálcán a katedrára került egy pár tormás virsli és hozzá habzó sör.
Amikor végső búcsút mondtunk az alma maternek, az aulában hosszú terített asztalok mellett ült a legkülönbözőbb „mélyvizekbe” dobott évfolyam. Samuka ezúttal nem versnek keresztelt kínrímet mondott, de szívéből mondta, amit ma is úgy érez azokban az időkben mondani kellett.
„Ha nem is voltunk a tegnap gyermekei, a holnap egére kirepülve, legalább érzéseinkben legyünk sasok. Kísérleti madárkák szállnak most ismeretlen egek felé, de itt voltunk, amit magunkkal viszünk, az a barátság, szeretet, és az akarása mindennek, amivel szolgálhatunk. Ezek a falak visszavárnak, és nem fogunk szégyent hozni azokra, akik tették értünk, amit tehettek: velünk és értünk. Adott helyen, adott korban. Talán rosszkor születtünk, de jobb kort kell megérnünk, ha nem is nekünk, azokért, akik a nyomunkba lépnek.”
Mély csend ereszkedett le a teremre. A lehajtott fejekben milliárd gondolat.
Egyetlen vendégem, a Papa, megfogta és megszorította a kezem.
_____________________________
¹ Dr. Kauser Lipót
² Ma Borostyán étterem, akkor Népbüfé volt
Hozzászólások