Kicsit előbbre ugorva az időben, az 1941-es gimnáziumi tanév végének közeledtével, a már IV. osztályos Samuka három tárgyból is bukásra állott – ami ha bekövetkezik, évismétlést jelentett volna. Emiatt aztán igencsak nyugtalanul hánykódott ágyában, és azon töprengett, hogy a sokszor beígért „elmehetsz suszterinasnak kisfiam” anyai fenyegetést hogyan lehetne elkerülni. Kamasz fejében sok minden megfordult. Azt tudta, hogy túlságosan rövid az az idő, ami alatt a sok rossz jegyet kijavíthatná. A menekvésnek sajátos – nem éppen tisztességes − lehetőségét ragadta meg, aminek aztán több évtizedes, a felnőtt korra is kiható bűnhődés lett az ára.
Eszébe jutott az elhagyott Szerafikum, amelyet egy évvel korábban Jászberénybe helyeztek át. Ez a gondolat pár nap alatt tervet kovácsoltatott vele. Először a jóhiszemű jezsuita atyáknál kezdte hangoztatni, hogy amennyiben sikeresen zárja a IV. gimnáziumi esztendőt, felvehetnék a jászberényi kollégiumba, és ha oda elmegy, természetesen bukás nélkül, nem jön vissza… Ama három, jólelkű atya, akinél bukásra állott, el is hitte, amit mondott, és abban a reményben, hogy tán az isteni gondviselés – és nem egy megszorult kiskamasz ravaszsága – rejlik Samuka előadása mögött, nem is buktatták meg. Ezek után csak a Mamát és a Papát kellett meggyőzni, hogy őt ismételten „megszállta a ferences rend iránti elhívatottság”. Ez is sikerült, bár a kollégiumi felszerelés nem kis gonddal és költséggel járt.
Az 1943/44-es iskolai évet ismételten, mint szerafista, a ferences kollégiumban kezdte el, a jászberényi József Nádor Gimnázium V. osztályos tanulójaként.
A kezdeti nekibuzdulást hamarosan nemcsak a kudarcok sorozata, de a bűnhődés is követte. Az ország és Európa a második világháború legnehezebb telét élte meg. Az 1942. évi tél, különösen a sík vidéken, meghozta, akárcsak a Don parti seregeknek, a kemény, csontig hatoló hidegeket. Samuka előbb influenzás lett, aztán tüdőgyulladással esett ágynak. Hosszú hetekig feküdt a kolostor betegszobájában, majd amikor félig gyógyultan visszatért a gimnazista társai közé, igencsak köhécselt, és nagyon megfogyatkozott. Vézna kis emberkeként szánalmas látványt nyújtott. Ekkor még nem sejtette, hogy a teljesen ki nem kúrált influenza háta mögött legyengült szervezetébe belopódzott az akkortájt morbus hungaricusnak nevezett tuberkulózis is.
Valahogy – ottani jószándékú tanárai és a rendbéliek segítségével – letudta az ötödik évet, és csontsoványra fogyottan jött haza, nem a Széchenyi téri otthonába, hanem a Káptalan u. 2. számú¹ kanonoki házba, ahol a Mama házfelügyelő, alkalmi takarítónő és minden volt, mert nem álltak pénz dolgában valami fényesen, a kenyér- és húsjegyes háborús viszonyok kellős közepén.
Amikor Samu becsengetett a kanonoki ház kapuján, a Papa lépett ki azon, és megkérdezte:
− Kit keresel fiacskám ilyen korán reggel?
− Hazajöttem… Papa – mondta sírva Samu, és ezt ismételgette addig, amíg a Papa rá nem ismert.
A kétségbeesett szülők, rokonok, ismerősök, orvosok vették kezelésbe Samukát. A jezsuita páterek, amikor megtudták, hogy milyen állapotban tért vissza Samu, felismerve, hogy a VI. osztályt még akkor sem tudja folytatni bejáró tanulóként, ha gyorsan regenerálódik, magántanulóként visszavették, gondoskodtak arról, hogy instruktora legyen, és elvégezhesse a VI. osztályt.
Ismétlődő lázas és javuló-visszaeső hónapokkal, javarészt ágyban telt el az 1943/44-es tanév.
Amikor annyira helyre állott a fizikális állapota, visszatért a „nagy kiruccanásos kaland után” a VII-VIII. osztályba a Piusba.
Még közel sem volt egészséges, amikor a háború a pécsiek számára véget ért, bár az ország még javarészt csatatér volt.
A Káptalan utcából eltűntek a kanonok urak, a Mama állása is megszűnt, sőt – mivel a házba felváltva magyar-német, végül szovjet katonaság szállásolta el magát – szinte menekülve kellett elköltözni a még élő anyai Nagymama Erzsébet utcai házába.
A Papa mindenképpen maradni akart a Káptalan utcai házban, de a betelepült különböző nációhoz tartozó katonák − főleg, ha ital hatása alá kerültek – végül őt is menekülésre késztették.
Azt is el kell mondani, hogy a Samuka testében alattomosan munkálkodó TBC-nek azért volt némi haszna is. Amikor már Pécs felé közeledtek a szovjet csapatok, el kellett volna mennie a „leventékkel”, akik közül jóformán senki sem úszta meg élve, ugyanígy sikeresen kiköhécselte magát a „malenkij robot” vagy egyéb végzetes kötelmekből is…
1945 végén és 1946-ban lassanként visszajöttek az elmenekült osztálytársak, és elaraszolta magát Samuka és a nagyszámú − kényszerből vagy önként − nyugatra távozott osztálytárs is az érettségiig.
Nehéz idők jöttek, a vándorlások folytatódtak. Érettségivel ugyan, de éretlenül, és betegen… de erről legközelebb.
Hozzászólások