Ami a Petőfi Népét illeti, megismerkedtem néhány újságíróval, az olvasószerkesztővel (ha jól emlékszem, A. Tóth Sándornak hívták) és persze a főszerkesztővel, Gál Sándorral. A főszerkesztő, alacsony (hogy mennyi alacsony ember él Magyarországon és Erdélyben!), kurta nyakú káder, szerény, jóindulatú ember benyomását keltette. Velem láthatólag rokonszenvezett, amit, ők tudják, miért, A. Tóth Sándor és Hámori Zoltán szerkesztő is rosszallott. Nem törődtem velük, morogjanak csak, leadtam az anyagot, és viszontlátásra! Ekkor már kezdtem rö­vid tárcanovellákat is írogatni. Akkoriban még volt erre kereslet, és fizettek is érte, nem úgy, mint manapság. Tekintettel arra, hogy románul és olaszul is értettem, kétszer tolmácsoltam is a Petőfi Népének. Először egy román (lásd a Nyúl a bokorban című karcolatot), másodszor a L’ Unità olasz kommunista napilap újságíróinak látogatása alkalmából.

Nyúl a bokorban

Reggel kilenc óra. Ilyentájt még a népszerű Szabadidő Központ is meglehetősen kihalt. Alig lézeng valaki, csupán három-négy srác és két felnőtt kacérkodik a sápadt nappal.

– Splendid! (Káprázatos!) – lélegzett fel a köpcös a naturista strandon. – Ez a levegő…!

A másik, vállas, hasas férfi, bosszankodva tűnődött. Mindketten erdélyiek voltak. A köpcös brassói, a hasas kolozsvári. Az utóbbi három éve élt Magyarországon, s mint románul tudó ember, hébe-hóba tolmácskodást vállalt. Így került össze a románnal, aki hivatalos küldetésben járta a megyét, ismerkedett a magyar valósággal. Megtekintették a városi tanácsházat, a múzeumokat, ellátogattak néhány vidéki téeszbe anélkül, hogy a brassói nyilatkozott volna. Helyesebben nyilatkozott, amennyiben kérdezték, ám akkor is kurtán, kifürkészhetetlen arccal.

– Fürödjünk! – ajánlotta a tolmács.

– Isten őrizz! Ez a tó nyilván tele van mikrobákkal, és már megbocsásson, de biztosan bőrbetegek is fürödnek benne, ezért, ha nem haragszik, inkább a parton maradok.

– Kérem! – hanyatlott vissza a kolozsvári. – De óvatos vagy! Azért, ha a vízbe nem is, egy beszélgetésbe még beugrasztalak – gondolta magában. – Holnap utazik, s még nem is beszélgettünk. Mint erdélyi az erdélyivel – vetette oda halkan, könnyedén.

– Tessék, kérdezzen!

– Hm! Nem tudna legalább velem kötetlenebbül, kevésbé hivatalos hangon csevegni? Mondja el, mit érez, gondol rólunk, magyarokról!

– Maguk nagyon liberálisak. Hű, micsoda hőség! Mit gondol, hány fok lehet?

– Mi a véleménye Bush elnök magyarországi látogatásáról?

– Mi lenne? Nagyon örvendtem volna, ha legalább egy nappal hamarabb vagy később érkezik, ugyanis lekapcsoltak néhány telefonvonalat, ha ugyan lekapcsoltak. Emiatt nem tudtam hazatelefonálni.

– Azt hiszi, szabotáljuk önt? – döbbent meg a tolmács. – Nem, ez itt nem Brassó, amiről ön is meggyőződhet, ha az elnök távozása után hívja Romániát.

– Hát… megpróbálhatom.

– Helyes. Biztosítom, nem fogják lehallgatni. Itt nincs Securitate, nyíltan és szabadon beszélhet, tisztelt uram.

Hallgattak.

– Ma temetik Kádár Jánost, az MSZMP volt elnökét – törte meg a csendet a tolmács.

– Részvétünk.

– Hallott róla?

– Természetesen.

– És?

– Én az ő helyében jobb szabókkal dolgoztattam volna.

– Aranyos nyuszi! – gondolta a tolmács. – Úgy lapul a bokorban, mint akit odaszögeztek. A maguk elnökét mikor temetik? – kacsintott cinkosan a köpcösre.

A férfi összerezzent, jobbra-balra sandított, vajon figyelik-e. A napozó lassan benépesült. Meztelen férfiak és nők sétáltak el mellettük. Hirtelen elsápadt. Mintegy ötvenméternyire tőlük sovány, napbarnított naturista mustrálta őket.

