A püspök ártatlan

A Kada Elek Közgazdasági Szakközépiskola

89 őszén a városközponti Kada Elek Közgazdasági Szakközépiskolában kaptam katedrát. Ha ez Váradon is ilyen könnyen és gyorsan sikerült volna! Itt már egyetemi végzettségű tanárok tanítottak. Engem is csak szükségből, pályázó híján vettek fel, de felvettek, és én igyekeztem minden követelménynek megfelelni. Mivel elég sok mindent elfelejtettem, kb. kétszer annyit készültem, mint egy rutinos magyartanár, és ha ehhez hozzáadjuk még azt a pluszocs­kát, amivel kiszíneztem az óráim, akkor bizony 3-4 órát is tanultam naponta.

– Nem sok ez egy kicsit, Palikám? – aggályoskodott a feleségem. – Biztos, hogy ez a plusz a diákokat is érdekli?

– Úgy tűnik, igen, mindenesetre szorgalmasak ám ezek a diákok. Nem úgy, mint a Vágóban, ahol a fél osztályt megbuktathattam volna, ha akarom.

Néha még röplabdáztam is Dunszt István testnevelő tanárral, s mivel a közgázt is egyetlen busszal, tíz perc alatt elértem, már-már a hetedik mennyországban éreztem magamat. Aztán magához kéretett Tóth Imréné, a Kada Elek újonnan kinevezett dirije.

– Panaszkodnak a tanulók önre, Nagy elvtárs, akarom mondani, Nagy úr – rohant le tüstént, amint beléptem az igazgatói szentélybe.

– Rááám? – bámultam rá a magas, kisportolt testalkatú dirire, amúgy matektanárnő volt az istenadta. – Miért?

– Túl barátságtalannak tartják a modorát. Nem tudna egy kicsit kedvesebb lenni hozzájuk? Sokan azt is nehezményezik, hogy minden szünetben kitessékeli őket az udvarra.

– Miért, itt nem szokás?

– Nálunk nem. Elvégre demokrácia van, ha nem tudná. Ha ki akarnak menni, kimennek, ha nem, bent maradnak, és nekünk tisztelnünk kell a döntésüket.

– Kérem, ahogy parancsolja.

– Dehogyis parancsolom. Kérem, és ha lehetne, egyúttal arra is megkérném, tartózkodjék a politizálástól a tanáriban. Már a kollégáknak is többször elmondtam, hogy mi tanítunk, nevelünk, nem politizálunk. Elismerem, hogy ennek nemrégen még az ellenkezőjét követelték, de azok az idők szerencsére már elmúltak, és én személy szerint sem bírom a politikát. Rendben?

– Ahogy pa… Igenis.

– Örülök, hogy egyetértünk. Viszontlátásra! Ja, és még valami: tanításkor, kérem, ragaszkodjék jobban a tananyaghoz, ugyanis úgy hírlik, hogy ön semmibe veszi a tankönyvet.

– Ki állítja?

– Maguk a tanulók. Eddig még minden tanár a tankönyv alapján oktatott, és ugyanazt kérdezte is ki tőlük. Végül is pont erre valók a tankönyvek.

Az ördögbe, még a végén rám fogják, azért mellőzöm a tankönyvet, mert nem is ismerem a tartalmát!

– Többek közt. Azért egy kis plusz sohasem árt, ugyebár, ha ezzel is közelebb hozzuk az anyagot a diákhoz – vetettem ellen bátortalanul. – Legalábbis nekem így tanították valamikor.

– Hol? Kik?

– A marosvásárhelyi főiskolán. Így tanított az egyik tanárom, maga Márki Zoltán is, és higgye el, mindnyájan tátott szájjal hallgattuk.

– Ott lehet, de ez itt Kecskemét, és, legyen szíves, alkalmazkodjék az itteni követelményekhez.

Addio, középiskola, isten veled, hetedik mennyország! Már tapasztalatból sejtettem, mit je­lent az, amikor így bájcseveg velem egy igazgató.

Forrás, 1989

Miután végeztem a Petőfi Népével, felajánlottak egy újságírói állást a Bácskapocsnál. Hasonló ajánlatot kaptam én azelőtt már Gáltól is, de újságírói korlátaimra való tekintettel egyik lapnál sem kötöttem ki. Különben is elhatároztam, hogy ezentúl inkább a szépirodalomra kon­centrálok. Nem rossz terv, csak azzal számítottam el magam, hogy tárcanovellákkal árasz­tottam el a hazai folyóiratokat. Sikertelenül: írásaimat egyöntetűen vázlatosnak, sablonosnak, illetőleg művészietlennek ítélték.

– Eszerint újságíróként elcsúszok, szépíróként azonban megbuktam – vontam le saját követ­keztetésemet Juditnak.

Szegény Judit csak hümmögött, valószínűleg az egészből annyit sem értett, mint jómagam. Így aztán bő tíz év is elröppent felettem, amíg rájöttem, hogy olyan korba születtem, amelyben a tárcanovellát inkább publicisztikai, mint szépirodalmi alkotásnak tekintik, következésképpen nem ér annyit, hogy egy folyóirat is közölje. Így persze nem csoda, hogy maga Páll Árpád[1] is így nyilatkozott valamikor: „Karcolata arra kétségtelenül alkalmas, hogy egy napilapban meg­jelenjék, de – higgye el: jóindulatúan és őszintén mondom – többre nem.”

Dr. Turai Gábor Kamil

Bácskapocsi újságíróskodásom idején ismerkedtem meg Kamillal, egy vékonypénzű, hegyes orrú újságíróval, aki nagyon emlékeztetett egykori főiskolai szobatársamra, Koszorús Kálmánra. Kamil volt az olvasószerkesztő. Elég jó cikkeket írt, csak a beszédstílusa fárasztott, tudniillik olyan rapszodikusan szökdécselt egyik témáról a másikra, hogy a végén maga Kamil, de a hallgatója is elfelejtette, miről akart eredetileg beszélni. Még szerencse, hogy nem kellett tanítania, mert nem sok minden maradt volna ilyen szóáradat után a tanulók fejében. Bár ki tud­ja! Ismertem én olyan tanárt is, aki Kamilhoz hasonlóan licsegett-locsogott, de már az osztály­ban szinte epigrammatikus tömörséggel fejezte ki magát. Ettől eltekintve tiszteltem Turait, mert igen művelt, jóindulatú fiatalember volt. Diplomája szerint vallásfilozófus, de ugyanolyan otthonosan mozgott festészeti és irodalmi téren is.

(folytatjuk)

Megosztás

Tweet