– Ho… hogy mikor? – dadogta rémülten. De hi… hiszen él még.

– Rosszul van? – tűnt fel a tolmácsnak a kliens arca. – Jöjjön a zuhany alá, ott mindjárt job­ban lesz.

– Azt mondja, itt nincs Securitate?

– Azt, miért?

– Semmi, nem érdekes! – szedelőzködött fel a román, felráncigálta a nadrágját, s a kijárathoz illant.

– Jó napot! – lépett hozzá a kolozsvárihoz a nudista. – Megkérhetném, hogy vegye le a dresszét?

– A dresszemet? Ja, bocsánat! – mérte fel a helyzetet gyorsan a tolmács.

– Köszönöm, így egészen más. Kellemes üdülést, üdvözlöm a barátját, de ha legközelebb ide­jön, kérem, mondja meg neki, tartsa be ő is a házirendünket!

Kis torzítás, bár ennek semmi jelentősége: a brassói alak a valóságban gyulafehérvári publicista volt. Érdekes módon csak Pestig utazott, onnan már nekem kellett továbbszállítanom a szerkesztőségi kocsival. Hogy mi szükség volt erre, fogalmam sincs, hiszen busszal, vonattal egyaránt tovább furikázhatott volna Kecskemétig. Amúgy kedves, közlékeny ember, mint általában a románok. Amikor megtudta, hogy Kolozsvárról származom, bizalma és barátsága je­léül kivette, és megmutatta nekem a… fél szemét. Ez nem vicc, és még csak nem is lódítok! Igaz, üvegszeme volt, de akkor is…

Hát ilyen, jórészt valós gyökerű tárcákat, karcolatokat írogattam a Petőfi Népébe. Egyik nap fogtam magam, és piros nyakkendő nélkül állítottam a szerkesztőségbe. A főszerkesztő szeme megvillant, de tartózkodott a véleménynyilvánítástól. Én persze jót mulattam magamban. Nyilván azt hihette, hogy ezzel is a kommunista éra végét akarom jelképesen jelezni. Holott sem­mi köze sem volt ennek a politikához, mint ahogy annak sem, hogy az ő tiszteletére kötöttem föl korábban a „bordó” nyakkendőt. A nyakkendőcserét később újabb váltás követte. Gondoltam, ha már rendszerváltás van, változzam meg én is legalább úgy külsőre, és… Megnövesztettem a bajuszom, szakállam.

A Kutasi Ferenc alapította laphoz szinte megalakulásától kezdve csatlakoztam. Persze írtam én más lapba is: a Délvilágba, Katedrába, Magánerőbe, Pedagógusok Lapjába, Neue Zeitungba. Íróknál ez már így szokás, és nem is sejtettem, hogy egyszer még kutyaszorítóba kerülök miattuk. A dolog Kutasi Ferenccel kezdődött, amikor kiszaladt a számon, hogy a Petőfi Népé­nek is dolgozom.

– Mi, annak a bolsevik pártlapnak? Nem díjazom – ráncolta össze homlokát a vaskos termetű, nagyjából velem egykorú közíró. – Mi független lap vagyunk, és én személy szerint sem csí­pem, ha valaki ilyen komcsi bagázzsal bratyizik.

– Bocs, nem bratyizom, csak úgy írok bele ezt-azt, amikor ráérek.

– Az még rosszabb, úgyhogy gondold meg, hova írsz, mert nem lehet egyszerre két urat szol­gálni – pirított rám hébe-hóba, nem feledkezvén meg közben arról sem, hogy kérdezősködjék Gálról, Hámoriról meg a többiről.

Egyébként ugyanígy kíváncsiskodott a főszerkesztő költő is, és én udvariasan, a rám jellemző nyíltsággal válaszoltam itt is, ott is minden kérdésre. Sajnos nem kellett volna! De hát ki sejtette, hogy még most, egy valóban demokratikus rendszer hajnalán sem jött el az őszinteség, bizalom és megbékélés ideje. Végül is Gál és Kutasi közül Gál unta el hamarabb, és olvasószerkesztőjével vállvetve elkezdte visszautasítgatni a cikkeim.

– No de miért? Netalán rosszabbul írok újabban, vagy csak nehezteltek rám valamiért? – próbáltam kiugrasztani az olvasószerkesztőt a bokorból.

Az olvasószerkesztő ötölt-hatolt, aztán bizalmasan megsúgta, miszerint többé nem látnak szívesen: persona non grata lettem a lapuknál, tehát a jövőben jobb, ha elkerülöm a Petőfi Népe főszerkesztőjét.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet